Gora Krisztián pontosan tudja, mekkora meló egy házat felépíteni, mostani otthonát is maga építette a két kezével. Az önfenntartás régóta foglalkoztatja, ezért is kezdte el kutatni és a tanulmányozni az ökoépítészetet is. Egy világmárkát már felépített, most inkább mozgalomban gondolkozik. Alapítótársa, Radnóti Krisztina azt mondja, van, aki jachtra költi a pénzét, ők erre. De meddig juthat a vályogépítészet a XXI. században?
A vályog a fa mellett a legősibb építőanyag, az emberi civilizációval egyidős. Számtalan módon lehet használni, az Ökodome csapata mégis egy egészen új megoldással kísérletezik, hogy fenntartható technológiával olcsó és környezetbarát otthonokat hozzanak létre. Ma is rengeteg vályogépület áll még Magyarországon, viszont a hozzájuk szükséges tudás az elmúlt ötven–nyolcvan évben lényegében elveszett, ezt próbálják részben felkutatni és a technológia segítségével hozzáigazítani a mai lehetőségekhez.
Vályog: sok mindenre megoldás, de korlátokkal
Az Ökodome alapítói, Gora Krisztián és Radnóti Krisztina a fenntarthatóságot tartják szem előtt, valódi küldetéstudattal vágtak bele a projektbe. „Az ökoépítészetet nagyon sokan összekeverik a természetes anyagok használatával – mondja Gora Krisztián. – De ez csak egy apró részlet. Az ökoépítészetben minél inkább helyi anyagok használata a legfontosabb, minél kevesebb energia befektetésével. Természetesen itt jön a képbe a vályog, ami tulajdonképpen ingyen rendelkezésre áll. A régiek nem választási lehetőségként élték meg, egyszerűen nem volt elérhető az az energia- és anyagmennyiség, amit ma elpocsékolunk.”
Magyarországon a legtöbb településen hozzáférhető vályogtalajok vannak, a saját példájukat bemutatva például mindössze száz métert utazott az anyag a kitermelés helyéről az építkezésig. Ezzel szemben a nagyipari építőanyag száz vagy ezer kilométereket is utazhat a bányától a gyárig, ahol aztán ezer–ezerötszáz fokra is felhevítik, rengeteg energiát elhasználva, környezetet pusztítva és rengeteg szén-dioxidot juttatva a légkörbe, majd a kész építőanyagot elszállítják egy telephelyre, ahonnan újabb fuvarral jut el az építkezés színhelyére. „A vályog esetében ilyen nincs, ott helyben kell kibányászni, ahonnan csak húsz métert kell arrébb vinni, és kezdődhet a feldolgozás.”
Krisztina és Krisztián igyekeznek a teljes képet nézni, és tisztában vannak vele, hogy a vályognak is megvannak a maga korlátai. El is mondják, hogy sem a vályog, sem az általuk fejlesztett technológia nem megoldás mindenre, viszont nagyon jó alternatíva: városi lakópark nem lesz belőle, de vidéken családi ház még lehet. És ugyan felhőkarcolót sem lehet építeni belőle, de megvan a helye, és az a gazdaságossági méret, amiben nagyon jól működő alternatíva tud lenni, mondja Krisztián. Akár ipari vagy mezőgazdasági csarnokot is lehetne vályogból építeni.
A vályog számos jó tulajdonsága ellenére nem véletlenül szorult háttérbe az építőiparban. A ma is álló vályogházak többsége az első világháború előtt épült, most viszont újonnan évente csak néhány darab készül. Ennek egyik oka, hogy elveszett a hozzá szükséges tudás, néhány mester ugyan felkutatta és rekonstruálta az egykori ismereteket, de ők kevesen vannak ahhoz, hogy tömegek hasznosíthassák tudásukat.
