Jól nevelt tigris a Tigre Basilicáé: amikor óvatos, akkor is színvonalasan az, de a legmélyebb nyomot az hagyja, amikor engedik odakapni egyet.
Aktuális célpontunkhoz aznapi foglalással érkezünk péntek este, ennek sikeréből sejtjük, hogy az V. kerületben mostanság épülettömbönként más szabályok érvényesek. A Széchenyi tértől a Bazilikáig tartó aranyutcában, a Zrínyiben az olasz helyekről dőlnek ki az emberek, többnyire a magyarosak is kellemesen tele vannak, harmadik fajta pedig nincsen, de aztán két sarokkal arrébb, a Szent István tér Bajcsy-Zsilinszky út mellé eső ficakjában már focizni lehetne a sétálóutcában.
Először kintre telepszünk, a hatsávos út illatát még elkönyveljük urbánus bájnak, de amikor mellettünk rágyújtanak, inkább az impozáns beltérbe menekítjük a kölyköt. Amíg ezzel börleszkezünk, mindenki egységesen kimagaslóan kedves (végig így marad), hamar arra jutunk, hogy ha egy kicsit is érdekesen főznek a Tigre Basilicában, nem lesz, ami elrontsa az estét.
Márpedig a kicsitnél sokkal érdekesebben főznek: bátor vállalással nikkei, azaz perui–japán fúziós konyhát visznek, az előbbi alapanyagaival és az utóbbi precizitásával. Impozáns limonádék és – hogy magyar szál is legyen – citrusokkal pirított tökmag jön, majd figyelemre méltó tempóban a gyerek rántott húsa, vagány, héjas hasábbal és a könnyű, ropogós bunda alól kikandikáló ígéretesen sárgás csirkével. Ha a harsány konyhára kevésbé fogékony társasággal fújna ide valakit a szél, nyugodtan kérje ki neki a felnőtt verziót, nagyon jól fog járni vele.
Ahogy mi is az angolna tiraditóval, ami máris mutatja, milyen a hely, amikor elemében van: apróra vágott kovászos uborka, kapros zöldolaj, izgalmas, kesernyés siszólevelek, pirított kukorica és jalapeñoszeletek körítik a citrusos, csilis marinált halat. Csípős, friss és markánsan halas. Ez a Tigre style szekcióból jön, ahol van gyömbéres-szójás-csirkemájas gödöllői csirkecomb meg füstölt lazacos, medvehagyma-terméses lángos is.
Látatlanban azt gondolom, egyszer ezt az egész menüszekciót végig kellene enni, hiszen itt tudja az Arany Kaviárt, a Standot és a Pasztellt is megjáró séf, Pásztor Norbert a leghatásosabban megjeleníteni, milyen, amikor épp Budapesten, magyar kéz által és nem akárhol máshol valósul meg a dél-amerikai–japán fúzió. A sima étlap főételei eggyel biztonságibbak, mármint nem az ötödik kerületi átlaghoz, hanem a koncepcióhoz képest: a tonhalceviche, a marhatatár, a steakek azt jelzik, hogy figyeltek rá, legyenek ételek, amihez nem kell őrülten bevállalósnak lenni. Mi egyrészt tőkehalat kérünk – gondosan filézett és kellemesen elkészített darab, magában nekem kicsit pasztell, de ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy hagyja érvényesülni az aji amarillo csilis, mangós szószt, ami csak annyira gyümölcsös, amennyire annak hallal még értelme van, annyira viszont igen.
A hozzá választott grillezett bébikukorica önmagában is édeskés, a mézes-csilis kezelés is ezt emeli ki – itt nem bántam volna egy drabálisabb szenior kukoricát, mert inkább az villan be róla, amaz milyen jó tud lenni csilivel és tejföllel. A házi kimcsis majonéz miatt a vele kínált polipon és sült krumplin egyaránt elmerengünk, de aztán inkább csak a mártást kóstoljuk meg külön – megérte, a gyerek krumplijából is lopunk hozzá, meg kanállal is esszük.
Az üvegtészta japchae azt a mutatványt tudja, amit a plázavokosok nem: hogy a tészta átveszi a szezámolajas, szójás szósz meg a szaft ízét, nem csak folyik rajta. Grillezett marhachuck és edamame bab játszanak benne, de tofus, csirkés vagy rákos is lehetne. Ugyan érdemben a bevásárlóközponti árak fölött van, de másik liga is, következő fokozatnak javasolható, ha az óvatosabb felnőtt barátok már készek a rántott húsnál messzebb nyújtózni.
A sorbetkínálatról gyors konzultációval kiderül, hogy a mizós, szezámos variációk valószínűleg felvonnák a gyerek szemöldökét. Fehércsokis dulce de lechét kérünk helyette. Rózsaszirup csordogál rajta, és néhány gránátalmaszem próbálja elérni, hogy ez így ne legyen túl tömény, sikertelenül – de aki nagyon édesszájú és csokipárti, annak lehet, hogy ez lesz a gyereknap.
Mire ide jutunk, szellősen telni kezdenek az asztalok. Ugyan kicsit félek, hogy a jókora beltér túlvállalás, de kívánom, hogy a Tigrének és remélt közönségének jöjjön be a megcélzott balansz. Örömteli jel volna, ha nem kéne a Tigrének is beolaszodnia.
