„Egy időben feküdtünk a Lipóton. Ő is a heroin miatt volt bent. Az egyik leghitelesebb szakember itthon a témában, és pont ezért. Nem könyvekből tanulta a tudományt, hanem ő is masszívan cuccozott.” Ezt Szabó Győző, az ismert színész és bő húsz éve felépült heroinista mondja Dudits Dénesről, a Dudits Józanság Programok alapítójáról és vezetőjéről. Mint sokan a segítői szakmában, Dénes is a maga példáján át került közel a témához. „A segítői szakma tulajdonképpen szabad függő lét” – mondja budai rendelőjében évekkel később. Ma már jókedvű, vigyorgós figura, teljesen absztinens. Alkoholt sem iszik, a józan mámor híve.
Pedig nem így indult. Fiatalkorában éveket töltött a kábítószerek, különösen a heroin világában, képtelen volt egyedül kiszállni. A sztereotípiákkal ellentétben jó családba született, szülei jómódú értelmiségiek, testvérei is rendezett családban élnek. Dénesnél viszont nagyon félrement valami, egy idő után tipikus narkós társaságban találta magát, hasonlóan lecsúszott emberek között, teljes kilátástalanságban.
Egy nepáli drogtúrát emel ki, hasisért mentek az ázsiai országba. „Az utcán üldögélő, pizsamás gyógyszerész dobozában találtunk morfiumot. Csorba tűvel szúrtam magamba, igazi hentesmunka volt. Aztán a hazaúton meggyötört az éhezés, a pénztelenség, a hajléktalanság. Szófiában befostam az elvonási tünetektől.”
Szilágyi Zsuzsa és Dudits Dénes
Szinte természetes volt a saját élményű szociális munkás és a képzett klinikus közös munkája.
Sorsfordító kenutúrák
Több sikertelen leszokási kísérlet után eljött a pillanat, amikor belátta, egyedül nem fog menni. Édesapja, aki tudott a problémáról, már korábban aláíratott vele egy „szerződést”: ha nem sikerül magától leszoknia, elmegy elvonóra. „Az a szerződés sokat segített – mondja. – Fontos, hogy egy függő érezze a partnerséget. A legtöbb függőnek eleve nagyon alacsony az önértékelése, az alá-fölé rendeltség csak ronthat a helyzeten.”
Apja a ráckeresztúri rehabra küldte el, hivatalos nevén a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonba, amit máig a református egyház tart fenn. Azt mondja, ott kapta vissza az életét. Pszichológussal, addiktológussal alig találkozott, voltak bizonyos terápiás foglalkozások az intézményben, de leginkább a szeretet, a törődés, az elfogadás, a fontosságtudat húzta ki a lefelé tartó spirálból. „A közös kenutúrák sorsfordítók voltak: a legkülönfélébb környezetből érkező tizenkét drogos együtt dolgozott, céljaink voltak, kihívásokkal találkoztunk. Jellemformáló, a felelősségvállalásra tanító túrák voltak.”
És mint annyian, ő is úgy jött ki a rehabról, hogy megtalálta élete hivatását. Az alkohol- és drogfüggőkkel való első találkozáskor nagyon fontos a hitelesség. Szeretik érezni, hogy a velük szemben ülő is átment ugyanazokon az élményeken. „De egy ponton túl már nincs jelentősége. Inkább elfogadást, empátiát igényelnek.”
Dénes, végzettsége szerint nem is addiktológus, hanem szociális munkás. Ahhoz viszont, hogy valaki sikeres rehabilitációs programot futtasson, kell a klinikai vonal. Itt jön a képbe Szilágyi Zsuzsa, aki évtizedekig volt a Magyar Honvédség főpszichológusa, ezredesi rangban szerelt le. Ő vitte be a hadseregbe az addiktológiát, a prevenciós programokat, illetve tréningezte a missziós küldetésből visszatérő katonákat. Magasan képzett, PhD-fokozattal bíró klinikai szakember. Zsuzsa szintén volt függő, évtizedeken át keményen dohányzott. Ez a heroinhoz képest nem tűnik keménynek, és bár két éve tette le a cigarettát, azt mondja, bármikor rá tudna gyújtani, és vissza tudna szokni. Amikor arról érdeklődöm, volt-e a családban alkohol- és drogfüggőségben érintett, annyit mond: mindenki, aki segítő szakmát választ, önmagának is akar segíteni.