A másik ok tisztán gazdasági: a hagyományos vályogépítkezés nagyon humánerőforrás-igényes, rengeteg kézi munkával jár. Kétszáz éve a falvakban kalákában építkeztek, mostanra ez még Krisztiánék zsákfalujában is elképzelhetetlen lenne. Ha pedig meg kéne fizetni hozzá a munkaerőt, az a végén rendkívül drágává tenné a folyamatot, így a hagyományos vályogépítészet elveszítette versenyképességét a modern világban. Ahhoz, hogy újra észszerű alternatíva legyen, az elveszett tudást és a szükséges munkaerőigényt kellett valahogyan áthidalni, így jutottak el Krisztiánék a 3D nyomtatáshoz. A technológiát egy olasz cégtől vásárolták, most egy prototípus géppel dolgoznak, és már a gép fejlesztésében is részt vesznek.
„Sok emberrel találkoztunk, akik a vissza a gyökerekhez filozófiát vallják, a népi építészet is ide tartozik. És vannak a tech optimisták, akik látják, hogy nagy a baj, de bíznak benne, hogy egy új találmány csettintésre megoldja az egészet. Mi a kettő között vagyunk”
– magyarázza Krisztina.
A mintaprojekt. Fotó: Mohai Balázs
Egy világmárkát már felépített
A 3D nyomtatás nem volt idegen tőlük, Krisztián ugyanis már felépített egy világmárkát: a Gora tűzzsonglőr-eszközöket világszerte forgalmazzák, ahogy ő mondja, Japántól Amerikáig mindenhol van viszonteladójuk, és ezeknél az eszközöknél régóta használják már ezt a technológiát. Krisztián ugyanis tűzzsonglőrként több ezer előadással a háta mögött a fél világban megfordult, emellett húsz éve foglalkozik pirotechnikával is. A tűzzsonglőrködéshez szükséges eszközeit maga fejlesztette, számos innováció kötődik hozzá, ezen a területen máig a legnagyobbak a világon. A gyártás Nyimben, egy apró somogyi faluban zajlik, ebből a vállalkozásából finanszírozzák jelenleg az Ökodome kutatásait.
A nyomtatójuk szétszerelve egy nagyobb tréleren elfér, így akár személyautóval is a helyszínre lehet húzni, nehezen megközelíthető helyeken is felállítható. Az üzemeltetése akár napelemről is megoldható, hiszen körülbelül öt-hat kilowattot igényel, vagyis hozzávetőleg annyi az energiaigénye, mint öt hajszárítónak vagy sarokcsiszolónak.
„A digitális tervezés garantálja, hogy milliméter pontossággal az fog megvalósulni, amit a kellő szaktudással rendelkező tervező megtervezett. És innentől három emberre van szükség, kettő a megfelelő vályogkeveréket tölti be, egy a gépet irányítja” – magyarázza Krisztián, hogyan sikerült az egyik fő akadályt a 3D nyomtatással áthidalniuk. Az általuk fejlesztett technológiával egy harminc négyzetméter alapterületű, ötven négyzetméter összterületű, hat méter magas, galériázott ház falait nagyjából tíz nap alatt ki lehet nyomtatni.
Az Ökodome munkássága Rezsnyák Péter műszaki ellenőr figyelmét is felketette. Pétert a többség a SzakiEllenőr Youtube-csatornáról ismeri, az érdeklődését pedig leginkább az alapanyag keltette fel. Mint mondja, a vályog Mezopotámiától a napjainkig elkísérte az emberiséget, és újra felfedezését rendkívül izgalmasnak tartja. Az Ökodome projekt szerinte ígéretes.
„Merész és nagyratörő kísérlet, de óvatosan közelítik meg. Látom a potenciált, nemcsak az anyagban és a nyomtatásban, hanem az építészeti koncepcióban is. Amit ők csinálnak, annak folyamán nem keletkeznek durva, szennyező anyagok, nem használnak fel sok energiát, ha a kísérlet vagy az épület életciklusa végén ledarálják, akkor nem szemét keletkezik, hanem újrahasznosítható anyag. Ez nagy előnye”.
Fotók: Mohai Balázs
Mit lehet belőle építeni?
A vályog fő összetevője a termőréteg alatti talajrész, amit sárgaföldnek is hívnak, innen ered az ismert mondás is. Ehhez kevernek vizet és növényi rostokat, jellemzően ipari mellékterméket. Az Ökodome-nál ennél valamivel tovább mentek, és úgynevezett stabilizált vályogból dolgoznak, vagyis meszet kevernek még hozzá. Így nedvességállóbb és erősebb lesz, gyorsabban is szilárdul, ezáltal gyorsabban tudnak haladni, valamint dőlésszöggel rendelkező falakat is tudnak nyomtatni, vagyis boltívet és kupolaformát is.
