A kormány már kirakta a pisztolyt az asztalra, most a homlokunkhoz szorítja. A célkeresztben a civil szféra és a független sajtó, de az áldozatok nem mi leszünk, hanem az a társadalom, ami ezek nélkül kellene, hogy létezzen.
A kormánypárti Halász János éjfélkor adott be egy törvényjavaslatot, ami egyértelműen a maradék civil szféra és a kormány kontrollja nélkül működő média ellehetetlenítését célozza.
A törvénytervezetnek már a neve is hazugság: a közélet átláthatóságáról szól. Ami nagy politikai bátorság azok után, hogy az Állami Számvevőszék nemrég több száz oldalon keresztül taglalta az MNB alapítványok kapcsán, hogyan lett a magántőkealapok NER-es rendszere a tulajdonosok elrejtésének eszköze; ahol az egyik csúcsminiszter feltalálóként lett multimilliomos, és ahol a mai napig nem tud azzal számot adni a kormányfő családja, mégis miből építettetett luxusmajorságot Hatvanpusztán.
Címkézhetjük a törvénytervezetet sokféleképpen; akár a valódi putyinizálódás első lépésének, de a legfontosabb, amit le kell szögeznünk, hogy ez ma tízmillió magyar ember valósága is.
A célkeresztben a civil szféra és a független sajtó, de az áldozatok nem mi leszünk, hanem az a társadalom, ami ezek nélkül kellene, hogy létezzen.
A Forbes főszerkesztőjeként elutasítom és szégyenletesnek tartom, hogy a hatalom ilyen hazug és agresszív módon támad a közösségükért dolgozó, tisztességes emberekre. A magunk területén nem kevesebb, hanem több valódi versenytársat szeretnénk.
Ki fog segítséget nyújtani embereknek, akiknek a kórház – teljesen törvénytelenül – nem adja ki a frissen született gyermekét? Ki fogja felderíteni, hogy a szomszédban működő akkumulátorgyár nem tartja be a környezetvédelmi szabályokat? Csak néhány ügy, ami a munkájukat tisztességesen végző civilek és újságírók nélkül nem oldódott volna meg, vagy derült volna ki. Ezek olyan, a mai Magyarországon bármikor megtörténő események, amelyek mindenki életére hatással vannak.
A virágzó civil szféra és a szabadon működő sajtó azt jelenti, hogy törődünk egymással, és ezt a fontos értéket megvédjük. Tizenöt évnyi kvázi teljhatalom után talán egyre többen értik, hogy a hatalmi logika nem válogat: nem lehet csak akkor mondani, hogy elég, amikor már minket is maga alá akar gyűrni.
A jó üzletek sokszor nemet mondással kezdődnek, ami kijelöli a határokat.
Meg kell tanulnunk, hogy egy élhető társadalomnak is tudnia kell nemet mondani, ha bármelyik tagját fenyegetés éri. Ha így nem tudjuk magunkat megvédeni, mások ellen sem fog menni.
Ha a magyar társadalom enerváltan legyint a putyinizálódásra, akkor pont, hogy lemond a szuverenitásáról. Ha ezt is hagyja egy közösség, akkor abból, ami ma egy gonosz törvénytervezet, holnapra norma lesz.
A ma hatályos magyar törvények lehetővé teszik, hogy az országot annak kormánya megvédje. Ha nem így lenne, az azt is jelentené, hogy az elmúlt tizenöt évben védtelenül vívtuk az elhazudott háborúinkat nem létező ellenségeinkkel.
A mai magyar szuverenitás legnagyobb ellensége egy kiszolgáltatott ország, amely titokban kínai hitelekért kuncsorog, amely nem tudja garantálni fiataljai megfelelő oktatását, az érvényesülni kívánók lehetőségeit és egészségét, az elesettekről való gondoskodást.
Ilyen helyen akarunk-e élni?
Az egyik beköszöntőmben nemrég a fantázia fontosságáról írtam. Ne becsüljük alá, hiszen olyan alapvető fogalmainkban is meghatározó szerepet játszik, mint a nemzet. Hiszen a nemzet egy elképzelt közösség. Mi döntünk arról, hogyan definiáljuk, képzeljük el. Ahhoz, hogy ezt szabadon megtegyük, egyre kevesebb a terünk. Közös érdekünk, hogy ez ne így legyen – attól függetlenül, hogy négyévente ki mit csinál egy 2×2 méteres fülkében közel fél percig.