Zsuzsa a leszerelés után elgondolkodott, hogyan tudna a magánegészségügyben elhelyezkedni és a szakmájával foglalkozni. Egyik kollégája mutatta be Dénesnek, és szinte természetes volt a saját élményű szociális munkás és a képzett klinikus közös munkája. Programjuk az elfogadásra, a függőkkel való teljes körű, a lehető legdiszkrétebb foglalkozásra épül. Határozottan állítják: nincsenek egyforma esetek, általános szabályok, minden függő egyedi megközelítést igényel.
Mindenki a maga szintjén nyomorog
Egy eredetileg személyes, de a járvány miatt online-ná is tehető állapotfelméréssel kezdik a kliensekkel való ismerkedést. „Nem az a cél, hogy bevallja: függő, hanem az, hogy utána visszajöjjön. Az, hogy érezze, tudunk olyat adni, ami neki is nyereség.” Van, aki úgy érkezik, hogy már látja a problémát, sőt olyan is, aki nagyon felkészülten jön. Sokakat azonban a családja hoz be állapotfelmérésre, mást a cégtársa küld el, és akad, akit a főnöke fizet be a magánrehabra.
Önismeret – ez a többször elhangzó kulcsszó. Az önismeret fejlesztése pedig sokszor önmagában is elegendő lehet, szerintük nem minden függő súlyosan traumatizált, nem mindenkinek kell pszichoterápia. „Az egyik tehetős kliensem szerint mindenki a maga szintjén nyomorog – mondja Dénes. – Én is nagyon jó családból származom. Idő kellett, amíg rájöttem, milyen sebeket kaptam, és hogyan tudok velük foglalkozni.”
Nem hisz a kliensekkel való konfrontációban, sem abban, hogy azonnal absztinenssé kell tenni valakit. „Ha bejön valaki azzal, hogy képtelen a szexre kokain nélkül, mondjam azt neki, hogy tegye le? Van kliensem, aki a legjobb üzleti döntéseit szer hatása alatt hozta. A pszichoaktív szerek sokszor segítenek, hogy belső erőforrásaidhoz hozzáférj. El tudnak vinni a siker egy fokáig, csak egy idő után nincs tovább. Meg kell tudnunk mutatni a kliensnek, hogy a drog segíthet előhozni valamit, de csak olyat, ami már benne van.”
A Dudits-programnak van „járóbeteg-ellátása”, olyan terápiája, ahol az ügyfelek előre meghatározott időpontban járnak a rendelőbe. Van, akinek ez elég, de van, aki munkája, családja miatt nem teheti meg, hogy hosszabb időre elvonul. „Egy alkoholfüggő kliensem csontrészegen jött el az ötödik foglalkozásra. Úgyhogy azonnal mondtam neki: be kell vonulnia Nógrádgárdonyba.”
A nógrádi településen működik a program bentlakásos intézete, egy régi kastélyépületben. A függők csendes helyen, a természethez közel kapnak személyre szabott, intenzív ellátást. Elzárva a külvilágtól, képzett személyzettel körülvéve: pszichológus, addiktológus tanácsadó, életmód-tanácsadó, szociális munkás és mentálhigiénés szakember foglalkozik velük. Több program van, kéthetes, egy hónapos, többhavi is.
Dénes maga is felépült függő, megjárta a Lipótot is.
