Egy saját, amerikai egyetemi laborját vezető magyar fejlődésbiológus, aki fordulatos, a történelem sebeit viselő családtörténettel, az Egyesült Államokba emigrált szüleinek bizonyítva és hálát adva futott be komoly egyetemi és kutatói karriert. Portréinterjú Marianne Bronnerrel emigrációról, családtörténetről, magyarságról, budapesti emlékekről, és az élet csodáiról.
„Nagyon erős az érzelmi kötődésem Magyarországhoz, és általában Európához. Bevándorlóként az Egyesült Államokban kicsit e két világ között őrlődöm. Soha nem gondolok magamra teljesen amerikaiként, mivel az erőteljes családi kötelékeim mind kelet-európaiak.
Erősen érzem a család fontosságát, a szüleim is velem éltek, amíg néhány évvel ezelőtt meg nem haltak. Másrészt viszont már nem beszélek magyarul, ami távolságot teremt, szóval valószínűleg inkább amerikai vagyok, mint magyar” – fogalmaz Marianne Bronner fejlődésbiológus, aki Edward B. Lewis címmel bíró biológiaprofesszorként, a Kaliforniai Műszaki Egyetem (CalTech) neurobiológiai igazgatójaként dolgozik Pasadenában. A Budapesten a századfordulón kereskedőként ismert Bronner család önerőből és alanyi jogon nevet szerzett, tudós leszármazottja az amerikai tudományos életben csinált nem akármilyen karriert.
Marianne manapság családnevét viselő egyetemi laborját vezeti, és több mint 400 cikket írt a szakterületén, amely a fejlődésbiológia egy különleges, specifikus kérdéskörére fókuszál. Egy őssejttípus, valamint az idegi gerincsejtek kialakulásának, migrációjának és differenciálódásának hátterében álló génszabályozó kölcsönhatások vizsgálatát köszönhetjük munkásságának, amelyet nemcsak a fejlődési rendellenességek, hanem például a rákgyógyítás rehabilitációs lehetőségei területén is felhasznál a tudományos világ.
Éppen ezért (is) számos kutatói elismerése, tudományos fokozata, és tengeren túli hírneve mellett idén elnyerte a orvosbiológiai Vilcek-díjat is. Utóbbit évről évre emigrációban tevékenykedő tudósok munkájának támogatására ítélnek oda.
Marianne magyar kutató, aki Amerikában nőtt fel és ott végezte a tanulmányait, de származására mindig is büszkeségként, sőt, inkább erőt adó, öröklött adottságként tekintett. Szülei túlélték a holokausztot, de az ’56-os forradalom idején féltek attól: a történelem megismétli magát Magyarországon, ezért gyerekeiknek nagyobb biztonságot és több lehetőséget keresve emigráltak Budapestről.
„A kisöcsémet egy kosárban vitték a szüleim, és szó szerint annyira kevés holmink volt, hogy csak a ruháinkat cipeltük a hátunkon” – idézi fel Marianne, hogyan menekültek el Magyarországról 1957-ben. Fotó a Vilcek Alapítvány jóvoltából
A kalandos menekülés után az Egyesült Államokban leltek otthonra, ahol Marianne számára valóban a lehetőségek hazáját teremtették meg. És ő élt is ezzel a lehetőséggel. Az amerikai tudományos életben is bizonyított, nőként úttörő vezetői pozíciókat is betöltött, mindig is aktív és tevékeny volt oktatóként és mentorként is, miközben olyan saját labort teremtett, amely ma is az élet csodáját vizsgálja.
Online egyeztettünk és készítettünk portréinterjút Mariannéval családtörténetről, magyar emlékekről, a Kazinczy utcáról és a bevándorló amerikai tudományos sikereiről.
Mindössze a ruháink voltak a hátunkra kötve
„Édesanyám Ungváron született, ami akkor Csehszlovákiához tartozott. Az anyja magyar, az apja cseh volt. Volt egy húga, Marianne, akiről engem is elneveztek. A holokauszt után anyám volt a családja egyetlen túlélője. Édesapám Budapesten született és élte gyermekkorát. Az ő apjának volt egy ruházati boltja, amely a házuk földszintjén volt Budapest zsidónegyedében, a Kazinczy utca 55. szám alatt. Nagyszüleim halála után a házat eladták, talán egy focistának, és bárrá vagy klubbá alakították át.”
