A közel-keleti konfliktus tovább erősíti azt a világképünket, hogy multipoláris világrendben élünk, ami kihat a mindennapjainkra, és a befektetési döntéseinkre is. Korábban már írtunk róla, hogy a szuperhatalmak bár szinte észrevehetetlen ütemben, de gyengülnek: elérkezett a középhatalmak kora. Számukra is sok tanulsággal szolgál a mostani konfliktus, érdemes ezeket áttekinteni.
Tunkli Dániel, az Accorde befektetési igazgatójának írása.
Irán beváltotta évtizedes fenyegetését, és kontroll alá vonta a Hormuzi-szorost, komoly fejtörést okozva ezzel az amerikai vezérkarnak. A kontroll nem csupán katonai, hanem gazdasági is. A Bloomberg szerint Irán tankerenként kétmillió dollár „pályadíjat” szed. Ez az iráni költségvetés számára kiváló bevételi forrás, különösen úgy, hogy beruházás nélkül, nemzetközi vizeken szednek be több pénzt, mint a Panama- vagy a Szuezi-csatorna hordónkénti díja.
Az Öböl menti országok számára ugyanakkor elfogadhatatlan. És nem is feltétlenül gazdasági értelemben, hiszen egy VLCC tanker durván kétmillió hordót szállít, így az iráni díj hordónként mindössze egy dollárt jelent, miközben február vége óta 40-50 dollárt emelkedett az olaj hordónkénti ára.
A probléma inkább elvi. Nemzetközi vizekre fizetőkaput tenni némi mohóságra utal, és rávilágít a sarcoltak kiszolgáltatott helyzetére. De legalább a globális gazdaság egyelőre tovább működik.
Egy dolog azonban biztos: ha Irán ezt tartósan megteheti, az Egyesült Államok elvesztette a háborút, függetlenül attól, mit kommunikál.
A középhatalmak számára is sok tanulsággal szolgál a mostani konfliktus, érdemes ezeket áttekinteni.
1. A szoros lezárása nem akkora probléma Kína számára, mint gondoltuk!
Arról, hogy a kínai energiaimport több mint 80 százaléka tengeri úton érkezik, jelentős része a Perzsa-öbölből, korábbi cikkünkben írtunk már. Több geopolitikával foglalkozó elemző szerint a Bahreinben állomásozó amerikai ötödik flotta egyik feladata éppen az lehet, hogy a szorost lezárja olyan esetben, ha Kína amerikai érdeket sértő meggondolatlanságra szánná el magát.
Becslések szerint Kína olaj- és olajszármazék-kereslete 16,6 millió hordó naponta. Ebből 5,5 millió a saját termelés, 1,5 millió csővezetéken érkezik, ezeket nem érintené a szoros lezárása. A fennmaradó 9,6 millió hordó tengeri import. A felhasználás oldalon 8,1 millió hordó megy a közlekedésbe, 3,6 millió a petrolkémiai iparba, 4,9 millió pedig ipari és lakossági célokra.
A nyilvánvaló cél, hogy kisebb legyen a nem csővezetékes import aránya, így csökkenjen a kiszolgáltatottság. Mivel a termelés bővítése és új csővezetékek építése korlátozott, az alkalmazkodás a keresleti oldalon történik.
A lakossági fogyasztásnál már látszik az irány: minden második új autó elektromos, miközben a nap- és nukleáris kapacitások bővülnek. A folyamat azonban lassú, évtizedekben mérhető a lefutása.
Az ipari keresletre nincs olyan megoldás, ami érdemben csökkentené az olajszármazékok keresletét, ezt tartalékok felhalmozásával lehet áthidalni. Pontos adatok nem elérhetők, de becslések szerint jelenleg durván 1200 millió hordós készlet áll Kína rendelkezésére. Ami durván öt hónapra elegendő tartalék.
Tanulság
A piac fejében most fordul át, hogy Kína kiszolgáltatott helyzete nem annyira drámai, mint egy évtizede volt. Nem valószínű, hogy 5-10 éves távon is megmarad ez az amerikai ütőkártya, ami változást hozhat a két szuperhatalom viszonyában.
2. Ha sok rakétát elhasználnak, kínai falba ütköznek
A konfliktus első hónapjában az Egyesült Államok több mint 850 Tomahawk rakétát használt fel. A készletek megvoltak, de a gyártás békeidőben alacsony volt, évi 57 darab körül. Most ezt igyekeznek több százra, akár ezer közelébe emelni.
Egy Tomahawk rakéta egységköltsége 1,7 millió dollár, vagyis egy hónap alatt csak ezzel a rakéta típussal számolva 1,5 milliárd dolláros költségbe verte magát az Egyesült Államok Iránban. Érdemes aláhúzni, hogy nemcsak ezt a típust használták, hanem sokféle eszközt, ezek ára nagyon eltér egymástól. A Patriot rakéta (PAC-3) ára például 4,6 millió dollár, míg a THAAD 12,8 millió. Ezzel szemben az iráni Shahed-136 drónnak a szakértők által becsült költsége nagyságrendileg 35-50 ezer dollár.
A hadviselés matematikája így nehezen jön ki. A költség- és hatékonyságbeli aszimmetria miatt kisebb hatalmak is versenyben maradhatnak nagyhatalmakkal szemben.
A probléma azonban mélyebb: a modern fegyverekhez kritikus nyersanyagok kellenek. Ha egy Tomahawk rakétához átlagosan 20 kg ilyen anyag szükséges, akkor a háború első hónapjában több mint 17 tonna fogyott el.
