Hogyan élték meg a britek a brexitet? Miért hívják publicnak a drága magániskolákat? Milyen a melegek élete Angliában? És mitől toryk a konzervatívok? Nádasdy Ádám az utóbbi években ideje nagyobb részét Londonban töltötte, ahol a férje dolgozik, de mint angoltanár, valójában egész életében figyelte az angolokat. Megfigyeléseiről, rácsodálkozásairól írta nemrég megjelent, Londoni levelek című kötetét. Interjú brit furcsaságokról, igazi jobboldali sajtóról, bátor művészszínházakról és tarhálásról.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
Forbes.hu: Különösen izgatottan olvastam a Londoni levelek című kötetét, miután a fülszövegből kiderült: szó lesz arról is, miért nem használnak az angolok keverőcsapot. Évtizedek óta döbbenettel bámulom a nyilvános mosdókban is a külön hideg- és melegvizes csapot, vajon hogyan mossak velük kezet. De a könyv után sem tudom, mit csináljak.
Nádasdy Ádám: Lehet már kapni kis ipszilon alakban elágazó gumicsövet, ráhúzzák a két szarvát a két csapra, így a középső szárából keverten folyik a víz. Egyesek fürdőszobájában láttam is ilyet.
Igen, ezt írta a könyvben, no de a nyilvános mosdókban azért nem szerelték még fel ezeket. Van, aki hord magánál egy ilyen kis gumicsövet?
Nem, azért azt nem. Valójában őket ez az egész kérdés nem érdekli igazán.
Ön szerint mi a legérthetetlenebb brit szokás?
Annyira jól ismerem már őket, hogy erre nehéz válaszolni. Tíz-tizenkét éve ingázom Budapest és London között, de angoltanár vagyok, szóval valójában egész életemben őket figyeltem, oda járogattam. Nem is tudom. Talán az emeletes busz nagyon különös állatfajta. Az az angolok szokása, hogy akkor jönnek csak le az emeletről, amikor már megállt a busz és kinyílt az ajtó. És a vezető megvárja őket. Nyilván azért, hogy amikor fékez, a lépcsőn ne botoljanak meg az emberek. Bennem meg az van, hogy jaj, mindjárt ott vagyunk, oda kell menni az ajtóhoz – ezért sokszor majdnem leesek.
De tudja, mit? Talán inkább a sajtó, az a legérdekesebb: hogy mennyire szeretik a britek az újságokat még most is.
Tény, Londonban mindennapi látvány, hogy a metrón este nyomtatott napilapot olvasnak az utasok.
Pontosan. Jó, persze, erre lehet azt mondani, hogy az olaszok meg erős kávét isznak, reggel beszaladnak a kávézóba, megkapják az eszpresszójukat, állva megisszák, aztán mennek tovább. Szokás kérdése is. Képzelje, amikor én elkezdtem Londonba járni a 70-es évek elején, egytelen olyan hely volt, ahol rendes olasz eszpresszót lehetett inni. A Leicester Squaretől nem messze, a National Gallery felé vezető egyik kis utcában, egy éles sarkon. Mi magyarok, mindig elmondtuk egymásnak, hogy oda kell menni, mert mindenhol máshol tragikusan rossz kávékat adtak.
De visszatérve: a sajtó a legmeglepőbb, hogy olvassák a nyomtatott újságot. És hogy mindenféle van, rendes jobboldali is. Sajnos itt nálunk nincs, amit itt annak hívnak, az Fidesz-propaganda, vigyázni kell a terminológiával! És kint a The Guardian például mindig a címoldalán hozza a királyi családról szóló híreket.
Van a sajtóval kapcsolatban még egy nagyon különös dolog: a keresztrejtvény, ott úgy hívják, hogy cryptic, azt jelenti, hogy rejtett, titokzatos. Azt élő ember nem tudja megcsinálni, ha nem ott nőtt fel! Néha megnézem a következő napon a megfejtést, hogy mit kellett volna írni, de komolyan mondom, még akkor sem értem. Mondok egy példát. Az volt a kérdés, hogy Town in the middle of Czechoslovakia, hát mindent kipróbáltam, erre kiderült, hogy Oslo a megfejtés. Chech-Oslo-vakia.
Ez az, aminél itthon felkiáltójel lenne a kérdés végén.
Na, hát ott az egész cryptic egy nagy felkiáltójel. Van amúgy normálisabb keresztrejtvény is, amit meg tudok fejteni, na, azt úgy hívják, hogy easy. Megalázó, nem? (Nevet.)