Marianne aligha ismerheti az épület máig hányattatott, de fordulatos sorsát. A híres, sőt, legendás Wichmann-kocsma épületéről van ugyanis szó, ami rögtönzött várostörténeti kutatásunk alapján 1931-ben került Bronner Artúr (1889-1975) rövidáru- és fehérneműkereskedő tulajdonába – megelőzően ruhabolt, kupleráj és még titkos társaság központja is volt!
Marianne nagyapja az egyik üzlethelyiségben nyitotta meg ruhaboltját, míg a másikban egyfajta tejbolt működött. A háború, és a kényszerű államosítás azonban a Kazinczy utcai kereskedések működésének is véget vetett: összevonták őket, majd 1987-ig a PIÉRT Papír és Írószer Rt. és a Minőségi Szűcs Szövetkezet üzemi étkezdéje működött az épületben.
A Bronner családot is megtépázta a háború, ahogyan az azt követő kommunista diktatúra is, ennek ellenére ebben az épületben az emeleten egészen 1982-ig Bronnerék, azaz a család leszármazottai éltek. Öt évvel később került a ház a későbbi, legendás gazdájához, a valójában kilencszeres kenuvilágbajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes, valamint egyszeres bronzérmes Wichmann Tamáshoz, aki ugyanebben az évben nyitotta meg itt azóta kultikussá vált kocsmáját, a Szent Jupátot, ami – 2018-as bezárásáig – leginkább Wichmann kocsmájaként volt ismert. „Ma, azt hiszem, egy pizzéria működik ott, az egyik barátom legalábbis küldött egy fotót nemrégiben, a budapesti látogatása után” – meséli Marianne, aki az emigrációt megelőző, totyogós kori budapesti emlékeit is felidézi:
„A legkorábbi emlékeim 3-4 éves koromból származnak. Emlékszem, hogy bicikliztem a nagynéném lakásának folyosóin, ahol akkoriban laktunk. Azt hiszem, felváltva laktunk a nagyszüleimnél a Kazinczy utcában, és a nagynéném lakásában, ami szintén Budapesten volt, de nem emlékszem a pontos helyszínre.”
A Bronner család: Marianne (jobbra) édesapjával, nagyszüleivel és unokatestvérével 1970-ben. Fotó forrása: Marianne Bronner
A családnak regényes, de meglehetősen hányattatott a magyarországi története. Marianne édesapját a második világháború alatt besorozták a magyar hadseregbe, fogságba esett és munkatáborba, koncentrációs táborba vitték – emlékszik. A háború végén szabadon engedték, és visszatért Budapestre. „Az édesanyámmal ekkor ismerkedett meg és vette feleségül, ő a háború után Budapestre költözött, hogy a túlélő rokonaival legyen” – meséli.
Szülei a forradalom idején határozták el, hogy elhagyják Magyarországot. Marianne emlékszik az októberi eseményekre is, holott mindössze 4 éves volt:
„Golyók törték be a lakásunk ablakát, és emlékszem, anyám párnákkal takarta be a fejem, hogy megvédjen. Apám elment takarítani a rendetlenséget, és élénken él bennem a kép, hogy anyám rákiáltott: hagyja abba, mert veszélyes. Ezek a legkorábbi emlékeim közé tartoznak. Arra is emlékszem, ahogyan átszöktünk a határon…”
1957 januárjában keltek útra, miután előtte korábban, még 1956-ban egyszer már kudarcot vallottak egy hóvihar miatt. Öccse nem emlékezhet erre, mindössze 3 hónapos volt.
„Apám vonakodott elmenni, mivel a szülei, a nővére és annak családja mind Budapesten voltak. De anyám elvesztette az egész családját, és aggódott amiatt, hogy mit hoz a jövő a forradalom után. Holokauszt-túlélőkként attól féltek, hogy a történelem megismétli önmagát” – fogalmaz azt is felidézve, hogyan lépték át a határt, hogyan kúsztak-másztak egy sáros mezőn át, amiről később megtudták, hogy el volt aknásítva, így csak a szerencsének köszönhették életüket..
