A jövő számomra egyszerre óriási inspirációforrás és nyugtalanság. És a világ, amiben élünk, ezt csak tovább fokozza.
A Forbes Forward sorozatában a régiónkban élő fiatal alkotók, kutatók, művészek és kreatívok írnak arról, milyen jövőről álmodnak. A sorozatot a Vogue Adria szerkesztőségi igazgatójával indítjuk. (Please see the English version below.)
Teodora, Belgrád │ S01E01
Teodora író, kurátor, újságíró. Munkáiban gyakran az intimitás és a felszabadulás kérdéseit vizsgálja esszéken, kiállításokon és jól elmesélt történeteken keresztül. Kurátorként olyan projekteken dolgozott, amelyek új, feltörekvő hangokat mutatnak be, valamint a feminista ellenállás, az ismeretelmélet és dekolonizáció témáit érintik.
Szerkesztőként évek óta foglalkozik a művészet, a társadalmi mozgalmak és az identitás kérdéseivel. Munkáiban gyakran ötvözi a személyes nézőpontot társadalmi elemzéssel, és különösen érdeklik a Kelet-Európát érintő politikai és kulturális változások.
A Vogue Adria élén célja, hogy a divatot a közösségi gondolkodás és a kritikus diskurzus platformjává alakítsa.
Nem mondanám magam vallásosnak, de ha van valami, amiben igazán hiszek, az a művészet – minden formájában. Ennek ellenére nem hiszem, hogy meg fogja változtatni a világot. Ez tény.
A minap egy parkban ültem egy padon, épp a sportcipőmet szárítottam egy váratlan májusi zivatar után, és közben figyeltem az embereket. Folyton azon járt az eszem: hová tűnt az az idős hölgy a bevásárlókocsival – és ami még fontosabb, vajon kihez tartott? Milyen ember lesz abból a hisztiző gyerekből a játszótéren? Tíz év múlva vajon még mindig itt lesz ez a fasor, vagy már egy újabb „prémium” ingatlanfejlesztés áll majd a helyén, feltöltve a helyi üzletemberek – vagy pontosabban fogalmazva: bűnözők – zsebét?
Röviden: alapvetően szorongó emberként állandóan a jövőn gondolkodom.
Azokat sem igazán tudom komolyan venni, akik azt mondják, a jelenben élnek. Nem bízom bennük.
Tapasztalatból mondom, úgy érzem, kétféle ember létezik: azok, akik depressziósan a múltban ragadtak, és mindazt gyászolják, ami már soha nem tér vissza – legalábbis nem abban a formában, ahogyan volt –; és azok, akik megszállottan a jövőre fókuszálnak.
Amiatt, ami előttünk áll, gyakran aggódom, néha izgatott vagyok, de leginkább „találgatósdit” játszom. A jövő számomra egyszerre óriási inspirációforrás és nyugtalanság. És a világ, amiben élünk, ezt csak tovább fokozza. Egy olyan világ, ahol a szélsőjobb, a rasszizmus, a populizmus és a szexizmus folyamatosan erősödik. Ahol élő közvetítésekben nézzük a gázai erőszakot, miközben – egyénileg és kollektíven – képtelenek vagyunk valódi változást elérni. Ahol még mindig harcolnunk kell a saját identitásunkhoz és testünkhöz való jogunkért.
Szerbiától Grúziáig szinte minden nap utcára vonulunk, abban a reményben, hogy a holnap jobb lehet, és abban a hitben, hogy ez elérhető. De az igazság az, hogy mindezek közepette nehéz igazán optimistának maradni.
És mégis, bármennyire is paradox, Belgrádban lenni valahogy reményt ad.
Itt a diákmozgalom – amely talán az egyik legnagyobb az utóbbi évtizedekben Európában – továbbra is növekszik. Még mielőtt politikai változást követelne, olyan alapvető emberi értékeket kér számon, mint a felelősségvállalás és a hozzáértés a hatalomban lévőktől.