Egyébként miért éppen most készült el a kötet? Már a covid idején elkezdte írni, az első sztorik amolyan naplóbejegyzésnek tűnnek 2020-ból, a lezárások idejéből.
Lengyel László újságíró-politológus barátom nógatott, ha úgyis sokat vagyok Londonban, írjak kéthavonta tárcát a Népszavának. Harminc darab készült, ezek után úgy éreztem, elmondtam, amit akartam. Én nem tudósító vagyok, arra a feladatra ott van emberemlékezet óta R. Hahn Veronika, ő mindig beszámol, ha történik valami.
Én kerestem magamnak a témákat, körülnéztem, és írtam például az angol kertekről, a velszi nyelvről meg a konzervatív párt eredetéről – nyilván utóbbinál például adtak aktualitást a választások. Azért persze sejtettem, hogy a Magvető Kiadót ez érdekelni fogja. (A Magyar Tudományos Akadémia a walesi helyesírást ajánlja, de Nádasdy a könyvében jelzi, hogy ő nemzeti érzelmű révén ezt nem helyesli, úgyhogy következetesen magyarosan írja – a szerk.)
Nádasdy Ádám: „Én kerestem magamnak a témákat, körülnéztem, és írtam például az angol kertekről, a velszi nyelvről meg a konzervatív párt eredetéről – nyilván utóbbinál például adtak aktualitást a választások.” Fotó: Sebestyén László / Forbes
Azt mondják, aki kiköltözik, azért az ottani belpolitikai viszonyok kevésbé aggasztják, mintha azok a saját hazájában történnének. Hogy érzi?
Ebben van valami, kint én sem háborodom fel például azokkal a szavakkal, hogy „van pofája azt mondani!?” Az is igaz persze, hogy sokkal csendesebb arrafelé a közélet, mint mifelénk, és jóval civilizáltabb is az angol nép.
Állandóan olvassuk az itthoni híreket, mert azért jobban érdekel, hogy itt mi történik.
Ami ott zajlik, az nem a bőrömre megy, hiszen nem ott dolgozom, nem ott fizetek adót, ami itthon, az sokkal inkább. Szoktunk hüldezni egymásnak, hogy olvastad ezt, meg láttad azt? Nem jó felé mennek itthon a dolgok, de reméljük, örökké semmi sem tart.
A brexit még small talk téma egyáltalán Angliában? Érződik a hétköznapokban a hatása?
Talán a büfékben és a bisztrókban kevesebb magyar vagy lengyel kiszolgáló áll a pult mögött. Most inkább dél-amerikaiak és indiaiak töltik be ezeket az álláshelyeket.
Ön milyen státuszban él kint? A férje már megkapta a brit állampolgárságot, logikus lenne a családegyesítő vízum.
A férjem már valóban brit állampolgár, kint dolgozik régóta mint orvos, de én tulajdonképpen inkognitóban vagyok. Jogilag turistának számítok, így egyhuzamban maximum hat hónapig lehet kint maradni, és én olyan sokáig sosem maradok, havonta egyszer azért hazajövök.
Szokták mondani kint élő magyarok, hogy az angolok nem befogadók, inkább magyarokkal barátkoznak. Van ilyen élménye?
Erre nehezen tudok válaszolni. Egyrészt öreg vagyok, és idősebb korban nyilván nehezebb a barátkozás már, egy fiatal előbb elegyedik szóba más fiatalokkal. Másrészt a kisebbségi lét, az, hogy melegek vagyunk, könnyebbé teszi a társasági életet. Gondolom, például a zsidóságon belül vagy a litván emigránsok körében is hasonló a helyzet, könnyebben megy a barátkozás, hiszen kézről kézre adják az embert.
Itt előnyére fordul a kisebbségi lét, ami itthon alapvetően a diszkriminációt meg a bajokat jelenti.
A Pride-ra hazajön?
Természetesen És remélem, olyan sokan leszünk, hogy a belengetett bírság okafogyottá válik. Persze lehet, hogy az első ötöt megbüntetik, de akkor majd bírósághoz fordulunk, hogy mondják ki, jogosulatlan a büntetés. A bíróságok azért nem teljesen fekszenek le a Fidesznek, valami tartás van bennük. Különben meg a belengetett bírság nem is mérlegelés tárgya számunkra, ott kell lenni, nincs mese.