Krisztián ugyanis nem hagyományos formákban gondolkodik, jelenleg is kör alaprajzú házban él, és a tapasztalata szerint jobb egy ilyenben lakni. Sőt, rámutat, hogy az ősi kultúrákat megnézve mindenhol ilyeneket találunk, a jurtától az afrikai kunyhókig.
„A négyzetes alaprajz igazából csak az utóbbi pár száz évben terjedt el, elsősorban az olyan alapanyagok miatt, mint a tégla és a cserép. Ez a technológia viszont lehetőséget biztosít bármilyen forma megvalósítására, innentől nem jelent plusz energiát ezek megvalósítása. És mind statikailag, mind hőtechnikailag jobb értékeket lehet így elérni. Ha az ember ilyenben lakik, ráérez, hogy sokkal otthonosabb kör alakú, átölelő térben élni.”
Krisztián hosszan sorolja, hogy a vályog szempontjából miért előnyös ezekkel a szokatlan formákkal dolgozni, például a boltíves ablakoknál nem kell áthidalót beépíteni, és így nyomtatás közben sincs szükség alátámasztásra. Ettől függetlenül bármilyen formát ki tudnak nyomtatni, akár klasszikus Kádár-kockát is. Csak éppen a Kádár-kocka a lehetőségek hiánya miatt született meg, a 3D nyomtatással viszont bármilyen elképzelés megvalósítható.
Jó példa erre a prototípus házuk, aminek a falai 75 centi szélesek, és be tudja rajta mutatni, hogy az ő technológiájuk miben tud többet, mint a hagyományos vályogépítészeti megoldások. Hőszigetelésben legalábbis sokkal-sokkal előrébb járnak, hiszen ki tudnak alakítani hatalmas légcellákat, amit aztán ki lehet tölteni hőszigetelő anyaggal. Ráadásul sokkal gyorsabban, olcsóbban és fenntarthatóbban, mintha klasszikus módszerekkel, külső szigeteléssel látnánk el egy házat.
Az ugyanis tévhit, hogy a vályog kiváló hőszigetelő. A falak hőmegtartása jó, de a hőszigetelése nem jó. Nagy a hőtehetetlensége, vagyis sok idő, míg átmelegszik (vagy éppen lehűl), de azt sokáig megtartja. Ezért összességében télen sokkal többet kell egy vályogházban fűteni, mert kieregeti a meleget a másik oldalon.
„Nagy meló fölragasztani, dübelezni, utána még vakolni, festeni. Nálunk itt vannak ezek a nyomtatás végén még felül nyitott cellák,. Ennek az épületnek a hőszigetelését megoldani két óra volt ezzel a befújt farost hőszigeteléssel. Így negyven centi hőszigetelő réteg van most a hőtartásért felelős húsz centi tömör fal mögött.”
Mivel természetes és önműködő megoldásokban gondolkoznak, kísérletképpen légcellákat is létrehoztak a falban, csöveken át jár bennük a levegő. Ez nemcsak a páraháztartásról gondoskodik, hanem a falak passzív temperálásáról is, hiszen a bevezetett levegőt előtte a föld alatt negyven méter hosszan megjáratják.
„Nyáron a meleg levegő leáramlik a föld alá és lehűl. Télen pedig fölmelegszik, és kiegyenlíti ezt a hőmérsékletet. Így energiabefektetés nélkül, a föld hőtehetetlenségét használva temperáljuk a falakat”
– magyarázza a rendszer működési elvét. Ez pedig egyre fontosabb szempont, mert az éghajlat melegedésével már nemcsak a fűtéssel kell számolni, hanem klimatizálással is.
Krisztiánék nem akarnak megállni a kis környezetterheléssel épített falaknál, hanem komplex megoldásokban gondolkodnak. Teljes életciklusuk alatt nagyságrendekkel kevesebb energiabefektetéssel kellemes életteret adó épületeket szeretnének. Nemcsak az építés költségeit figyelik, hanem a fenntartásét is.
