„Ukrajnából megmenekült, nem menekült” – határozza meg magát Eszter Prudnikova. Nagy, fekete hátizsákkal ballag mellettem a fotózásra. A hátizsákról kiderül, hogy a férjéé. Oleg ezt nem vitte magával a háborúba. A stúdióban előkerülnek belőle Eszter fotózásra hozott ruhái. „Kicsit gyűröttek, ezek inkább hétköznapi szettek, ennyi fért a bőröndbe, amikor eljöttünk Csernyihivből” – veszi elő a tényleg vasalásérett felsőket és nadrágokat.
Ugyan vállfára akasztják őket a többi ruha közé, Eszter nem ezekben áll kamera elé, másik interjú- és fotóalanyunk, Kafiya Said Mahdi ajánl fel neki egy piros szettet az övéiből. Kafiya nyolc éve, Szomáliából menekült Magyarországra. Mindössze tizennégy éves volt, amikor édesanyja egy kényszerházasság helyett jobb jövőt szánt neki, és elindította az ismeretlenbe. Tíz éve nem látta a családját, és nem tudja, találkoznak-e még valaha.
Nagy, fekete hátizsákkal ballag mellettem, a fotózásra tartunk. A hátizsákról kiderül, hogy a háborúban harcoló
férjéé.
Eszter és Kafiya kalandos történetét is elhoztuk ebben a mellékletben, és még egy menekült, Fónagy Péter tanulságos sztoriját is. Ő is fiatalon, tizenöt évesen lett menekült Angliában az 1960-as évek végén, és bár mostanra világszerte elismert gyermekpszichológus, nem túlzás, hogy kamaszkorában majdnem belehalt abba a változásba, ami elé a családja állította. Ma azt a gyermekközpontot vezeti, ahol neki is segítettek, és úgy tűnik, ez az állandóság adja meg neki azt a stabilitást, aminek köszönhetően az ő hátizsákja már nem a hátán utazik, hanem üresen pihen egy sarokban, Londonban.
Kovalik Natasa viszont éppen egy váltással találta meg az útját: évekig sminkelt világsztárokat, amikor egyszer csak megszólalt benne valami. Ez vitte vissza gyermekkori hobbijához, a lovakhoz. Kidolgozott egy módszert, és elmeséli, hogyan érzik meg a lovak, mi zajlik bennünk.
Akinek a tavaszi madárcsicsergés nem elég a relaxációhoz, azoknak szuper appokat és journalokat gyűjtöttünk az elmélyüléshez, aki pedig buddhista szemüvegen át nézne rá a világ szennyére – lásd háború és politika –, annak Laár Andrással készült interjúnkat ajánlom. Laár elmeséli, hogyan kezeli a kettészakítottságot, miért nem hagyja, hogy hangulatát mások befolyásolják, és miért röhög az újabb és újabb kütyükön. A háború persze őt is kibillenti a nyugodtságából. „Nincs igazságtalanabb dolog – mondja Laár –, mint hogy fiatal, huszonéves embereket bevisznek, és lelövetik őket. Ráadásul a háború nem is azoké, akik megvívják!” És ezzel valószínűleg Eszter is egyetért.