Azt hallom, hogy sok olyan ember is el akar jönni, akinek semmi köze a melegséghez, de azt gondolja, hogy ez most a szabadságról szól, muszáj megjelenni.
Mit gondol, mennyire veszélyes, hogy a fiatalság jelentő része külföldre költözik?
Talán nem igazán veszélyezteti az itteni demokráciát, hogy sokan elmennek. Nehéz felmérni, hogy mekkora és milyen lyukat üt a távozásuk, de úgy tűnik, elég lelkes ember van, aki itt változást akar. Voltam például a Tisza Párt tüntetésén, ott az volt az üdítő, hogy nem a szokásos társasággal találkoztam, akivel régóta együtt tüntetünk.
Bár sok szempontból a Tisza bizonytalanabb választás, mert nem tudjuk, hogy majd mit és hogyan valósítanak meg, de a rendszerváltás lehetőségét látom benne. Dobrev Klára értelmesebb, jobb miniszterelnök lenne, mert kemény, határozott, értelmes nő, de pazarlás lenne rájuk szavazni. És most az a lényeg, hogy legyen már változás, bármi is jön.
Mi keserítette el az itthoni hírek közül a legjobban az utóbbi években?
A fóliázási törvény. Annak a hazug volta, hogy azt mondták, el kell zárni a gyerekek elől a homoszexuális tartalmakat és a nemiség öncélú ábrázolását. Ostobaság! Pont az ellenkezője igaz: a gyerekkel épp, hogy meg kellene ismertetni ezeket a témákat. A gyerekmesékben találkoznak először például a halállal, a születéssel, a hűtlenséggel, az árulással vagy a gyilkossággal is. Nagyon nagy károkat okozhat ez a propagandisztikus hazugság, mert igenis sok fiatal van, aki mondjuk faluban él, és érzi magáról, hogy meleg, de nem tud megvenni egy könyvet, amiből emberi módon, értelmesen tájékozódhatna a melegségről, és esetleg támasz lehetne neki, hogy ne legyen öngyilkos, azt gondolván, hogy egyedül van a világon a gondjával.
Jó, nem tudom, mi történik valójában a könyvesboltok sötét mélyén, az sem kizárt, hogy valaki letépi a fóliát, felszámítanak neki száz forint rongálási díjat, aztán viheti a könyvet. Talán az egész kipukkadt, mint egy luftballon.
Feltételezem, nehéz lehet egy ilyen szabályozást elmagyarázni a kinti ismerősöknek. Én egyszer a hálapénzt próbáltam egy hollandnak, de szavuk sincs rá, az értelmét meg végképp nem fogták fel.
Az a Fidesz érdeme egyébként, hogy megszűnt a hálapénz, ezt azért írjuk a javukra. De valóban nincs rá angol szó, én úgy tudtam lefordítani, hogy borravaló, angolul: tip. Az étteremben is kiszolgál a pincér akkor is, ha nem adok, mégis adok – az orvos is kapott hálapénzt, pedig nyilván megműtött volna akkor is, ha nem adok.
Érdekes egyébként, a férjem, Márk eredetileg sebésznek tanult. Az volt a legborravalósabb szakma. Azt mesélte, hogy Magyarországon az volt a szokás, hogy a professzor magához vonta a műtéteket, és minél többet operált, csak azért, hogy borravalót kapjon. A műtét utáni napokban aztán rendszeresen megjelent a páciens ágyánál, és megkérdezte, hogy van, majd zsebre tette a hálapénzt.
Angilában a professzor nem vonja magához a műtéteket, hadd csinálják a fiatalok, de még ha ő is műt, soha többé nem törődik a pacienssel, mert mit szaladgáljon az ágyához, neki már a következő műtétet kell csinálnia. Bizony a paciensnek meg jól esne az érdeklődés. Szóval az undorító hálapénznek volt egy emberi aspektusa is.
Márk miatt költöztek Londonba, miután egy kinti kórházban kezdett dolgozni. Ő miért hagyta itt Magyarországot?
Egyrészt pont azért ment ki, mert nagyon gyűlölte a hálapénz rendszerét, másrészt pedig mert traumatológus sebész volt, és ott aztán nem mindegy, vannak-e modern eszközei, kések, fűrész, cérna és egyebek. Korábban is sokan kimentek a magyar orvosok közül nyugatra tanulni egy időre, mint a középkorban a suszterinas. Aztán ő ott ragadt, nagyon jól tud angolul, mert gyerekkorában Görögországban éltek, és angol iskolába járt. Most egyébként átképezte magát pszichiáterré, mert rájött – én fogalmazok így –, hogy az emberek jobban érdeklik, mint a csontok.
