Maduro elnök nevéhez Venezuela modern kori történetének legsúlyosabb gazdasági és humanitárius válsága kötődik. Honnan jött, hogyan emelkedett fel és mi a politikai öröksége?
Nicolás Maduro 1962-ben született Caracasban, munkáscsaládban. Apja szakszervezeti vezető volt, anyja tanárnő, a család finoman szólva sem tartozott a venezuelai társadalom elitjéhez. Ez a háttér később politikai identitásának egyik alapelemévé vált: Maduro következetesen a „nép fiaként” hivatkozott magára, szemben az általa elitistának és idegen érdekeket szolgálónak tartott politikai osztállyal. Egyetemi diplomát nem szerzett, fiatalon inkább a baloldali aktivizmus és a latin-amerikai forradalmi hagyományok vonzották, különösen a kubai modell és Fidel Castro politikája.
A szakszervezetből indult, Chavez bizalmasa lett
Fiatalon buszsofőrként dolgozott a fővárosban, és itt kapcsolódott be a szakszervezeti mozgalomba is. Ez nem pusztán megélhetési epizód volt az életében, hanem politikai szocializációjának kulcsa: a munkahelyi érdekvédelem, a kollektív fellépés és az állammal szembeni bizalmatlanság mind meghatározó tapasztalatokká váltak számára.
A kilencvenes években csatlakozott Hugo Chávez köréhez, aki katonatisztből lett a rendszerellenes baloldal vezéralakja. Maduro nem karizmatikus szónokként, hanem fegyelmezett szervezőként és feltétlenül lojális szövetségesként vált egyre fontosabb szereplővé Chávez mellett.
Chávez 1999-es hatalomra kerülése után Maduro politikai karrierje gyorsan ívelt felfelé. Parlamentbe került, később a Nemzetgyűlés elnöke lett, majd hosszú éveken át külügyminiszterként szolgált. Ebben a szerepben a venezuelai–kubai szövetség egyik legfontosabb motorjává vált, miközben egyre mélyebb konfliktusba került az Egyesült Államokkal és a nyugati világgal. Chávez 2012-ben alelnökké nevezte ki, majd halála előtt nyilvánosan őt jelölte politikai örökösének.
Ez lett a modern szocialista álomból
Chávez a 2000-es évek elején a „21. századi szocializmus” programját hirdette meg: az olajipar és számos stratégiai ágazat államosításával, szigorú ár- és devizakontrollal, valamint nagyszabású újraelosztással próbálta csökkenteni a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Ezt az olajboom idején – amikor az állam bevételei rekordokat döntöttek – sikerült is finanszírozni, miközben a gazdaság egyre inkább egylábon álló, az államtól és az olajtól függő rendszer lett. A magánszektor szerepe visszaszorult, a termelékenység romlott, a hosszú távú beruházások elmaradtak, de a magas olajárak sokáig elfedték a strukturális problémákat.
Maduro ezt a modellt örökölte meg, de már összehasonlíthatatlanul rosszabb külső és belső környezetben. Az olajárak összeomlása után is fenntartotta az ár- és devizakorlátozásokat, tovább növelte az állami beavatkozásokat, miközben a költségvetési hiányt pénznyomtatással fedezte. Ez vezetett a hiperinflációhoz, az áruhiányhoz és a gazdaság drámai zsugorodásához.
Maduro ideológiailag továbbra is szocialistának nevezte rendszerét, a gyakorlatban azonban egy ad-hoc válságkezelő, klientúra-alapú gazdaságpolitika alakult ki, amelyben az állami kontroll autoriter eszközökkel párosult. Az utóbbi években ebből részben visszalépett: csendben dollárizálódott a gazdaság, lazultak az árkontrollok és korlátozott teret kaptak a magánvállalkozások – mindez azonban inkább kényszerű pragmatizmus, mintsem tudatos reform volt, hogy csökkentse a társadalmi elégedetlenséget.
Amikor Chávez 2013-ban meghalt, Maduro rendkívül szoros és vitatott választáson lett elnök, már eleve megkérdőjelezett legitimitással. 2018-ban, majd 2024-ben is újraválasztották, de a voksolás nemzetközi megfigyelők szerint sem volt tiszta.