A nyugat ezek kitermelését és főleg feldolgozását Kínába szervezte ki. Jelenleg a feldolgozás mintegy 90 százaléka ott történik.
Kína felismerte stratégiai előnyét. 2022 óta huszonkilenc export engedélyt korlátozó intézkedést vezetett be a kritikus nyersanyagokra.
Nem véletlen, hogy az amerikai politika világszerte nyersanyagforrásokat keres. Trump bárkivel is tárgyal vagy éppen fenyeget megszerezhető ritkaföldfém, ásványok után kutat. Emlékezzünk vissza milyen örömmel ígérték oda az ukránok 2025-ben katonai segítségért cserébe szinte nem létező ritkaföldfém kitermelésüket. Vagy idézzük fel a Bloomberg cikkét, miszerint Grönlandon van 2 millió tonna kitermelésre váró ásvány, csak hát némi jégréteg is akad.
Tanulság
A nyugati világ most ébredt rá, hogy kiszolgáltatott helyzetbe került a kritikus nyersanyagok terén. Ezen változtatni akarnak, de jelenleg a kínai dominancia olyan mértékű, hogy gyors megoldás nincs. Az iparág azon részének ami nem Kínához köthető, végtelen erőforrást fognak biztosítani, mert enélkül nincs modern hadviselés és nyugati fölény.
3. Európa energiafüggőségét javítani kell!
Az orosz–ukrán háború megmutatta, Európa mennyire kitett az energiaáraknak. Ez a helyzet érdemben nem változott: az akkor rendelt LNG-import jelentős része csak évek múlva érkezik meg.
A nyugat-európai gazdaságok jelentős mértékben építenek a szolgáltató szektorra, így azt gondolhatnánk, kevésbé kitettek az energiaárak változásának, mint pár évtizede. Ez így is van, de részben abból is fakad, hogy az európai ipar a teljes pusztulás útján gurul tehetetlenül a szakadék irányába.
Los Angeles, 2026. március 5.
Daruk rakodnak egymásra konténereket a Los Angeles-i kikötõben 2026. március 4-én. Március elején Irán válaszul a február 28. óta tartó izraeliamerikai katonai akciókra lezárta a nemzetközi kõolajkereskedelem egyik legfontosabb útvonalát, a Hormuzi-szorost. Ez jelentõs fennakadásokat okoz a globális kereskedelemben, késlelteti hajóforgalmat, növeli a szállítási költségeket, és bizonytalanságot kelt a világpiacon. A Los Angeles-i kikötõ az Egyesült Államok egyik legforgalmasabb tengeri kapuja, kiemelt szerepet játszik az áruk továbbításában, ezért a konténerforgalom torlódása közvetlenül érinti az amerikai importot és a globális ellátási láncokat.
MTI/EPA/Chris Torres
A kínai export hasonlósági index leginkább Európával egyezik meg, versenyelőnyük ugyanakkor jelentős. Ha a szabályozás nem lép, a folyamat visszafordíthatatlanná válhat.
Az iráni konfliktus is rámutat, hogy az ellátási láncok kiszervezése kockázatos. És itt nem csak a katari LNG-re gondolok, ahol az unió aránya 11 százalék, hanem az alumíniumra, műtrágyára, kerozinra és még sorolhatnánk azokat a termékeket, amelyek az Öbölből érkeztek Európába.
Biztos, hogy drágább az unión belül kiépíteni az ellátási láncot. Biztos hogy kevésbé zöld, mintha kiszervezzük. De stabilabb, ami a legfontosabb szempont egy multipoláris világrendben. A „Made in Europe” gondolatra a sokadik pofon után ráeszméltek az európai döntéshozók, és reméljük cselekednek is.
Az európai önsorsrontás számomra legékesebb példája a német atomerőművek korengedményes nyugdíjazása. A fukusimai atomerőmű baleset utáni pánikban született a politikai döntés, melyet nem indokolt se a műszaki se a gazdasági megfontolás. A beruházás kész volt, a környezetszennyezés a beruházás során megtörtént, minden év, amit működhettek volna, tiszta haszon, legolcsóbb energiaforrás változóköltségen mérve.
A kétezres évek végén a csúcstermelés 167 TWh volt, ez a mostani éves német energiaszükséglet 31 százaléka lenne!
Ehelyett lett számtalan szél- és naperőmű, ami önmagában nem rossz, viszont a hálózat annyira terhelt, hogy a csatlakozási várakozás, vagyis az az idő amíg a kész projektnek várnia kell, hogy rátegyék a hálózatra átlagosan 5-7 év. Abba már ne is menjünk bele, hogy ha nem fúj a szél, nem süt a nap, akkor gázos, mostanában akár szenes erőműveket kell bekapcsolni, hogy a rendszer stabil maradjon.
Közben más országok újraértékelik az atomenergiát: az Egyesült Államok kisméretű moduláris atomerőműveket (SMR) tervez, Japán visszakapcsolja a világ legnagyobb atomerőművét. Igen, az a Japán, amelyik elszenvedte a fukusimai katasztrófát, meggondolta magát. Úgyhogy még ha most nem is ez az irány, de jöhet fordulat akár Németországban is.
Tanulság
A sokak által kritizált atomenergia, valamint ennek modern változata, az SMR lesz az az irány, amire Európa is ráfordul. Ez nem egy szerelemprojekt, hanem a kényszer szülte lassú megoldás.
