Szöveg és fotó: Cseke Eszter és S. Takács András
Olyan alaposan talán még sosem keresgéltünk szállodát, mint mielőtt Jakartába repültünk. A beutazásunkkor érvényes, azóta még szigorúbb szabályok szerint öt nap karantén várt ránk a hotelszobában, ötórás időeltolódással, egy ötéves gyerekkel, ráadásul 15 óra repülés után.
Az egyik hotel a képek alapján túl sötétnek tűnt, a másikban túl kicsik voltak a szobák, a harmadiknál rettenetes visszajelzéseket olvastunk a kajáról. Márpedig a vendég csakis a szállodából rendelhet magának szobaszervizt. A már-már oknyomozó kutatómunka nyomán végül a híres 19. századi szingapúri szállodalánc, a Raffles jakartai hoteljére esett a választásunk.
Talán az édes ötéves kisfiú, talán a hét hónapos terhes feleség láttán esett meg a szívük a megfáradt magyar vándorokon, mindenesetre a felhőkarcoló 27. emeletén betessékeltek egy 136 négyzetméteres saroklakosztályba, majd kedvesen ránk zárták az ajtót.
Akár nászúthelyszínnek is elfogadtuk volna pár évvel ezelőtt. A délkelet-ázsiai metropolisz 180 fokos panorámája tárult elénk. A Raffles a legapróbb részletekre kiterjedő figyelemmel rendezte be a hálószobát, a tágas fürdőszobát, a nappalit, az étkezőt és a konyhát. Úgy éreztük magunkat, mint akik megnyerték a lottóötöst, ami a következő öt napot illeti. Persze a bezártság attól még bezártság, még egy aranykalitkában is.
Először is kipakoltunk, és eltüntettük az útból a bőröndöket, hogy a lehető legotthonosabbá tegyük a lakosztályt. Könyvespolcot varázsoltunk a tévé köré. A Ruminivel a tengerre képzelhettük magunkat, Gerald Durrell-lel a dinoszauruszok földjén barangolhattunk, ha már épp kezdtünk volna megbolondulni. Napirendet állítottunk össze, hogy a lehető leggyorsabban teljen az idő: olvasás, jóga, memóriajáték, mesenézés, barkochba, Skype a nagyszülőkkel, és persze kétnaponta PCR-teszt, ami igazi eseményszámba ment.
A harmadik napon már a pincéreket is úgy fogadtuk, mint rég nem látott vendégeinket. A karanténra a hotel külön étlapot állított össze, különös figyelmet szentelve a desszertnek, hogy legalább egy kis kenyérpuding vagy crème brûlée megédesítse a bezártságot. Ez persze az időzónákon nem segített, így éjszaka néha összetalálkoztunk a nappaliban, és a szomszédos felhőkarcolók fényeit kémleltük. A végére már Hitchcock Hátsó ablakába képzeltük magunkat, és vártuk, hogy szemtanúi legyünk a gyilkosságnak. Az őrület további jeleit nem véltük felfedezni magunkon, mindenesetre kifejezetten megkönnyebbültünk, amikor öt nap után végre kicsekkolhattunk a luxushotelből, a Raffles holland menedzsere pedig széles mosollyal gratulált a szabaduláshoz.