Tény, hogy a sebészet szép és fontos szakma, de ott nem derül ki, hogy ki kicsoda.
Nagyon édes amúgy, amikor elkezdett dolgozni mint pszichiáter, panaszkodott, hogy a paciensek hazudnak. Meg az első szavuk az, hogy nem tudják, miért vannak ott, semmi bajuk, engedjék őket haza. A sebészeten ezt nem mondták, és hazudni sem szoktak, hogy a másik lábuk fáj. A pszichiátriának van egy csomó jogi vetülete is, amit meg kellett tanulnia, például hogy mennyire szabad kényszeríteni a beteget, szabad-e becsukni például, vagy hogy kell-e rendőrségi tanút hívni bizonyos esetekben. Nagyon tisztelem őt ezért, mert rangban pár évre visszacsúszott a váltással. Korábban sebész szakorvos volt, most pedig rezidensnek minősül a pszichiátrián.
Néha büszkén jön haza, gyakran pedig nem, de legalább örül, hogy valakinek – nekem – elmondhatja az új élményeit. Lássuk be, az elmebajt nem lehet gyógyítani. Van azonban egy sáv, ami inkább lelki betegség, nevezzük így, arra meg még Angliában sincs pénze a közösségi egészségügynek, hogy hónapokon vagy éveken át pszichoterápiát folytasson valaki. Azt mondta, őt ez nagyon érdekli, és persze, hogy a legszegényebbek nem fognak hozzá járni, ha majd nyit egy rendelőt, de a középrétegből talán sokaknak segíthet. És keresztfinanszírozni is lehet.
Az egyik lányom Pesten gyermekpszichológus. Nagyon tisztelem, mert félállásban egy külvárosi SZTK-ban dolgozik bagóért, silány körülmények között. Szerencsétlen, szegény, gyakran cigány gyerekeket hoznak oda, akiknek megpróbál segíteni. Majd snitt, átmegy Budára, és a legillatosabb utcában méregdrágán rendeli az ottani közönséget. Magát keresztfinanszírozza. Ez onnan derült ki nekem, hogy megláttam a rendelőbérlete árát, kérdeztem is tőle: „meg vagy te bolondulva, kislányom?” Azt mondta: „Apa, ennek a vevőkörnek ez kell.”
Ezzel szemben viszont valószínűleg a legrosszabb párosítás, mondhatni, a legnagyobb lúzerség magyar professzori nyugdíjból Londonban megélni.
Igen. (Nevet.) És kint olyannyira nincs bevételem, hogy például amikor a londoni Liszt Intézet szervezett nekem egy könyvbemutatót, ott nem árulhattam a könyveimet sem. Honorárium sem volt, mert nem bizniszelhetnek, nincs kereskedelmi joguk. De mondták, hogy pezsgő lesz, repikeret van.
Képzelje el, régen ugye Magyar Háznak hívták, de átkeresztelték Liszt Intézetre, és szegény titkárnő panaszolta, hogy sokszor azzal hívják, hogy azt hiszik, zeneiskola. Szóval nem volt szerencsés az átnevezés. Ők szeretnék kicsit megpezsdíteni az életet, ezért tartanak ilyen irodalmi rendezvényeket. Pár hónapja egy idős angol műfordítóval, Peter Sherwooddal voltunk a vendégek, ő az én pendant-om: magyarról fordít angolra, ahogy én angolról magyarra. Arról szerveztek nekünk beszélgetést, hogyan lehet a tegezés-magázást fordítani.
Hogyan?
Nagyon érdekes példákat hozott Sherwood. Kosztolányi Édes Annájában például magyarul ide-oda váltakozik a tegezés és a magázás, a cselédet tegezik, de ő nem tegezi az urakat, és van a gaz csábító, aki természetesen magázza a cselédlányt, ám az ágyban egyszer csak azt mondja: „mondd nekem azt, hogy te!” Na, erre különböző megoldások voltak a korábbi angol fordításokban, a legszimpatikusabb az volt, aki a nevekkel játszott. Előbb már egy kicsit bevezette, hogy a csábító János azt mondja: „szólíts Jancsinak”, de a cseléd nem akarja, mert milyen dolog lenne az, aztán a végén mégis belemegy. Az angol olvasó talán megérti a különbséget, ez picit olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy „Williamnek hívnák, de szólíts Billnek!” Ennél közelebb nem lehet menni az angolban a tegezéshez.