A térség leggazdagabb országa volt
Elnöksége alatt Venezuela történelmi léptékű válságba süllyedt. Az ország gazdasága, amely szinte teljes egészében az olajbevételekre épült, összeomlott: az olajtermelés drasztikusan visszaesett, a hiperinfláció éveken át elszabadult, a GDP pedig becslések szerint több mint kétharmadával csökkent. A boltok polcai kiürültek, alapvető gyógyszerek és élelmiszerek váltak elérhetetlenné, miközben a közszolgáltatások – az áramszolgáltatástól az egészségügyig – rendszeresen összeomlottak.
A társadalmi következmények is drámaiak voltak: ENSZ-adatok szerint több millió venezuelai hagyta el az országot, ami Latin-Amerika egyik legnagyobb menekültválságát eredményezte.
Venezuela a Hugo Chávez–Nicolás Maduro korszak előtt Latin-Amerika egyik leggazdagabb és legstabilabb országa volt: az egy főre jutó GDP az 1950–70-es években vetekedett Nyugat-Európa déli államaival, az ország jelentős devizatartalékokkal rendelkezett, és a venezuelai középosztály regionális mércével is erősnek számított.
Bár az 1980–90-es évekre már megjelentek egyenlőtlenségek és strukturális gondok, Venezuela továbbra is felső-középjövedelmű olajexportőr volt.
A Chávez–Maduro-érában viszont a gazdaság történelmi összeomláson ment keresztül: a 2013-as csúcshoz képest a GDP mintegy 70–75 százalékkal zsugorodott, az olajtermelés töredékére esett vissza, az infláció éveken át hiperinflációvá vált, és az egy főre jutó reáljövedelem nagyjából a hetvenes évek szintjére zuhant vissza.
A Világbank és az ENSZ szerint ez az egyik legsúlyosabb, nem háborús körülmények között bekövetkezett gazdasági visszaesés a modern gazdaságtörténetben.
Trump vs. Maduro
Politikailag Maduro egyre autoriterebb irányba mozdult el. Amikor az ellenzék többséget szerzett a parlamentben, hatásköreiket alkotmányos és intézményi manőverekkel megnyirbálta, majd egy új alkotmányozó gyűléssel gyakorlatilag megkerülte a demokratikus fékeket. Nemzetközi jogvédő szervezetek – köztük az ENSZ és a Human Rights Watch – dokumentálták az önkényes letartóztatásokat, a kínzásokat és a választások körüli súlyos visszaéléseket. Maduro ugyanakkor következetesen azt állította, hogy országa gazdasági és politikai problémáinak fő oka a külső nyomás és az amerikai szankciós politika.
Ez a narratíva különösen felerősödött Donald Trump elnöksége idején. Trump nyíltan illegitimnek nevezte Maduro 2024-es újraválasztását, gazdasági és személyi szankciók sorát vezette be Venezuela ellen, és az ellenzéki vezetőt ideiglenes elnökként ismerte el. Retorikájában Venezuela a „szocializmus kudarcos példája” lett, amelyet az amerikai belpolitikában is előszeretettel használt fel. Maduro számára Trump ideális ellenséggé vált: az „imperialista támadás” képe egyszerre szolgálta a belső mozgósítást és a gazdasági kudarcok magyarázatát. Kettejük konfliktusa így nemcsak geopolitikai, hanem szimbolikus jelentőséget is kapott.
Maduro nevéhez Venezuela modern kori történetének legsúlyosabb gazdasági és humanitárius válsága kötődik. Támogatói szerint ő az, aki ellenállt a külső beavatkozásoknak és megőrizte a Chavez örökségét. Bírálói szemében viszont egy autoriter vezető, aki hatalma megtartása érdekében feláldozta országa gazdasági stabilitását és demokratikus intézményeit.
Nagyon úgy tűnik, a Maduro-éra ma véget ért, amikor egy katonai művelet keretében az Egyesült Államok elfogta és kimenekítette Venezuelából.
