Írta: Bagi László
Közreműködött: Fekete Emese és Gólya Ági
A város, ahol a járókelők kezéhez elviteles kávéspohár vagy poroltó méretű termosz tapad. Gőzölgő csatornafedők, sárga közlekedési lámpák, piros exit feliratok. Sisakos ablaktisztító munkások, retró tűzoltóautók és iskolabuszok. A NYPD egyenruhái. Itt minden képkocka ismerős, és mégis minden változik. Egy sűrű hét rövid története.
A kontraszt az első szó, ami elsőre előkerül, jóformán bárki is meséljen a városról. Vagy utálod, vagy szereted. Valakinek csak egy állomás lesz, mint A brutalista című film elképzelt karakterének, Tóth László építésznek, vagy épp dédnagyapámnak, aki Ellis Island szigetére érkezett meg az előző század elején, majd még gyerekként került vissza Magyarországra.
Másnak pedig elképzelhetetlen lenne az élet nélküle. Ezt John Steinbeck némileg cizelláltabban fogalmazta meg: „New York ronda és mocskos. Az éghajlata botrányos, a politikai életével régebben gyerekeket ijesztgettek, a forgalom őrület, a rivalizálás gyilkos. De egyvalamit tudni kell erről a városról: ha egyszer valakinek az otthonává vált, nem lesz még egy hely, ami a nyomába érne.” Steinbeck már csak tudta, húszas évei elején még elkanyarodott gyermekkora helyszínére, Kaliforniába, és csak később, sikeres íróként tért vissza.
Nem állítom, hogy ennyi embernek az otthona is a steinbecki értelemben, mindenesetre a várost nyolcmillióan lakják. (Az adat az elővárosok nélkül értendő.) Madárperspektívából maga a modernitás, közelebbről már kevésbé az. Mert New York a luxusszállodák, a háromcsillagos éttermek, az opera és az haute couture világa, minőséggel, anyagszerűséggel, selyemmel, arannyal, az épületekbe beépített felfoghatatlan mennyiségű márvánnyal és trópusi fákkal.
És ugyanennek a városnak milliónyi lakója él szigeteletlen téglaházakban, ósdi ablakok mögött, kis lakásokban, és a naponta öt–hatmillió utast szállító metró beázó állomásairól sem épp egy űrváros jut eszünkbe.
„New Yorkra senkinek sincs pénze. Senki sem engedheti meg magának, mégis nyolcmillióan élnek itt. Hogyan csináljuk? Mi sem tudjuk” – mondja Fran Lebowitz író-előadó a Pretend It’s a City (Mintha egy városban lennél) netflixes minisorozat egyik epizódjában, miközben őszintén hahotázik a háttérben jó barátja, a várost megannyi filmjével – ha lehet – még legendásabbá tévő Martin Scorsese.
A The Beekman a város igazi, klasszikus szállodái közé tartozik. Hangulatában találkozik a régi New York és a klasszikus európai szállodák világa. Bárja pedig még akkor is megér egy kitérőt, ha nem itt szálltunk meg.
A Flatiron Building formája még állványok mögött is összetéveszthetetlen.
A Rizzoli a város egyik legszebb könyvesboltja.
Az őslakosok ösvényén
A város központja, Manhattan egyszerre irdatlan nagy és meglepően kicsi. A Central Park (341 hektár) például önmagában is nyolcszor akkora, mint a Vatikán, de nagyobb a Monacói Hercegségnél (208 hektár) is, és több mint kétszer akkora, mint a londoni Hyde Park. De az is igaz, hogy az 59 négyzetkilométeres Manhattan hiába a világ pénzügyi központja és budapestnyi ember otthona, kilencszer kisebb a területe, mint a magyar fővárosé. De beszédes az is, hogy két amerikai reptér nagyobb nála: a Dallas-Fort Worth nemzetközi repülőtér 69, a denveri nemzetközi repülőtér 135 négyzetkilométer.
Azoknak a megmaradt olvasóinknak a kedvéért, akik a számmisztika helyett a várostörténet tudományában mélyednének el, elárulhatjuk, hogy a helynevekben is meglepően elevenen él a múlt. A Times Square például a The New York Times szerkesztőségének székhelye után, Harlem a holland városról kapta nevét, a Bowery negyed elnevezése pedig a holland bouwerij – farm – szóból ered, abból az időből, amikor Manhattan déli részén még tanyák álltak a Trump Tower helyén, és a Wall Street környékén részvények helyett terménnyel kereskedtek.