„Nagyon ijesztő volt. A kisöcsémet egy kosárban vitték a szüleim, és szó szerint annyira kevés holmink volt, hogy csak a ruháinkat cipeltük a hátunkon. Végül katonák vagy határőrök állítottak meg minket, és először nem tudtuk, hogy magyarok-e vagy osztrákok, de szerencsére az utóbbiak voltak. Emlékszem, elvittek minket egy menhelyre és adtak nekem csokit.”
A lehetőségért adott hála a siker
Forbes.hu: Emlékszel valamire arról, hogyan érkeztetek meg a családdal Amerikába?
Marianne Bronner: Nem emlékszem sok mindenre az utazásról, de a szüleimtől tudok részleteket. Hat hónapig éltünk Bécsben, és apám, aki mérnökként végzett, megpróbált munkát találni. Egy ideig egy benzinkúton dolgozott, de azt hiszem, később jobb állást kapott. Óvodás voltam, és megtanultam németül beszélni, aminek egy részére még mindig emlékszem. Közben anyám nagyon igyekezett minket felvetetni az Egyesült Államokba.
Apám néhány hónapot Moszkvában tanult, és úgy hiszem, ez érdekelte az Egyesült Államokat abban az időben, a hidegháború alatt. Interjún vett részt, és így kaptunk vízumot az Egyesült Államokba. Clevelandbe, Ohio államba repültünk, ahol apám unokatestvérének családja élt. Egy évig maradtunk ott, amíg apám megszerezte a mérnöki mesterdiplomáját. Ezután jelentkezett egy álláshirdetésre a Princeton Egyetemen, és felajánlottak neki egy munkát a Plazmafizikai Laboratóriumban. Princetonba, New Jersey államba költöztünk, ahol aztán felnőttem. Hatéves koromtól az egyetemig éltem ott.
Mennyire őriztétek meg később a magyar hagyományokat vagy kultúrát Amerikában? Említetted, hogy nem beszéled a nyelvet, de például a szüleid otthon magyarul beszéltek egymással?
Édesanyám mindig magyarul főzött, és sok magyar barátja volt – nemcsak New Jersey-ben, hanem szerte a világon. Sokan közülük kivándoroltak és más országokban telepedtek le. A szüleim magyarul kommunikáltak egymással és a barátaikkal. Sokat megértettem abból, amit mondtak annak ellenére, hogy én elvesztettem a magyar nyelvtudásomat.
„Mindig is magával ragadt a gondolat: a szüleim elhagyták Magyarországot azért, hogy jobb életet teremtsenek a gyermekeiknek.” Fotó: a Vilcek Alapítvány jóvoltából
Mennyire volt nehéz magyar bevándorlóként? Érezted valaha kívülállónak magad az Egyesült Államokban?
Amerikai barátokra tettem szert, és otthon éreztem magam az Egyesült Államokban, de mindig is úgy éreztem, hogy egy másik világban vagyok. Büszke voltam magyar származásomra, erőt merítettem szüleim történetéből és bátorságából. Édesanyám nagyon nyitott volt, így sok barátot szerzett. Élvezte az Egyesült Államokban töltött időt, és soha nem nézett vissza. Apám is jól érezte magát végül. Azt hiszem, ő szívesebben maradt volna Magyarországon, és számára az Amerikába jövetel egyfajta áldozat volt.
Mindig is magával ragadt a gondolat: a szüleim elhagyták Magyarországot azért, hogy jobb életet teremtsenek a gyermekeiknek. Ennek következtében mindig úgy éreztem, hogy vissza kell adnom másoknak – tekintettel arra, amit a szüleim értem és a testvéremért feláldoztak.
Arra is törekedtem, hogy jól gondoskodjak a szüleimről életük utolsó éveiben.
Nem számít, hogy az Egyesült Államokból, Magyarországról, Kínából vagy Indiából származol
Marianne azt is elmeséli, először 1966-ban térthettek vissza Magyarországra, amikor amnesztiát adtak azoknak, akik a forradalom alatt elmenekültek. „Főiskolai éveim alatt kétévente látogattuk meg az országot, így ismerhettem és kapcsolatban lehettem a nagyszüleimmel és az unokatestvéreimmel” – idézi fel. Évek óta nem járt ugyanakkor Budapesten, hiszen az elmúlt évtizedekben családot alapított, és a munkája is elfoglalt emberré tette. Egy nem akármilyen karrier kötötte Amerikához.
