Vezetői elakadást hozott a június. Lent voltam – egyedül. Legalábbis így éreztem. A véletlenek összejátszottak, hogy megpróbáljanak kilendíteni innen. A tavaszról elhalasztott Gerecse50 teljesítménytúra egyszer csak előugrott a naptáramból. Egy kisebb társasággal mentünk volna, de mindenkinek akadt valami dolga. Vacilláltam, de végül belevágtam. Kelés hajnali négykor, ötven kilométer gyaloglás, 1400 méternyi szint – azt mondtam magamnak, hogy az időmnek 9-essel kell kezdődnie, amikor célba érek.
A lényeg azonban inkább ez volt: a feladat egyszerű, eljutni A pontból B-be. Nem kell gondolkodni, nem kell semmi mást csinálni, csak menni előre. Életemben nem csináltam még ilyet, nemhogy ötven, de öt kilométeren sem. Vonzott, hogy valamit tíz óráig kell nagy elánnal csinálnom, és nem kell közben senkivel beszélnem. Magunk maradtunk: én meg az elakadásom.
9 óra 58 perc. Az időmmel nem kellett a következő napokban hencegnem, mert három napig mankóval jártam. Mit hoztam magammal a túráról? A harmincadik kilométer után maradt a nettó fájdalom a bokámban, így a maradék húsz kilométer nekem nem az emelkedőkről és az egyre fogyó távról szólt, hanem az akaratról. Újra felfedeztem, hogy önmagában mire elég az elszánás.
Adatokat elemzünk, próbáljuk értelmezni, mi történik ebben a zajos világban, hogy merre van az előre, küzdünk – ahogyan Hodász András mondja – a futószalagon zajló élettel. Nálam talán most ez vitte el a fókuszt arról, hogy elhiggyem, az első dolog, hogy a célokat elérni akarni kell.
Elindult új podcastünk, és megtartottuk a 12. Forbes Flow üzleti fesztiválunkat. Több interjút is készítettem a stúdióban és a színpadon is. Alanyaim egy része – sikeres, befutott emberek – szabadkozva mondta, hogy „tudom, nagy szavak”, „ez most kicsit béna, olyan pátoszos”, amikor a rövid távú célokon felülemelkedve arról beszélgettünk, mi ad értelmet annak, amiért küzdenek. Mi hajtja őket? Ez a purpose, ahogy magamnak megfogalmaztam, valamivel kevesebb mint misszió, de több mint cél. A nagy szavakat az alkalom szüli, néha ki kell őket mondani.
Az én – hangosan szintén csak félszegen kimondott – purpose-öm, hogy megmentsem az újságírást. Ez ad értelmet, ez nem hagy nyugodni, ezen jár az agyam. Még így leírva is nagy szavak, nem? Egyedül nem fog menni, közösen igen. Az ötven kilométer arra is elég időt adott, hogy valóban elkezdjem gyakorolni a legnehezebb vezetői képességet: a szembenézést magammal, vagy ahogy Karafiáth Balázs mondja, befelé fordítom a kamerát. A célomhoz nem az fog közelebb vinni, ha hangosabban mondom majd a nagy szavakat, hanem ha máshogy állok azokhoz a döntéseimhez, amikről kiderül, hibásak. A hibákhoz, a rossz döntésekhez való hozzáállás lesz a vízválasztó.
Mérő László azért mindenkit megnyugtat: az is oké, ha nincs életcél, nem kell purpose mindenkinek. Értelmet adó projektek és lélek viszont nem ártanak.