Híres utcákból semmiképp sincs hiány, a Houston Street például különösen fontos, és nemcsak azért, mert erről kapta nevét a mára már köznevesült Soho-negyed (South of Houston Street). Hanem azért is, mert az utcahálózat tőle délre viszonylag szabálytalan, a régi időkre és New Amsterdamra emlékeztet, felette rácsos szerkezetű, 1-től 220-ig számozott keresztirányú utcák alkotják. De még ebben a logikusan rendezett szerkezetben is van egy utca, ami nem követi a rácsot: a Broadway a félsziget őslakosai által kitaposott ösvény nyomvonalát követi.
Az American Museum of Natural History talán legismertebb látnivalója, a bálna.
Lépcsőforduló a Neue Galerie épületében.
Kaiserschmarrn
a Café Sabarskyban.
És ha már számmisztika. Nem gyűjtöttem össze, de ha hinni lehet a statisztikáknak, a legmértéktartóbb adat szerint is legalább tizenötezer vendéglátóhely van a város öt kerületében (Manhattan, Brooklyn, Queens, The Bronx, Staten Island), vagyis legalább tizenöt évig ehetünk úgy, hogy mindennap máshol reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk. Megbecsülni sem merem, milyen hatása lenne a testi épségünkre, de nem lehetetlen, hogy egy hét alatt együnk japán ráment, mexikói takót, francia bisztrókonyhát, koreait, kubait, bagelt, hotdogot, steaket, burgert, amerikai palacsintát úgy, hogy két háztömbnél többet sem kell megtennünk.
Idén tavasz óta már van egy ambiciózus magyar tulajdonú hely is, és a Simon’s Burger tulajdonosainak Smashy nevű helye a Union Square-en eddig igazi Forbes-sikersztorinak tűnik (nemrég alaposan meg is írtuk: Forbes 2025/9). Ahogy Forbes-sikersztori maga a lapunk is: ha nincs a skóciai születésű Bertie Charles Forbes, és nem alapít lapot 1917 szeptemberében, ezeket a sorokat én sem írom le, legalábbis nem az alapítás után szinte napra pontosan 108 évvel, ebben a magyar magazinban.
És bár a Forbes is a listákról lett igazán közismert, ezen a ponton be kell vallanom, hogy mindig kétkedve figyeltem a „város legjobb kapucsínója”-típusú toplistákat, mert többezres mintavétellel egyszerűen értelmezhetetlen, mi is a legjobb. Szóval, hogy a sok ezer étterem közül hányadik a listán, ezt nem merem még megtippelni sem, de hogy a La Grande Boucherie-ben enni nagy élmény, az biztos.
Központi helyen van, ennek ellenére mégis könnyű elsétálni mellette, mert egy belső udvarból nyílik, de ha ezt megtaláltuk, lehetetlen eltéveszteni. Három-négy hostess nézi a foglalási listát, és kísér az asztalokhoz. Francia hentesstílus, faragott fakorlátok, csillárok, szecessziós képek: a berendezésről az eszünk talán tudja, hogy száz éve még nem állhattak itt, de az érzékek szintjén működik a trükk, a tér nagyvilági, elegáns, és mégis otthonos. A sejtelmesen megvilágított bárpult mögött több száz ital, és a hatalmas vázákban gyönyörű rózsaszínű virágok.
Randizó párok, bulizó lányok, ünneplő családok ülnek a ránézésre úgy tízméteres belmagasságú térben, és ugyan egy kisebb nyári fesztivál közönsége vacsorázik egyszerre, minden pontosan kerül elénk. A kiszolgálás figyelmes, a kínálat remek – leginkább a steakekről és a burgundi borokról híresek –, de európai perspektívából nézve az atmoszféra is komoly hatással van az emberre. „Ma hatszáz vendégünk van. Ez a legnyugodtabb este a héten” – mondja Sofia, a sztereotipikusan szuperkedves pincérnő.
A Blue Note-ba úgy érkeztünk meg, ahogy kell. A Metropolitan Opera előadása után a szakadó esőben taxit kellett fogni. A klasszikus, batár yellow cabek már átadták a helyüket az új japán hibrideknek, de ez mit sem vett el abból az élményből, ahogy a kivilágított sugárutakat néztem az esőcseppes üvegablakon túl.