Világszinten egyedülálló eredmény
Bár idealisták, de két lábbal a földön állnak, tisztában vannak vele, hogy önmagában nem elég, ha környezetbarát és energiatakarékos alternatívát kínálnak, ahhoz, hogy változást érjenek el, árban is versenyképesnek kell lenniük. A megfizethetőség fontos elem a projektben, ennek megfelelően nem luxusingatlanokban gondolkoznak, ahogy Krisztián fogalmaz, nem igényeket, hanem szükségletet szeretnének kielégíteni.
Arról, hogy a megfizethetőség mit jelent, még nincsenek pontos számaik, de ezen a téren is rendszerben gondolkodnak. Például azért is döntöttek a kupolaforma mellett, mert ezzel minimalizálni tudják a tetőszerkezetet, alacsonyan tartva az anyagköltségeket.
„Egy hagyományos épületnél a falszerkezet az építési költségeknek a csupán a tíz százaléka. Tehát hiába mondom, hogy ezt ki tudnánk hozni a feléből, akkor a teljes költségnek a tíz százalékát csökkentettük le a felére – mondja Krisztián. – Ami arányaiban hatalmas költség, az például a tetőszerkezet, nem beszélve arról, hogy ezt sokszor másik brigád építi, ami eleve problémaforrás az építkezésen.”
Fotók: Mohai Balázs
Eredendően passzív házban gondolkoznak, ami kiaknázza a természet adta lehetőségeket, és kevésbé támaszkodik a gépészetre. Ahhoz, hogy az elképzelésüket igazolni tudják, kísérleti házukban huszonöt helyre építettek be a páratartalmat és a hőmérsékletet mérő szenzorokat. Került érzékelő a légkürtőbe, a szigetelésbe és a belső falszerkezetbe. Az ötpercenként küldött adatokból éves ciklusban tudják majd elemezni a kész ház tulajdonságait, felmérni az átszellőztető-temperáló rendszer hatékonyságát is.
Amíg a nyomtatójukkal tyúkólat és szaunát építettek, sokan tartották komolytalannak a munkájukat, a prototípus kupolaházukkal viszont világszinten egyedülálló eredményt tettek le. Hasonló technológiával kísérleteznek Olaszországban, Spanyolországban, sőt Japánban is, de lakóépületet még senki sem hozott így létre.
A céljaik viszont túlmutatnak azon, hogy kivitelezőként építsenek házakat, sokkal inkább mozgalmat építenek, mint vállalkozást.
Amíg csak ők nyomtatnak egy-két házat, addig a technológia nem fog több emberhez eljutni, ezért oktatási központban és nemzetközi hálózatban gondolkodnak.
Ahhoz viszont, hogy a vályognyomtatás kész termék legyen, még hosszú az út. A fejlesztésen kívül még az engedélyeztetést is végig kell járniuk, hogy a hatóságok elfogadják a technológiájukat, és a nyomtatott stabilizált vályog standardizált építőanyag legyen.
Fotók: Mohai Balázs
Meglepő módon a hatóságok támogatók, igaz, még az ÉMI-nél (Építésügyi Minőségellenőrző Innovációs Nonprofit Kft.) sem tudják, hogy pontosan, hogyan és mit kell szabványosítani és engedélyeztetni, hogy a nyomtatott vályogházakat ne csak melléképületnek lehessen papírozni. Rezsnyák Péter szerint leginkább szándék kérdése, hogy elviszik-e idáig. Mint elmondta, az engedélyeztetés fő kérdése, hogy tudnak-e hosszú távon garantálni olyan műszaki paramétereket, mint a szilárdság vagy a vízállóság.
„Az alapcélom nem egy nagyvállalat felépítése, hanem a kutatás és az oktatás – mondja Krisztián. – Az engedélyeztetés sem a kedvenc területem, de elkerülhetetlen, és ebben nem is állnék meg az országhatáron belül. Tehát ha itthon sikerrel járunk, akkor már tovább lehet vinni európai szabványnak.”
Nagyjából most jutottak odáig, hogy az érdemi továbblépéshez nincs elég saját pénze. Eddig körülbelül százmillió forintot fordítottak a fejlesztésre. „Van, aki jachtot vesz, ő inkább erre költi a pénzét” – mondja Krisztina.