A bent lévők személyre szabott programot kapnak, de azért szigorú rendszer szerint. Meghatározott időpontban kelnek, délelőtti és délutáni konzultációkra járnak, egész nap lefoglalják őket. „Házi feladatokat kapnak, olvasni- és dolgoznivalót. Tréningjellegük van a foglalkozásoknak. És ha hazamennek, reméljük, otthon is alkalmazzák a tanultakat” – mondja Dénes. Persze adódik a kérdés: mire elég két hét? Nem árulnak zsákbamacskát, ahogy Zsuzsa és Dénes hangsúlyozza, a leszokás nem sprint, hanem maraton. „Aki azt mondja, hogy gyorsan leszoktat egy szerfüggőt, hazudik. A célunk az, hogy a tanultakat hazavigyék magukkal. Megmutatjuk a módszereket, az utat, azt, hogy a strukturált élet biztonságot ad.”
Magyarországon csak állami vagy fekvőbeteg-ellátással foglalkozó magánegészségügyi intézmények üzemeltethetnek elvonókat, ahova a függők elvonási tünetekkel mennek. De, ahogy több forrásunktól is hallottuk, magánintézmények a kockázatok miatt nem szívesen foglalkoznak súlyos elvonási tünetektől szenvedő betegekkel. Nógrádgárdonyba is csak stabil fizikai állapotban lévő függők mehetnek, akik nem igényelnek olyan állandó orvosi ellátást, mint amilyenen Dénes és Győző is átmentek a Lipóton.
Business and leisure club
De mi emeli ki a Dudits-féle módszert a többi közül azon kívül, hogy a kliensek elégedettségi mutatója nagyon magas? Elsősorban az ára. Amikor Dénes megalapította a céget, jól körvonalazható ügyfélkör járt a fejében. Angolul „high functioning addict”, azaz a társadalom tetején lévő, amúgy a gazdasági, az üzleti, akár a politikai életben sikeres, vagyonos függők, illetve a hozzátartozóik. Ők azok, akik nem fognak bevonulni egy rosszul felszerelt állami intézménybe, nem fognak keveredni azokkal a függőkkel, akiket a társadalom széles körben ismer, akikkel Dénes Ráckeresztúron volt együtt. Az alapító nem is titkolja: annak a rétegnek nyújt szolgáltatást, ahonnan ő is származik. „Már az elején láttuk a piaci rést, a fizetőképes keresletet és a profit lehetőségét” – mondja.
Egy ilyen szolgáltatásnál nyilván ki van zárva, hogy egy volt kliens arccal és névvel nyilatkozzon, de azt állítja, Magyarország top vállalkozói közül már több is járt hozzá, vagy volt a nógrádgárdonyi központban. Az interjú alatt fel is hívta egyik volt kliensét, Magyarország egyik kiemelkedő vállalatának alapítóját, hátha szóba áll velem, de természetesen nemet mondott.
Nem véletlenül hívja a gárdonyi létesítményt business and leisure clubnak. Sikeres, komoly üzletemberek vonulnak be ide, Dénes szerint már több jó biznisz köttetett a falak között. A függők nagyon diszkrét körülmények közt kapnak közel luxusszintű ellátást. A bentlét keretei is ehhez igazodnak, többször volt, hogy a rehabilitáción áteső kliens elugrott napközben tárgyalni. „Egy vállalkozótól nem várható el, hogy hetekre elvonuljon a cégétől.”
Ehhez igazodnak az árak is, könnyen lehet luxusrehabnak hívni a programot. A kéthetes, nógrádgárdonyi ellátás hárommillió, az egy hónapos hatmillió forintba kerül. És akinek még a világtól eldugott intézmény sem elég diszkrét, azt a cég kiviszi egy ausztriai luxusszállodába, hogy ott kapjon a vele kiköltöző személyzettől teljes ellátást heti tízmillió forintért.
És pont ez a Dudits-program egyik hátulütője. Zacher Gábor toxikológus, az ország egyik legismertebb orvosa úgy fogalmazott: Dénes programja szakmailag hiteles, de kérdés, mekkora rá a fizetőképes kereslet. „Egy rehabilitációs intézmény fenntartási költsége nagyon magas, főleg a bérköltsége.” A fél életét drogfüggők között töltő, jelenleg a Hatvani Kórház sürgősségi osztályán dolgozó orvos azt mondta, nem ismer még egy olyan addiktológiával foglalkozó hazai intézményt, ami ilyen térítési díjakkal dolgozna. „Nem Amerikában vagyunk, hogy olyan sokan meg tudják fizetni.”