A város egyik leghíresebb dzsesszklubja 1981 óta üzemel Greenwich Village-ben, olyan hely, ahol rendszeresen fellépett Ray Charles, Chick Corea, Oscar Peterson vagy épp Keith Jarrett. Sikerült megcsípnünk két jegyet a késő esti show-ra (a város legtöbb klubjában egymás után kétszer lép fel az előadó). Ahogy David Murray a kvartettje élén a szaxofonjába fúj, az egyszerűen parádés, a rutin és a tökéletes technikai tudás összjátéka, és ez a lendület végig kitart.
A koncert szünetében akaratlanul is belehallgathatunk asztaltársaságunk párbeszédébe, jelen esetben a New Jersey-i filozófiaprofesszor és a szintén egyetemen oktató londoni pár társalgásába. Nem mondom, hogy egyenes út vezetett a sikerhez, de Woody Alennek tényleg tálcán hozta az élet a tipikus párbeszédeket.
Ötvenkét másodperc alatt a századikra
Manhattanben van vagy 260 felhőkarcoló, és ötben belépődíj ellenében látogatható kilátóterasz (observation deck) működik. Közülük a jellegzetes kialakítású teraszáról elnevezett Edge 2020 márciusában nyitotta meg kapuit. Már belépéskor látszik, hogy nemcsak egy látogatható terasz, hanem modern szórakoztatóközpont is, és ahogy a lift ötvenkét másodperc alatt feljut a századik emeletre, 345 méter magasra, képernyőn látjuk, merre járunk.
Persze a valódi látvány mindent felülír. Nem vagyok a naplementék megszállottja, de itt mégis hihetetlenül érdekes, ahogyan szűk óra alatt egy egészen másik város bontakozik ki a szemünk előtt. Először a felhőkarcolók fényei, a tetőfények gyúlnak ki, és messzebbről látszik a rendőrautók villogása. Aztán a sugárutakon álló kocsisorok piros lámpái állnak össze végtelenbe tartó fényes csíkká. Végül, amikor felgyúlnak az utcai lámpák és az irodák fényei, valahogy élesebbé válnak az érzékek, egyre jobban halljuk a távoli szirénahangokat, és egyre sűrűbbnek tűnik a lábunk alatt az egész őrült metropolisz.
A túldíszítettbe hajló képek után aztán bevillan, hogy vár még ránk a hazaút a metrón. Szatyorban utazó kutyáktól maskarás embereken át, a zombiapokalipszistól a patkányfutamig, az újcirkuszokat megszégyenítő hiphopbemutatótól a lánykérésig gyakorlatilag bármi megtörténhet – és meg is történik.
Amit érdemes kipróbálni
Brooklyn Bridge
Annyira egyértelmű, hogy le sem kéne írni, de épp ezért nem maradhat ki a listából. A hídon kötelező legalább egyszer oda-vissza átsétálni Manhattan és Brooklyn között.
Bryant Park
A New York Public Library mellett, felhőkarcolók árnyékában levő park talán a legkülönösebb az egész városban. Valahogy úgy tud otthonos lenni, hogy ennél forgalmasabb környéket nehéz elképzelni. Városi oázis, 1847 óta.
High Line Park
Felhagyott vasútvonal volt, mára a város egyik legérdekesebb sétaútvonala. Néhol meghagyták a síneket, és százhúsz különböző növényt ültettek el a dán Piet Oudolf tájépítész irányításával. Jóllehet sokan felkeresik, mégis valami nyugalmat áraszt, közben szokatlan perspektívából nézhetünk az épületekre, a Hudson folyóra és New Jersey-re. A West Side Line magasvasút helyén a 2000-es években kialakított, több mint két kilométer hosszan elnyúló lineáris park a város megújulásának egyik jelképe, az egész világban inspirálóan hatott az elhagyatott rozsdaterületek revitalizálására.
Rizzoli Bookstore
1133 Broadway
A városban jó pár klasszikus vagy egyenesen szimbolikus könyvesbolt maradt fenn. A New York-i kiadó – ha élhetek a kis képzavarral – zászlóshajó könyvesboltja a Flatiron Buildingtől néhány lépésre mindenképpen megér egy látogatást. 1964 óta létezik, a régi helyszín még Woody Allen 1979-es klasszikusában, a Manhattanben is feltűnt. A jelenlegi NoMad (Madison Square North) helyszínen tíz éve működik.
Strand Bookstore
828 Broadway
A másik, már csak a méreteinél fogva is kihagyhatatlan könyvesbolt. „18 miles of books” – vagyis 29 kilométer könyv, hirdeti magáról az 1927-ben alapított független könyvesbolt, talán a város legfontosabbja, tele régi és új könyvekkel, valamint ritkaságokkal.
