A főváros 150. évfordulójára készült Budapest Nagyregény 12. kerületről szóló fejezetét te írtad. Mondtad, hogy nem szereted a Hegyvidéket, ahol élsz. Miért vállaltad mégis?
Azért nem nem szeretem, különben nem itt laknék, csak kritikusan látom. De ettől még tudok jó lélekkel írni róla. Egy egymástól elidegenedett házaspárt vezetek az Óra úttól a biopiacig, és ez a kis gyalogtúra megmutat mindent a kerületből. Meg picit bejátszom a kamaszkorom, mert ide jártam gimibe a 70-es években.
Az volt ugyanis az elvárás, hogy két idősík legyen. Néha könnyebb kötöttségek közt dolgozni – persze csak ha az én asztalomon pattog a téma. Valószínűleg Bach is azért tudott, a szorgalmán túl, irgalmatlan sokat alkotni, mert a barokk zene szabályrendszerét már lefektették.
Tavaly Petőfit vittetek Indiába Rozs Tamás csellistával, ez is felkérés volt?
Egy Delhiben oktató magyar egyetemi tanár hívott minket, és Petőfi-műsorra lehetett az évforduló miatt valamennyi pénzt szerezni. Egy ponton rájöttünk, hogy vakmerőség elmenni egy másik földrészre, ahol majdnem másfél milliárdan beszélnek számunkra ismeretlen nyelveket, és ott megszólalni egy kisebb, távoli közösség alapköltőjéről. Ráadásul nem túl combos az angolom.
És érdekelte az indiaiakat Petőfi?
Azt találtam ki, hogy nem úgy beszélek róla, mint magyar hősről, hanem mint költőről. És azért a szabadságharcos szerepvállalása, a hősi halála nem annyira idegen az indiai néplélektől, végül is őket is megszállták az angolok. Nagyon érdeklődők voltak, nincs az az egocentrikus rosszindulat, ami itthon, hogy eleve gyanakvóak az emberek, pedig még ki sem nyitottad a szádat. Sajnos az euroatlanti civilizációban élő ember el van ájulva a maga individuumától.
Legutóbbi regényedben, a Völgyhídban traumatizált kamaszokról írsz, drámai kifejlettel. Ennyire pesszimista vagy?
Hihetetlen sebességre kapcsoltak a gyerekek, az általuk fogyasztott médiumok borzasztó pörgősek, a kisfiamnak is nehezére esik az olvasás, ami a lenyugtatást és a magába merülést hozhatná. A közösségi médiában is egymást hergelik az önteltségre és az önreprezentációra.
Nem tudom, meddig bírható ez az impulzusdömping, de bízom benne, hogy az ember nem szűnik meg gondolkodni önmagáról. A kocsmában az agysejtjeik nagy részét elveszített srácok is azt próbálják megválaszolni, hogy minek élünk. Mindenki tudni akar valamit magáról, és mindenkiben van egy csomó szorongás.
Te most szorongsz valamin?
Meg kell birkóznom azzal, hogy a kifutó időbe értem, és úgy kell ezzel együtt élnem, hogy közben ne haragudjak a fiatalokra, ne legyek sértett, rosszkedvű, és találjam meg, ami mellett nem leszek haszontalan. Szerencsére tízből kilencszer vicces depressziós vagyok, tudok ironizálni magamon.
Most is korán kelő vagy?
Természetes imperatívusz bennem, hogy ha itt a reggel, cselekedni kell, mert olyan környezetben nőttem fel, ahol bármi történt is, a teheneknek enni kellett adni, a földet meg kellett kapálni. Vidékinek lenni nagyjából olyan, mintha folyamatosan anyuka lennél. Nincs olyan, hogy a gyereked miatt nem kelsz föl – ez a felelősség ott kiterjed a növényekre, az állatokra. És a feladatok olyanok, mint a teremtő, nem lehet előlük elbújni.