Nádasdy Ádám
A könyvben azt írja, 2011-ben volt egy közvélemény-kutatás a kulturális jelképekről, amikre a legbüszkébbek, és az első helyen Shakespeare végzett, a másodikon a királyság intézménye, aztán a fegyveres erők, majd a Beatles és a Union Jack, az Egyesült Királyság zászlaja. Valóban ennyire művelt a mai angol ember, hogy Shakespeare ugrik be neki elsőre?
Ha itthon körbekérdeznénk, hogy mondjon mindenki egy magyar költőt, jó eséllyel a legtöbben Petőfit vágnák rá, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen sokan ismerik is az életművét. Csak hát ő a közműveltség része, sokszor hallottak róla az iskolában. Az tény, hogy nagyon sokat játszanak Shakespeare-darabokat a londoni színházak, de az is igaz, hogy aki ezekre elmegy, az előre tudja, hogy mit fog hallani, hiszen ezek ismert darabok.
Tudja, mi jut eszembe? Amikor gyerek voltam, latinul ment a mise. Attól még tudtuk, hogy mit mond a pap, mert bele volt írva az imakönyvbe, megmondta a nagymama, vagy egyszerűen nyilvánvaló volt. Shakespeare-t sem a színházban fogják megérteni a legtöbben. De azért sok olyan mondata van, ami nagyon érthető, nem nehéz. Sokszor fel is nevet a nézőtér, mert átjön, hogy ma is aktuális.
Ma is sok a királyi családról szóló hír a brit sajtóban?
Mostanában nem annyira. Turbulens időszak után vagyunk, meghalt a királynő, a mostani király teszi a dolgát, de nem egy nagyon érdekes ember.
A trónörökös fiú ugyanolyan érdektelen, mint a papája, a másik meg már messze van, kishír kategóriája, ha megint kitalál valamit.
Még élt a királynő, amikor évekkel ezelőtt III. Károly címen ment egy darab az Almeida nevű művészszínházban. Kicsit Shakespeare-jellegű, verses szöveggel íródott, és azzal kezdődött, hogy eltemetik a királynőt – aki akkor még élt. Aztán színre lépett az új király, és vita alakult ki a sajtószabadságról, amit a miniszterek egy része korlátozni akart. A király viszont azt mondta, hogy az a demokrácia alapköve, mindenki írjon, amit akar, aztán majd a bíróság eldönti, megszegett-e törvényt vagy nem. De nem lehet cenzúrázni. Harry, a rosszéletű fiú is megjelent a darabban, hajnalban, kissé be volt csípve, és tántorgott hazafelé a kihalt utcán, ahol csak egy kebabos volt nyitva. Ahogy Shakespeare-nél szokott lenni, egy bölcs öreg arabbal beszélgetett, az meg jól kiosztotta őt, hogy miért tekereg, miért nem dolgozik valamit.
Frankón Harrynek hívták, mint a valóságban?
Igen, végül is nem tiltja a törvény. Kamilla is megjelent, ő volt a legszimpatikusabb az egész társaságban, józan, jólelkű nő, aki, mint most már tudjuk, a valóságban is tényleg türelemmel végigcsinálta azt a sok évet a szerelme kedvéért. Nem is az ő viselkedése, hanem a léte volt az akadálya a trónörökös királyi pár, Diana és Károly boldogságának, valójában nem ő tehetett az egészről, hanem Károly, nem kellett volna feleségül venni valakit, akit nem szeret. Úgy tűnik, színházban Londonban bármit lehet. De nagyon kulturált volt a darab, nem hangzottak el uszító szavak. Benne volt a fiatal Kate Middleton is, hát ő nagyon ellenszenves volt a darab alapján.
Sokat jár kint színházba?
Igen, főleg művészszínházakba ott is. Abban nem nagyon látok különbséget London és Budapest között. Néha ők is mellényúlnak, de ami érdekes, hogy ott több a kortárs darab. Lehet persze, hogy egy a szerzőnek is kifizetőbb írni angolul, hiszen előadhatják a művét aztán Amerikában, Ausztráliában és Dél-Afrikában is – de ezt én csak gyanúsítgatásként mondom.
Egyébként megnézném én a Westenden Az oroszlánkirályt is, mert kíváncsi is vagyok rá, na de arra 150 font egy jegy, az Almeidában pedig, ami olyasmi művészszínház, mint itthon a Katona, személyenként 42.