Nem véletlen, hogy a program mögött álló cég, a Józanság Kft. amúgy is nagyon alacsony adózott eredménnyel dolgozik, és már a második évben veszteséges. A járvány miatt egy időre be is kellett zárni a nógrádgárdonyi intézményt, az osztrák utak teljesen elmaradtak, és még tavaly, a járvány utáni első teljes évben sem állt helyre rendesen a forgalom. Dénes és Zsuzsa az előremenekülést választották, igyekeznek bővíteni a kliensek körét és a szolgáltatási palettát is. „Az üzletember klienseim hatására lettem én is üzletember” – mondja magáról Dénes.
Egy Facebook-csoporttal kezdődött, ami viszonylag gyorsan több ezer fősre nőtt. A csoport zárt, itt egyelőre kötelezettségek nélkül, de arccal-névvel beszélgetnek egymással alkohol- vagy drogproblémával küzdők. Ebből fejlődött ki az Optima-tagság, egy havi előfizetéses tagságra épülő online platform, három hónapos önsegítő programmal. Dénes szerint nagyjából egymillió forintos befektetéssel indultak, már kétmilliós bevételnél járnak. „Startupszerűen kezdtem építeni, lépcsőről lépcsőre akarom fejleszteni.”
Nem véletlenül használja a startup szót. Dénes ugyanis vállalkozásfejlesztési konzultációra jár Balogh Petyához, az ismert angyalbefektetőhöz, júniusi címlaposunkhoz. „Ami egyből átjött, hogy teljes szívből csinálja – mondja róla Petya. – Bőven van benne küldetéstudat, ami egyszerre előny és hátrány. Amikor valaki nagyon segíteni akar másokon, mindig nehezebb, hogy üzletileg is értelmezhető legyen a vállalkozás.”
Petya szerint amikor egy cég növekedése megakad, igazából mindig a vezetőben van elakadás: „Lehet, hogy a járvány idején nem növekszik egy cég, de ha már két-három éven át nem képes nőni, akkor a vezetőnek kell fejlődnie.”
A fő tanács az volt, hogy nem szerencsés, ha a márka nagyon elaprózódik. „Külön webszájtokon, külön márkanevek alatt futnak különböző szolgáltatások. Szerintem érdemes mindent egy márkanév alá behozni, ahogy Tomán Szabina vagy az Ilcsi csinálja.” Illetve, hogy lépjen eggyel hátrébb a cégek közvetlen irányításától. „Ha folyton a cégemben dolgozom, ki fog dolgozni a cégemen?”
Dénes és csapata már ezzel a szemlélettel nyitna új piacok felé. Fellelkesülve magyaráz a cég lehetséges B2B szegmenséről. Tőlünk nyugatra már több helyen alkalmazott gyakorlat, hogy nagyvállalatoknak alkohol- és drogprevenciós programjuk van, a vezetők gyakorlatilag keretszerződéses rendszerben küldhetik terápiára, rehabilitációra az alkalmazottakat. Nagyjából úgy, ahogy Dénes praxisában is többször előfordult: a cégvezető küldi el a magas pozícióban dolgozó alkalmazottját vagy az üzletember a cégtársát rehabilitációra.
Hasonló nagyvállalati program nálunk még nem is létezik, talán a hazai alkohol- és drogkultúra sem vevő rá, a függőket körbevevő társadalmi környezet még kevésbé. „Az addikció munkakörnyezetben tabu: inkább kirúgnak valakit, minthogy terápiára küldjék.” Ezt a piacot látja a következő lépésnek, bár azt ő is, Balogh Petya is tudják: nemcsak kulturálisan, üzletileg is rizikós terep most, hogy mindenhol elsősorban a rövid távú túlélésre fókuszálnak.
Dénest viszont hajtja a kötelességtudat és a praxisában felszedett vállalkozói szemlélet. „Az emberek szerintem érzik a közösségekben lévő erőt, igénylik a támogatást. Nem tudom, hogy igazam van-e. De hinni akarok benne.”