Flatiron Building
175 5th Avenue
Az 1902-ben épült, jellegzetes alaprajzú felhőkarcoló a város egyik legismertebb jelképe, minden útikönyvben benne van. Azért „aktuális” mégis, mert végéhez közeledő hosszúra nyúlt felújítása során megújult mind a 24 emelet, beépítettek ezer új ablakot, rekonstruálták a mészkő-tégla-terrakotta homlokzatot, és története során először díszkivilágítást is kapott.
Fanelli Café
94 Prince Street
1847 óta létezik, legalábbis az elődjének tekinthető fűszeres, és ezzel a város második legrégebbi azonos helyen működő vendéglátóegysége. Kicsit olyan, mint egy westernfilm díszlete: ezeréves csillár, faventilátor, kockás viaszosvászon, régi sötétbarna faragott fapult, sárga falak, mozaikpadló. Zene nincs, de egy ezeréves film megy a sarokban.
Melegítőnadrágot viselő idősebb fekete férfi vezet az asztalhoz, narancsos fülbevalós, túlméretes kosarastrikós fiatal szőke lány veszi fel a rendelést, középkorú ázsiai nő hozza az ételt. Maga a különbözőség ünneplése, alig ötven négyzetméteren. A vendégek nagyobb részét meglepetésemre vagy helyiek vagy fiatal amerikai családok teszik ki, akad persze európai turista is. Az étel finom, és egyáltalán nem drága.
Bar Room at the Beekman
123 Nassau Street
Az 1920-as évek végén épült Beekman Tower a város kevés megmaradt art deco tornyainak egyike, 1998 óta hivatalosan is városi landmark. Itt, a torony aljában találtam meg azt a bárt, ami a sok leg-New York-ibb élmény között is toplistás. A hall maga az időtlenség: a londinerek, a kényelmes fotelek, a körgangos elrendezésű belső udvar mind a régi New Yorkra emlékeztetnek. Azt a kavalkádot figyelni pedig, ahogy a tőzsdéről betérő öltönyösök az európai utazókkal keverednek a bárban, egészen szórakoztató.
Smalls Jazz Club
183 West 10th Street
Az 1994-ben alapított koncerthelyszín főként azzal emelkedett ki a tömegből, hogy mindig támogatta az ismeretlen tehetségeket. Ha Greenwich Village-ben járunk vasárnap délután, belépő nélkül hallgathatjuk őket egy free session keretében, vagy ha kedvünk tartja, mi is beállhatunk zenélni.
Apollo Bagel
41 John Street és más helyeken
Sosem gondoltam volna, hogy rajongani fogok a bagelért, de itt ez is megtörtént. Többfelé ettem korrekt bagelt a városban, de az Apollo-féle verzió olyan, hogy visszamentem érte. Minden eleme frissen készül, kívül ropog, belül puha. A legjobb a legegyszerűbb, szezámmal, paradicsommal, olívaolajjal. Nem véletlenül állnak sorok érte.
Tonchin
13 West 36th Street
Nyilvánvaló merészség leírni, hogy a város legjobb rámenje, de az biztos, hogy az egyik legjobbja. Mondjuk, nem csak én látom így, a Michelinnél is Bib Gourmand kategória. Minden elemében japán hely, erős atmoszférával.
American Museum of Natural History
200 Central Park West
A természetrajzi múzeum szerény 190 ezer négyzetmétert foglal el, ha rendesen be akarnánk járni, egy hétig barangolhatnánk a falai között. Családdal „kötelező”, különösen a térbe függesztett életnagyságú kék bálna, a planetárium és a lepkeház marad emlékezetes. Utóbbi azért, mert üvegvitrinben kiállított, gombostűre szúrt állatok helyett nagyon is élő és körülöttünk repkedő színes szárnyacskák között sétálhatunk.
Museum of the City of New York
1220 5th Avenue
A nagyok – a Met, a MoMa és a Guggenheim – árnyékában bújik meg a várostörténeti múzeum, de két-három órára ez is bőven kínál látnivalót: régi filmplakátok, jellegzetes zörejek, urbanisztikai víziók. Ahogy pedig a város történetét egy húszperces filmben összefoglalják, Stanley Tucci hangjával kísérve, az tanítani való. Ebből a filmből megérthetjük, hogyan települt be a város, kik és milyen elvek szerint tervezték meg az új negyedeket, és hogy miként vált a világ egyik legfontosabb városává.