Az ottani nemzeti színház is megfizethető, mert azt erősen támogatják. Royal National Theatre-nek is hívják, mert a korona, vagyis a királyi család támogatja – ha nem így lenne, nem használhatná a royal szót. Van még a Royal Court, de annak csak a neve az, hogy court, egyébként modern és komoly színház, itt mutatták be 1956-ban Osborne Dühöngő ifjúságát. Óriási botrány volt. Vannak még pop up jellegű színházak, és gyakran előfordul, hogy ha ezekben valami sikeres lesz, akkor átviszik a Westendre. Ott főleg musicaleket játszanak, illetve például Agatha Christie-től Az egérfogót ezer éve. Ez egy világvároshoz hozzátartozik. Budapesten ilyen színházból egy van, a Madách, és az szépen teszi a dolgát.
A Westend meg abból él, hogy nagyon sok ember tud a világban angolul, vagyis azt hiszi, hogy tud, és jegyet vesz. Én azért ültem már ott úgy, hogy egyedül nevettem fel, amikor egy poén elhangzott, mert a többiek láthatóan nem értették. Egy csomó spanyol ült körülöttem, turisták. Istenem, hát ott vannak Londonban, világhírű a színház, nyilván elmennek.
A könyvében többször felhívja a figyelmet: nincs olyan, hogy állami támogatás, csak olyan van, hogy az adófizetők pénzéből támogatnak valamit. A hétköznapokban is tapasztalja, hogy az emberek ott alapnak érzik a jótékonykodást?
Nagyon régi szokás az adakozás, talán mert olyan hamar lett kapitalizmus, amelynek kétségtelenül vad és kegyetlen aspektusai voltak, és amellyel szemben a jóindulatú emberek rég azt mondták, hogy csinálni kell valamit. Ott az 1800-as évek óta létezik például az Üdvhadsereg, ami kicsit olyan, mint nálunk Iványi Gábor szervezete. Meg ott vannak a futóversenyek, hát az annyira jó, hogy valaki elindul a maratonon, és egy csomó ember pénzt ad, amit ő aztán felajánl valamilyen jó ügyre! Mert úgy gondolkodnak, hogy ha ez neked olyan fontos, akkor én igenis adok. Volt pár éve az a kihívás, hogy sokan jegesvödröt öntöttek a fejükre, és arra fizetnek az emberek…
Az előbb kérdezte, mi a legfurcsább, hát ez, az állandó tarhálás és adakozás.
Például a komoly nonprofit szervezetnek számító brit vakvezető kutya alapítvány háromnegyed részt közadakozásból él, a kormányzat is hozzátesz valamit, de ha az adakozás megszűnne, vége lenne.
Lényegében itthon is ez van, hogy a civilek adományokból élnek. Ezek szerint azt mondja, a kormány jogosan vonul ki bizonyos területek finanszírozásából? Ez volna a kapitalizmus lényege?
Azzal maximálisan egyetértek, hogy tessék ügyesen pénzt szerezni, de a Fidesz nagyon gonoszul csinálja, hogy most éppen a külföldi támogatások tiltásával próbál tönkretenni civileket.
Hát kit érdekel, honnan kap támogatást egy szervezet? Ilyen kis országban Európa közepén ez nevetséges! Az Osztrák-Magyar Monarchiában sem lett volna értelme, akkor azt mondták volna, ha valaki Prágából kap pénzt, azt külföldről támogatják?
Amúgy – ha már az úgynevezett állami támogatásokról beszélünk – tényleg, mi az, hogy állam? A kormány az adófizetők pénzével gazdálkodik, arra például ki jogosította fel, hogy mindenféle kulturális díjakra költse a befizetett adónkat?
Ha kapna mondjuk egy Kossuth-díjat, visszautasítaná?
Ó nem, hát a pénzre szükség van, én is elfogadnám. De helytelenítem az egész rendszert. Kerítsenek milliomosokat, van belőlük elég, adjanak ők díjat, de ne a miniszter meg a miniszterelnök, az nem jó gyakorlat! Most nyilván olyan is kap kitüntetést, aki megérdemli, de sok olyan is, aki nem, és ezzel devalválódik a díj. Nekem és a baráti körömnek, megmondom őszintén, már inkább kínos és nevetséges ez az egész díjjáték. Na, ez nincs Angliában.
