Hol vagyunk?
A Nívóban, a Flórián téri aluljáróban, 13–14-es szám. Régen virágzó kis világ volt, három kocsma is üzemelt itt. Most ez az utolsó vendéglátóipari egység, de itt, az aluljáróban van például Budapest legjobb lángosa is. Nem vagyok nagy lángosos, de aki teheti, kóstolja meg. A Nívót pár hónappal ezelőtt vettük át, kedves kis baráti kocsmát akartunk csinálni belőle, olyat, ami kilép a belpesti helyek közegéből. Tervezünk a szomszédban fotógalériát is nyitni, Gyros Galéria lesz a neve, mivel gíroszos volt ott ezelőtt.
Miért vettetek kocsmát?
Mindig érdekelt a vendéglátás. Innen kétszáz méterre születtem, tulajdonostársam, Pálffy Andris százötven méterre. Papp Viktor a harmadik kolléga, ő is óbudai lett, Rimóczi Imi pedig a Moszkva térről jár ide.
Kocsmázol, klipet forgatsz, a Budapest Parknak is dolgozol. Hogy fér bele minden?
A Parkban kreatív producer vagyok, ott sok projekt fut. Most csináljuk a Winterfestet, kétnapos fesztivál decemberben az MVM Dome-ban. Andrissal emiatt kezdtünk el gondolkodni egy kis fotós műteremben, ahol hobbiszinten, kikapcsolódásképp fotózgatnánk a projektjeinket. A Margit-negyed megpályáztatott egy ingatlant a Dugattyús-házban, tavaly sikerült megnyernünk, hamarosan meg is nyitunk. Mostanra inkább kreatív hub lesz belőle vágóstúdióval, közösségi irodával, zenei lábbal, de művészi rezidenciaként is szolgálna. Érdekes, sokszínű projekt, erre találtuk még meg a kocsmát is.
Mellette ugyanúgy pörögnek a videók is?
Tavaly az összes reklámot visszamondtam, egy állandó munkatársam életét vesztette, és ez eléggé megviselt. Azóta fókuszáltan dolgozom, csak olyan projektekben, amikhez úgy érzem, tényleg hozzá tudok tenni valamit. Kezdek kiszállni abból, hogy rámenjek minden reklámtenderre. Most például Péterfy Borival és Sisivel lesz közös projektem, vagy épp 6363-mal (Gegével – a szerk.) csináltunk a Telekomnak mozis meg online reklámfilmet. Van sok megkeresésem, de próbálok szelektálni.
Neked mióta megélhetés a videózás?
Ez azért bonyolult. A videóklipes pályám valójában mindig hobbi volt, és meg is tartottam annak. Alig-alig csinálok már klipet, most Tamáska Gabinak dolgozom egyen, mert tökre bírom a dalt, jó barátom, Hundred Sins a producere. Ami megélhetés, az reklám. Amikor elkezdtem klipeket csinálni, még ügynökségnél dolgoztam, ahogy onnan eljöttem, utána kezdődtek a reklámfilmes projektek, olyan nyolc–tíz éve.
Melyik volt az első kliped, amit meghatározónak gondolsz?
Az első klip, amit be tudtam fejezni, még 2008-ban, Macbookon. A punnanys Felcser Máté – Kotta – elektronikus projektjéhez készült. A Supernemtől a Hova megy, ki? már a szakmában is nagyot ment, kábé azóta csörög a telefonom.
Supernem: Hova megy, ki? – Egysnittes klip, egy budapesti bérházban játszódik, az utolsó négy másodpercért New Yorkig utazott a stáb.
Hogyan kerültél a zeneiparba?
Tizenkét–tizenhárom évesen kezdtem fotózni. Nagyon tetszettek a graffitik, azokat kezdtem lőni, és valahogy belekerültem a graffitis körökbe. Ebből jött a rap, tizenhét éves koromban kiadót alapítottunk, a Kriminal Beatset, Bankossal vágtunk bele (Az idő urai nevű csapat MC-je – a szerk.), én fotóztam az előadókat, amíg benne voltam, több mint egy tucat cédét kiadtunk, meg pár bakelitet is. Csak pár évig tartott, mégis meghatározta a zeneipari érdeklődésemet, még bulikat is csináltunk Krime City Jam néven. Kiadtunk számokat, és kellett hozzájuk klip, így jött a rendezés. A zene meg a kép valahogy mindig összefüggött a fejemben.
A jelenlegi mainstream valahogy veled együtt mainstreamesült. Ez egy és ugyanazon kör? Szájról szájra, kézről kézre jártál?