Épp a Vilcek-díjról szóló cikkben olvasható, hogy Marianne mindössze 11 éves volt, amikor bejelentette a családnak: ha felnő, fizikus szeretne lenni. Meglepő módon a középiskolában a leendő fejlődésbiológus a biológiát unalmasnak tartotta. Amikor erről kérdezem, azt meséli, a tudományok iránt már egészen kisgyerekként érdeklődni kezdett, hiszen az édesapja tudományos karrierje is a fizikai pályára inspirálta.
„Jó voltam matekból és természettudományokból az iskolában, és ez tűnt a logikus útnak. De akkor találtam meg az igazi szenvedélyemet, amikor elkezdtem a posztgraduális képzést, és elvégeztem egy fejlődésbiológiai kurzust. Megismertem a fejlődés lenyűgöző központi kérdését: hogyan keletkezik egy komplex organizmus egyetlen sejtből, a megtermékenyített petesejtből? Az összes szükséges információ egy komplex állat – beleértve az embert is – létrehozásához már előre be van programozva ebbe az egyetlen sejtbe. Szerettem volna megvizsgálni ezt a kérdést, és lényegében ezt is teszem, mióta csak kutató lettem.”
És Marianne nemcsak magyar szemmel elképesztő amerikai tudományos karriert futott be. A Brown Egyetemen végezte az alapképzést, majd úgy döntött, hogy jelentkezik a Johns Hopkins Egyetem biofizikai posztgraduális programjába. Ott szerzett oklevelet, majd PhD fokozatot is biofizikából.
Első oktatói állását a Kaliforniai Egyetemen (Irvine) töltötte be, ahol asszisztensből néhány év alatt professzorrá lépett elő. 16 évet töltött ebben az intézményben, ám 1996-ban laboratóriumát a Kaliforniai Műszaki Egyetemre (CalTech) helyezte át. Alig néhány évvel később ő volt az első nő, aki 2001 és 2003 között a CalTech fejlődésbiológiai karának elnöke lett – ez afféle szenátusi vezetői poszt.
Amikor azt kérdezem, mennyire nehéz magyar nőként érvényesülni az amerikai tudományos világban, Marianne a pozitívumokat, a lehetőségek sokaságát emeli ki. „Az amerikai tudományos világ egyik csodálatos tulajdonsága, hogy rendkívül nemzetközi és együttműködő. Az általam ismert tudósok körülbelül fele más országokból származik. Így úgy érzem, hogy teljesen elfogadott vagyok, mint magyar bevándorló. Nem számít, hogy az Egyesült Államokból, Magyarországról, Kínából vagy Indiából származol.
Mindenkit egyenlőnek tekintenek, és érdemei alapján ítélnek meg. Tudós barátaim vannak szerte a világon, és nagyon kifizetődő, hogy ilyen nemzetközi társaságban lehetek. Ugyanakkor nőként a tudományban voltak kihívások a karrierem során, de ma már a dolgok sokkal egalitáriusabbak, mint amikor kezdtem.”
„Szeretek tanítani, mert az mindig lehetőséget ad arra, hogy az ember szélesebb körben gondolkodjon és tanuljon”. Fotó: a Vilcek Alapítvány jóvoltából
Amikor a nők tudományos intézményvezetői lehetőségeiről kérdezek, Marianne felidézi: „amikor felkértek, hogy fontoljam meg a kari vezetői posztot (2000-ben), nagy érdeklődés mutatkozott a nők tudományban betöltött vezető szerepvállalása iránt. Az oktatók elkezdték felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a nőknek eleve nehezebben megy az oktatói pozíciókba való felvétel, és gyakran kevesebbet is keresnek, mint a férfiak ugyanabban a pozícióban. A női oktatók közül sokan (akik akkoriban csak az oktatói kar 10 százalékát tették ki) úgy gondolták, itt az ideje, hogy egy nő legyen ebben a pozícióban.”
Nagy változások időszaka volt ez, és Marianne szerint a nők helyzete a tudományban mostanra sokkal javult. „Jelenleg a CalTech oktatóinak már mintegy 35 százaléka nő, és az akadémiai világ sokkal család-barátabbá vált, jobban figyelembe véve a munka és a magánélet egyensúlyát” – fogalmaz.