Hónapok óta tart, és még mindig erős. Emlékeztetőül szolgál arra, hogy a valódi változáshoz kollektív cselekvésre van szükség. Hogy a szolidaritás – és az „egy világ, egy harc” eszméje – nem csupán egy szlogen, hanem valami, amit nap mint nap újra kell mondanunk.
A probléma csak az: ezt valóban meg is kell élni. Nincs az a műalkotás, ami ezt a terhet egyedül elbírná.
Nincs olyan világ, bármilyen távolinak is tűnik a térképen, amely valóban elkülönülne a miénktől. Nincs „periféria”, amely elég távol lenne ahhoz, hogy elkerülje egy széthulló világ hatását, vagy az alapvető jogok elvételének következményeit.
A rossz döntések és mérgező ideológiák villámgyorsan terjednek (mint ahogyan a klímakatasztrófa közepette egyre gyakrabban átélt tüzek is) – de megnyugtató tudni, hogy a jó ötletek és cselekedetek is éppilyen gyorsan képesek terjedni.
Ezt minden alkalommal láttam, amikor diákokkal együtt vonultam, vagy az utcán vártam őket, vagy az emberek tengerében sétáltam, akik mind ugyanazért mozdultak meg. Ilyenkor Belgrád – és más városok Szerbiában, a régióban és Európában – olyan reményfénnyel töltődtek meg, amit szinte lehetetlen elképzelni.
Hogy előre tudjunk lépni, néha vissza kell lépnünk. Mindezen gondolkodva nemrég rábukkantam egy érdekes dologra az ajmara néppel kapcsolatban.
A nyugati világgal ellentétben – amely az időt vonalként képzeli el, a jövőt pedig egy fényes pontként valahol a horizonton – az Andokban, főként Bolíviában, Peruban és Chilében élő őslakos ajmarák úgy hiszik, hogy a jövő mögöttünk van. Mert az láthatatlan. Ismeretlen. Meg nem élt.
A múlt viszont közvetlenül előttünk áll: látható, megérinthető, megismerhető.
És miközben ezeket a sorokat írom, azon tűnődöm, talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk az időhöz való viszonyunkat. Hogy a múltba nézzünk – nem nosztalgiából, hanem hogy emlékeztessük magunkat arra, mit nem szabad többé megismételni. Hogy merítsünk az ellenállás és lázadás rendszereiből, amelyek megelőztek minket. Hogy új, kritikus szemmel kérdőjelezzük meg a tanult narratívákat. Hogy újra gyakoroljuk a szolidaritást és a kölcsönös törődést – ezeket az értékeket, amelyeket útközben elfelejtettünk.
Hogy új világokat képzeljünk el, játsszunk, rázzuk le magunkról a társadalmi hierarchiában ránk osztott szerepeket, és gyakoroljuk a szabadságot azoktól tanulva, akik előttünk harcoltak érte. Hogy visszafelé nézzünk a jövőbe, amely még csak arra vár, hogy megismerjük.
A „nayra” jelentése: elöl, arc, vagy látható – és az ajmara világképben nem a múltra, hanem arra a jövőre utal, amely mögöttünk áll: láthatatlan, ismeretlen, és még el nem jött. A „timpu” pedig az idő.
Teodora Jeremić
Szerkesztőségi igazgató, Vogue Adria
How I Think About the Future: Nayra Timpu
The future, in general, feels like a huge source of both inspiration and unease. Living in the world today only intensifies that.
In the Forbes Forward series, young creators, researchers, artists, and creatives from our region write about the future they dream of. The series is launched with the Editorial Director of Vogue Adria.
Teodora, Belgrade│ S01E01
Teodora is a writer, curator, and journalist whose work frequently investigates themes of intimacy and liberation through essays, exhibitions, and compelling narratives. In her curatorial practice, she has contributed to projects that introduce emerging voices and address subjects such as feminist resistance, epistemology, and decolonization.
With extensive experience as an editor, she has devoted years to exploring the intersections of art, social movements, and identity. Her work consistently integrates personal viewpoints with sociopolitical analysis, with a particular focus on the political and cultural transformations affecting Eastern Europe.