Mostanában ütött be a rapzene reneszánsza, Pogány Indulótól Beton.Hofiig. Ők olyan zenét csinálnak, ami akkoriban undergroundnak is simán elment volna. Sok előadóval tényleg baráti viszonyt ápolok, azokkal dolgozok, akikkel tudom, hogy jó együtt dolgozni. Igen, befutott egy generáció, amelyiknek én csináltam az első klipjeit, mert pont együtt voltunk jókor jó – vagyis közös – helyen. A mai fiataloknak már biztosan öreg papának tűnhetek, pedig fiatal hülyegyereknek gondolom magam.
Beton.Hofi, Hundred Sins: Bagira – Az egyetlen sláger, ami versengeni tud Azahriah-val a magyar toplistákon.
Hány éves vagy?
Negyvenegy múltam, de huszonhat-huszonhétnek érzem magam.
Fiatalokkal már nem is dolgozol?
Nem is nagyon keresnek. Hundred Sinsszel szoktunk mozgolódni dolgokon, illetve van még egy srác, Vini. Szerintem tök ügyes, lehet, lesz majd közös cuccunk.
Tényleg a szerencsén múlt? Vagy benne van az is, hogy jól választod ki, hogy kivel dolgozol?
Olyan sose volt, hogy én kerestem volna meg valakit, mindig engem szoktak megkeresni. Nagyon számít a zene. Tök jó barátom is kérte már, hogy csináljak neki klipet. Átküldte a számot, mire mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ehhez tényleg nem tudok kapcsolódni, hozzátenni, meg egyébként szar is. Nyilván nem így, de érted.
Persze.
Amúgy biztos rengeteg szart csináltam, sőt sokan biztosan úgy gondolják, hogy csak olyat csináltam. Mégse tudnék egy klipet sem letagadni. Visszatérve, azt nem mondanám, hogy jókor voltam jó helyen, inkább jókor voltunk jó helyen, ez az egész zenészgeneráció. Szerintem a színvonal is ennek köszönhetően van sokkal előrébb, mint tíz éve, de közben valamilyen szinten a vizualitás is konformizálódott. Pont ezért dolgozom már teljesen más megközelítéssel. Olyan klipeket akarok, amik leesnek az átlagról. Hogy én tudjam rájuk azt mondani, hogy váó és társai.
Miközben ezt végigmondtad, melyik kliped jutott eszedbe?
A Bagira. Eleinte senkinek sem tetszett – rajtam kívül. Most már mindenki szereti, páran újra is forgatták.
Hagyod, hogy az előadó beleszóljon a koncepcióba?
Mondhatnak ötleteket, van, amit hasznosítok, de inkább semennyire. Szeretem a dalhoz én kitalálni, hozzáidomítani a világot. Közben meg, ahogy a Bagirán is látni, koncepcióm az árral szemben menni. Ha mindenki ugyanazt csinálja, minden egyforma is lesz.
Ezzel nehéz vitatkozni. Melyik lett az első kliped, amiről lerítt azonnal, hogy ízig-vérig Miki357?
A Livin’ It Easy volt talán a fordulópont, egysnittes, lassított cucc. Utána keresett meg melóval Turán Eszter, a Moviebar producere, és aztán sok reklámos felkérésem lett. Előtte nem annyira volt, ebben közrejátszhatott, hogy ez olyan klip volt, amilyet máshol nem látsz. Nem is nagyon tudok olyat, amit valaki más akar, vagy ami megfelel trendeknek. Olyat tudok, ami nekem tetszik, és ez van, hogy működik.
Irie Maffia feat. Akkezdet Phiai: Livin’ It Easy – „Ez olyan klip volt, amilyet máshol nem látsz.”
Ez kiváltság?
Nem. Az lenne ideális, ha senki sem akarna megfelelni senkinek, sokkal változatosabb lenne a vizuális kultúra. A képzőművészetben jobban érzem ezt az attitűdöt, és a hasznára is van. De ott vannak, mondjuk, a Pixar animációs filmjei, amik meg, pár kivételtől eltekintve, mintha ugyanolyanok lennének.
Ugyanerre gondolsz, amikor reklámot forgatsz?
Az teljesen más, alkalmazott dolog. Ott azért vagyok projektekben, hogy az ügyfél és az ügynökség víziója a lehető legjobban meg tudjon valósulni.
A cégek nem bevállalósak? Ha cég lennék, és veled akarnék dolgozni, akkor azért, mert valami extrát akarok.