Forbes: Később inkább a saját laboratóriumod vezetőjeként maradtál az egyetemen, de számos tudományos szervezetben és testületben is aktív voltál és vagy. Az oktatás vagy a kutatás áll közelebb hozzád?
Marianne Bronner: Én mindig is szerettem vezetői pozíciókat vállalni különböző társaságokban, valamint kiváló tudományos folyóiratoknak dolgozni. Korábban a Fejlődésbiológiai Társaság, a Nemzetközi Differenciálódási Társaság és a Nemzetközi Fejlődésbiológiai Társaság elnöke is voltam.
Meggyőződésem, hogy ez az egyik módja annak, hogy visszaadhassam a tudományos közösségnek azokat a lehetőségeket, amelyeket én élveztem.
Szenvedélyem a tudományos kutatás, és különösen a posztdoktori hallgatóim és doktoranduszaim mentorálása. De az egyetemi szintű tanítást is élvezem. Tudományos kutatás során az ember általában a tudománya egy adott részterületére koncentrál. Viszont szeretek tanítani, mert az mindig lehetőséget ad arra, hogy az ember szélesebb körben gondolkodjon és tanuljon. Megtanít világosan kommunikálni az ötleteidet, így ez valójában segíti a kutatókat abban, hogy jobban elmagyarázzák és kommunikálják az adataikat és elméleteiket.
Nekem mint laikusnak hogyan tudnád a lehető legérthetőbben elmagyarázni, amin dolgozol?
A laboratóriumom a gerinces állatok fejlődését vizsgálja, különösen az idegtaréj őssejtek szerepét. Ezek egy speciális őssejttípus, ami egyedülálló a gerincesekben (gerinces állatokban), és képes sokféle sejttípust létrehozni – az arckoponyától a perifériás neuronokon át a pigmentsejtekig. Azt is gondoljuk, hogy az idegtaréj őssejtek fontosak lehetnek olyan szervek regenerációjában, mint a szív és az arc egyes részei. Megpróbáljuk megérteni, hogyan és miért segítik elő a regenerációt. A laboratóriumom célja annak a génhálózatnak az azonosítása, amely szabályozza, hogy az idegtaréj sejtek hogyan döntik el, milyen sejttípust hozzanak létre, hogyan vándorolnak és differenciálódnak. Mivel az idegtaréj sejtek minden gerincesben megtalálhatók – a halaktól az emberekig –, azt is megpróbáljuk megérteni, hogyan fejlődhettek és változhattak az evolúció során.
És hogyan képzelhetjük el a mindennapjaidat?
Azt hiszem, az életemet elfoglaltnak, és soha nem unalmasnak nevezném. Igyekszem egyensúlyban tartani a családi életemet a tudományos életemmel. Ami a magánéletet illeti, szeretek a férjemmel, a fiammal, a lányommal és a férjével, valamint a bájos, 21 hónapos unokámmal lenni, aki mindannyiunknak sok örömet okoz. Évente néhányszor meglátogatjuk az öcsémet is. Sok barátom van, akik közül többen szintén a CalTech-en dolgoznak, így mozgalmas társasági életet élhetünk – vacsorázunk velük, színházba járunk, ilyesmik. Szeretek túrázni, úszni és általában is fitten maradni.
Szakmai szinten is sokat utazom konferenciákra a világ minden tájára. Például áprilisban volt egy igazgatósági ülésem Párizsban, majd közvetlenül utána egy toszkánai konferencia. Három napra hazajöttem, mielőtt New Yorkba repültem a Vilcek-ünnepségre, és szemináriumot tartottam az NYU-n. Amióta visszatértem a CalTech-re, szinte minden időmet a posztdoktori és a végzős hallgatóimmal töltöttem, valamint elkezdtem pályázatokat írni és dolgoztam a dolgozataimon.
Tényleg teljes az életem. Másrészt nem tűnik munkának, mivel nagyon szerencsés vagyok, hogy szeretem, amit csinálok. Néha nehéz elhinni, hogy azért fizetnek, amit szeretek.
A fényképeket, amelyek Marianne Bronner kaliforniai laborjában készültek, a Vilcek Alapítvány jóvoltából használhattuk fel.
