Címlapfotózás után ereszkedünk le a budai hegyekből Stan Ahujával. Örülök a fuvarnak, kíváncsi voltam rá, milyen ember. Már csak azért is, mert a Hajós utcai szerkesztőségünkbe tartva gyakran a nevére keresztelt szabóság kirakatát bámulom. Méregzöld bársony szmokingzakó, krémszínű, rövid trenchcoat: a klasszikus luxus szerintem legütősebb versenyzője az Andrássyn.
Az Indiából kvázi húsz éve ideköltöző Ahujába is bőven jutott a klasszikusból. Nem meglepő, ha már a konzervatív maszkulin világ szabásvonalait képviseli a kis atelier-jében. Hamar rájövök, hogy hiába társalgunk anyanyelvünk helyett angolul, valójában mégis ugyanazt az univerzális nyelvet beszéljük. Megállás nélkül repülnek az úgynevezett „igényes férfi” bejáratott márkanevei, vágyott csecsebecséi. Az angol niche parfümház, a Penhaligons történelme után a másodperc töredéke alatt váltunk a Patek Philippe-re. Majd champagne-ból vizsgáztatom: a Moët kerül szóba, de én inkább a Domra, esetleg a Krugra tippelek, ha a szabó-üzletember-étteremtulajdonos ízlését kéne belőnöm. Nem nyert, a Ruinart a kedvenc.
Univerzális férfinyelv. Pedig mintha az utóbbi tíz évben azon lennénk, hogyan szakadjunk el a maszkulinitás klasszikus definíciójától, és rájöjjünk: férfinak lenni annyiféleképp lehet. A divatházak erős, határozott kezekkel rajzolják át a macsóságot. (Brett Berish, az egyik legmenőbb italgyáros – interjú a 126. oldalon – a Louis Vuittonnak is tervező KidSuperre esküszik.) A többlépéses arcápolási rutin már nem csak a metroszexuálisok kiváltsága (de jó, hogy ezt a kifejezést 2010-ben hagytuk). A gyereknevelésben főszerepet vállaló, háztartásbeli apákra is már egyre kevesebben fintorognak, és Harry Styles genderfluid stílusa is már inkább menő, mint polgárpukkasztó.
A mozifilmekben meg, hála az égnek, mintha a férfi megmentő és a bajba jutott leányka toposzának éles váltása játszódna le. Jó, oké, Sigourney Weaver Ripley-je már a 70-es években is nagyot ment az Alienben. De el tudtad volna képzelni, hogy az év feminista monológját szállító, üvöltően csajos Barbie-ból milliárd dolláros kasszasiker lesz? Mindezt úgy, hogy a rendező Greta Gerwig a Keresztapa-idézeteket durrogtató, a patriarchátust tévesen lovakkal azonosító Ken-paródiákkal figurázza ki a maszkulinitást.
Ráadásul erre Ryan Goslingot, a 2010-es évek férfiideáljának echte megtestesítőjét veti be. (Kétségtelenül a kedvenc színészi alakításom ebben az évben. Főleg, ahogy Gosling a mozi sajtókörútján a férfilétet újradefiniálva maga is fogalmat épített a feminin oldalunkat felvállaló, genderkliséket romboló „Kenergia” és az önelfogadást hirdető „Kenough” jelszavai mögé.)
Ahuja kollégái is más-más szemmel látják a nagybetűs Férfit és stílusát. Címlapsztorinkban Lakatos Sándor arról mesél, hogy extravagáns, közel sem visszafogott mintázataival vadóc, bohém, néhol szintén feminin lencsén keresztül szemléli a világot. Míg Zsigmond Dóra, a fiatal divattervező a régi tradíciókat, a paraszti hagyományokat ötvözi az urban streetwear látványvilágával. Három teljesen különböző stílus, de az üzenet közös: legyél önazonos.
A többi meg marad a klasszikus férfi szórakozása: óra, autó, kütyük, italok. De képzeljünk most ide egy Gerwig-féle kacsintást.