As Editorial Director of Vogue Adria, she is committed to establishing fashion as a platform for collective reflection and critical discourse.
I wouldn’t call myself religious, but if there’s one thing I truly believe in, it’s art — in all its forms. Still, I don’t believe it will change the world. That’s a fact.
The other day, I was sitting on a bench in the park, drying my sneakers after an unexpected May downpour, watching people go by. I kept thinking: where did that old lady with the shopping trolley go — and more importantly, who was she going to? What kind of person will that tantrum-throwing child on the playground grow up to be? Will this line of trees still be here in ten years, or will it be replaced by yet another premium real estate development filling the pockets of local businessmen — or, to be more accurate, criminals?
In short, as someone who is fundamentally anxious, I think about the future all the time. I also don’t fully trust people who claim to live in the moment. From experience, I believe there are two types of people: the depressed ones, stuck mourning the past and all that’s gone — likely never to return, and certainly not in the form it once was — and those of us who are fixated on what’s yet to come.
Because of what lies ahead, I often worry. Sometimes I get excited, and most of the time, I play the guessing game. The future, in general, feels like a huge source of both inspiration and unease. Living in the world today only intensifies that — a world where the far right, along with racism, populism, and sexism, is constantly on the rise. A world where we watch livestreams of violence in Gaza, unable — individually or collectively — to do anything to really stop it. A world where we still fight for the right to our own identities and bodily autonomy.
From Serbia to Georgia, we take to the streets nearly every day with hope for a better tomorrow — and with the belief that it’s within reach. The truth is, it’s hard to remain overly optimistic in all of that.
And yet, as paradoxical as it may sound, being in Belgrade gives me a strange sense of hope.
Here, the student movement — arguably one of the largest to emerge in Europe in recent decades — continues to grow. Even before demanding political change, it calls for basic human values: accountability and competence from those in power. Months in, it’s still going strong, and it’s a powerful reminder that collective action is essential for real change. That solidarity — and the idea that “one world, one struggle” — is not just a slogan, but something we must repeat and live by every day.
The problem is: people actually have to live by it. There is no artwork strong enough to carry that burden alone. There is no world, no matter how far it seems on the map, that is truly distant or separate from ours. No “periphery” is distant enough to escape the ripple effects of a world falling apart, or of fundamental rights being stripped away.
Bad decisions and toxic ideologies spread like wildfire (which is now something we literally experience amid the global climate catastrophe) — but the comforting thing is: good ideas and actions can spread just as fast.
I’ve seen it every time I’ve marched with students, waited to greet them on the streets, or walked alongside a sea of people united by the same reason for being there. In those moments, Belgrade — and other cities across Serbia, the region, and Europe — seemed to light up with a kind of hope that’s hard to even imagine.
Still, in order to leap forward, we often have to take a step back. Thinking about all this, I recently came across something fascinating about the Aymara people. Unlike the Western world, which sees time as a line and the future as a bright point on the horizon, the Aymara — an Indigenous group living in the Andes, mainly in Bolivia, Peru, and Chile — believe the future is behind us. Because it is invisible. Unknown. Unlived. The past, on the other hand, stands right in front of us: it’s visible, touchable, knowable.
And as I write this, I wonder if maybe it’s time we change both our direction and our perception of time.
That we look to the past, not out of nostalgia, but to remind ourselves what must never be repeated. That we borrow from the systems of resistance and rebellion that came before us. That we question the narratives we were taught — with fresh, critical eyes. That we practice solidarity again, and mutual care — things we’ve forgotten along the way. That we imagine new worlds, play, shake off our given roles in the social hierarchy, and rehearse freedom by learning from those who fought for it before us. That we look backward — into the future that’s still waiting to be known.
“Nayra” means in front, the face, or the visible — and in the Aymara worldview, it refers not to the past, but to the future that stands just behind us: unseen, unknown, and yet to come. “Timpu” is time.
Teodora Jeremić
Editorial Director, Vogue Adria