Igazából szeretek klasszikus reklámot is csinálni, mert kellően nagy falat, hogy minél jobb legyen, minél jobban szolgálja a kitűzött célt. Az elborult hülyeségeimet kiélem a videóklipeknél, a reklám más jellegű kreativitást igényel. Szeretem az olyat, ami inkább klasszikusabb filmkészítést követel, azokból én is fejlődök. Nem úgy állok neki, hogy fel akarok gyújtani valamit, vagy hogy pingvinek szaladgáljanak diszkógömbruhában. Körömgombareklámba nem kell lowrider topless, kicenzúrázott táncoscsajokkal. A reklám nem rólam szól.
Tippmix-reklám – 2020-ból, Anger Zsolttal és Beton.Hofival.
Melyik reklámodra vagy a legbüszkébb?
A Drehernek csináltam, de hogy konkurenst is mondjak, a Borsodinak például készítettem fekete-fehér reklámot. Nyilván jó olyan márkán dolgozni, amit tökre szeretsz, én például nagyon szeretem a McDonald’sot. Hülye dolog, de tökre örültem, hogy együtt dolgozhattunk. Mondok jobbat: Coca-Cola!
McDonald’s-reklám – Ebbe is csúszott némi zene.
Klipszemle. Hogyan indult? Miért? Mi benne a szereped?
A klip fura műfaj, sokan ódzkodnak tőle. Kis pénz, hülye zenészek, én, mondjuk, épp ezért szeretem. Elgondolkodtam, hogyan lehetne elérni, hogy a klipkészítők kicsivel több fókusz kapjanak annál, hogy felkerülnek videómegosztókra. Egy rendezvénnyel, zárt térben, moziban, fókuszáltan a mozgóképes tartalom és a zene kapcsolatáról. Megkerestem vele Vida Verát és Vermes Orsit, ma is együtt csináljuk. A Toldiban indultunk, Manek Gáborral raktuk össze az első két-három alkalmat.
Mára oda nőtte ki magát, hogy filmszakmai emberek, zenészek, háttérmunkások, rajongók, egyetemisták, ezer–kétezer fő van ott egy hepajon, ahol minden a videóklipekről szól. Jó, hogy lett egy nap, amikor tényleg csak klipekkel kell foglalkozni. Nyilván díjátadó része is van, mondjuk, az tök rossz, hogy az én klipjeim nem lehetnek díjazottak sajnos, de mások biztos örülnek, ha díjat kapnak.
Annál, hogy díjat kapsz, csak egy jobb dolog van: díjat osztani.
Majd két év múlva, a tizedik Klipszemlén fogok újra zsűriben ülni.
Anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznánk, szerinted mi a videóklip jövője? El fog menni trashbe? Inkább kommercializálódni fog? Vagy mindkettő, és egyre jobban szétszakad a piac?
Mindig lesznek kimagasló ötletek, és mindig lesznek megismételhetetlen alkotások. A lényeg, hogy induljon el mindenki minél több felé. Sokan megpróbálnak receptre gyártani, az sosem lesz őszinte, időtálló. Hiszek a klasszikus értelemben vett alkotásban. Van a rendező, aki megír valami hülyeséget, és utána van a stáb, akár több száz ember, akik által megvalósul. Ebben van izgalmas feladat.
Péterfy Bori & Love Band feat. Saiid: A kéket vagy a pirosat – Az Emmy-díjas Rév Marcell operatőri munkájával.
Mennyire vagy macsó?
Azt hiszem, semennyire. Magamat úgy képzelem el, mint egyszerű csávót, aki csinálja a hülyeségét. Nem akarok öregesnek tűnni, de fiatalon, amikor eljártunk az éjszakába, az annyit tett, hogy otthon ültünk valamelyikünknél, piálgattunk, zenét hallgattunk, majd elnéztünk valami klubba. Nem jó, amikor az egész rendszerré válik, és mindenképpen olyan helyre kell menjünk, ahol ugyanazt isszuk a hely előtt cigizve.
A Nívó bárral is az volt a célunk, hogy valami mást csináljunk, mint a budapesti vagy akár európai sztenderd. Nem szeretek már olyan helyzetekben lenni, amiben nem érzem jól magam, legyen az buli, társaság, interjú. Hamar eljutottam oda, hogy elkezdtem értékelni az időmet. Inkább fekszem a lakásban lehúzott redőnnyel, nézem a szürke plafont, és megpróbálok semmire se gondolni, mintsem felesleges köröket rójak felesleges helyeken, felesleges emberekkel.