Neue Galerie
1048 5th Avenue
A 2001-ben alapított múzeum a 20. század első felének német és osztrák művészetét és dizájnját mutatja be. Alapítói a vállalkozó és műgyűjtő Ronald S. Lauder, valamint közeli barátja, a műkereskedő és kurátor Serge Sabarsky voltak. Ritka, hogy egy kis múzeum ilyen koncentráltan vonultat fel ennyi csúcsművet, és nemcsak festményt, hanem az iparművészet és a dizájn legjobbjait is: ha Klimt, Schiele, Kokoschka műveit vagy a Neue Sachlichkeit alkotóit keressük, a legjobb helyen járunk.
Café Sabarsky
1048 5th Avenue
A Neue Galerie épületében lévő kávézó annyira jó, hogy nemcsak akkor éri meg benézni, ha már megteltünk az osztrák szecesszióval, egy önálló látogatást is megér. A márványasztalok, a faburkolat, a kislámpák, a zongora és a magazinok miatt otthonosan érezzük magunkat, és nemcsak mi, hanem például az a helyi öregúr is, aki kifogástalan ruhában lép be, délelőtt kikér egy koktélt, később egy pohár sört is elnyalogat, közben képbe helyezi magát a világ legfontosabb napilapjaival. A heringes szendvics, a császármorzsa, a Sabarsky-torta is olyan, mint Bécsben, vagy még jobb is. Meg is jegyzem a pincérnek, aki őszintén meghatódik.
…és amit nem – úgyhogy mi is kihagytuk
Reptéri taxi
New Yorkban taxizni még akkor is „kötelező”, ha a klasszikus yellow cabekből már nem sok maradt. A reptérről viszont nem muszáj taxit fogni, a JFK AirTrain jól működik, és tíz dollár alatt megússzuk a bejutást.
Szabadság-szobor
A város egyik jelképe, de közelről nem ad lényegesen nagyobb vizuális élményt, mint a gellérthegyi társa. A Liberty Island szigetére bátran árazott kompok mennek, és hosszas biztonsági ellenőrzésnek is alá kell vetnünk magunkat. Ha csak pár napunk van a városban, ne erre pazaroljuk az időt és a guruló dollárokat. A Staten Islandra menő ingyenkompról egyébként tökéletes távolságból szemügyre vehető.
Szállás a Times Square környékén
„A Times Square a világ legszörnyűbb városrésze. De arrafele ritkán van dolgunk. Néha azon gondolkodom, ha színházba megyek oda, hogy hogyan kerülhetném el a leginkább. Akkor is megteszem, ha hatalmasat kell kerülnöm” – mondja a már említett Fran Lebowitz, és nehezen tudnék vele vitatkozni. Fotón jól mutat, de a hangulata elég pokoli.
Hop-on hop-off buszok
A világ minden részén, de itt főleg drágák, és a forgalom miatt nagyon lassúak. Csak az ellenségeidnek vegyél rá jegyet.
Hol aludjunk?
Manhattanben az Airbnb szigorúan szabályozva van, az átverések sem ritkák, úgyhogy jobb nem is kockáztatni vele, a szállodák közül érdemes választani. A keresőoldalakon többé-kevésbé tájékozódhatunk egy helyről, két dolgot viszont érdemes bekalkulálni: a távolságot és a zajt. A messzebb lévő szállodák természetesen olcsóbbak, de ami a térképen pár megállónak tűnik, azon a valóságban sok időt veszíthetünk, ha naponta kell megtennünk. A másik a zaj. A Times Square környékén például olyan alapvetés, mint a Gozsduban a részeg kocsmaturista.
Bár elsőre talán meglepő lehet, de éppen a fentiek miatt szavaztam a Financial Districtre. Nappal forgalmas ugyan, de éjszaka meglepően csendes, és metróval tényleg minden legfeljebb tizenöt–húsz perces távolságra van. A Gild Hall például kifejezetten kényelmes kis butikhotel – a kifejezés mondjuk azért vicces, hogy ez így is tizennyolc emelet. Központi helyen van, de a forgalmas utcáktól mégis kicsit félreeső utcában, és főszezonon kívül egészen jó árakat is ki lehet fogni.
A The Beekman, a Thomson Hotel innen néhány utcára van, és a város igazi, klasszikus szállodái közé tartozik. Hangulatában találkozik a régi New York és a klasszikus európai szállodák világa. A hosszú kabátos, sildes sapkás londinerek, az előzékenység, a süppedős fotelek, a fabútorok, a nemes anyagok kivételesen jó ízléssel és eleganciával keverednek, a bár pedig még akkor is megér egy kitérőt, ha nem itt szálltunk meg.
