Tíz évvel a menekülése után visszatérhetett Szíriába Yusra Mardini. Most, a Forbes Power Women’s Summit előadójaként Magyarországra – egykori útja egyik állomására – is ellátogatott, így közvetlenül mesélt nekünk arról, milyen volt tíz év után látni lebombázott otthonát, az uszodát, ahol olimpiai úszónak készült, és mindenkit, akit otthon hagyott. Interjú.
Yusra Mardini története a 2015-ös menekültválság óta szimbólum. A lány, aki el szeretne jutni az olimpiára, de hiába minden erőfeszítése, hiába a családi támogatás, az Aszad-rezsim elnyomása alatt nem csak szerelme, az úszás, de az élete is veszélybe kerül. Yusra testvérével, Sarah-val a merkeli „Willkommen” idején indult útnak, a testvérpár Törökországból részben úszva jutott át Leszbosz szigetére, hogy a balkánon és Magyarországon átjutva végül Németországban telepedjenek le. Már a menekülés is kalandos volt: Yusra, Sarah és egy másik úszni tudó társuk a török partoknál vízbe ugrott, hogy lerobbant motorcsónakjukat kijuttassák, és a járműben utazó mintegy 20 sorstársuk életét megmentsék.
Aztán Yusra álma teljesült, Rio de Janeiróban a menekültek olimpiai csapatának tagjaként válhatott olimpikonná, profi úszókarrierjét 2022-ben a budapesti úszó-világbajnokságon zárta.
A történetét elmesélő The Swimmers életrajzi film netflixes megjelenésének hetében 85 országban szerepelt a platform legnézettebb filmjeinek top tízes listáján, 15 országban első helyen. Jelenleg a Dél-kaliforniai Egyetemen (USC) tanul film- és televíziós műsorkészítést, modellkedik, nonprofit szervezetével, a Yusra Mardini Foundationnel menekültek oktatását és sportolását támogatja.
Yusra idén tavasszal a Forbes Power Women’s Summitra érkezett Budapestre, ahol a színpadi szereplése mellett velünk is leült beszélgetni, Sven Spannekrebs, azaz az edzője társaságában. Párosinterjú.
Forbes.hu: 2024 decemberében megdőlt az Aszad-rezsim, azóta jártál is Szíriában. Milyen érzés volt ennyi év után visszatérni?
Yusra Mardini: 17 éves voltam amikor eljöttem, most márciusban töltöttem be a 27-et. Szürreális pillanat volt tíz év után látni a nagymamámat, látni az uszodát, ahol olimpiai úszónak készültem, látni mindenkit, akit otthon hagytam. Egyszerre boldog és szomorú pillanat. Látni, mekkora a pusztítás, mekkora segítségre van szüksége Szíriának. Megértettem a felelősséget, hogy mennyit kell visszaadjak.
Mikor és hol voltál, amikor meghallottad a hírt? Emlékszel arra a pillanatra?
Megrázott. Mondtam, nincs az az isten. Annyira félelmetes volt a rezsim, hogy kicsit úgy voltam vele; egyszerűen nem lehet, hogy csak úgy megbukjon. Ez nem lehet. Azt hittem, hogy visszatérnek, hogy tömegek fognak meghalni. Ez akkor történt épp, amikor Los Angelesből Németországba repültem. Amikor felszálltam a gépre, még ott tartottunk, hogy igen, a harcosok itt és itt, ezeken a területeken harcolnak.
Aztán amikor leszálltam tíz órával később, Szíria már szabad volt.
Emlékszem, hogy rohantam az egyik kaputól a másikig, hogy elérjem a csatlakozást és sírtam. De ezek boldog könnyek voltak. Ez azt jelenti, hogy visszamehetek? Ez azt jelenti, hogy az országomnak lesz esélye arra, hogy talpra álljon? Szóval igen, nagyon megrázó volt, de jó értelemben.
Yusra Mardini a lebombázott otthonának helyén 2025 márciusában. Fotó: hosam_katan (Yusra Mardini Instagram)
Honnan tudtad, hogy már biztonságban leszel, ha visszautazol? Segítettek a családtagjaid, barátaid?
Sehonnan. Őszintén, sehonnan. Decemberben, amint vége lett az Aszad-rezsimnek, én azonnal vissza akartam menni. Aztán az édesanyám és az UNHCR rábeszéltek, hogy maradjak, amíg megbizonyosodnak arról, hogy biztonságos a terep. Erre mondtam, hogy rendben, akkor január. De végül anyukám mondta, hogy szeretne velem jönni és emiatt várjak még.
Megegyeztünk, hogy rendben, két hetet várunk, amiből aztán nagyon gyorsan március lett. Végül a UNHCR-rel tudtam Szíriába utazni, akik nagyon keményen dolgoztak, hogy összejöhessen ez a misszió, pénzügyileg elég nehéz számukra ez az időszak (a USAID visszavágása miatt – a szerk.). De ők voltak az egyetlen megoldás arra, hogy biztonságban tudhassanak engem és a családomat.
Milyen reményeket fűzöl az új rendszerhez?
Nem szeretnék politizálni. Én az emberekért dolgozom, annak van értelme. De amúgy sem igazán tudok az új kormányról beszélni, egyrészt túl korán is van még hozzá, hogy határozott véleményem legyen, de nem is tudok eleget róluk. Én humanitárius célokért dolgozom: hogy a gyerekek iskolába járhassanak, hogy legyen tiszta víz, hogy étel kerüljön az asztalukra, hogy legyen egyáltalán asztaluk, legyen egy biztonságos otthonuk, orvosi ellátásuk és az alapvető emberi jogaik – ez a célom. Nem akarok politikus lenni.
Mesélted, hogy visszamentél abba az uszodába, ahol kisgyerek korod óta az olimpiára készültél. Mikor érezted először, hogy ezt meg akarod csinálni?
Nagyjából kilencéves lehettem, amikor elkezdtem gondolkodni az olimpián. De mivel az édesapám volt az edzőm, már elég fiatalon, háromévesen elkezdtem úszni.
Összességében azt mondanád, hogy boldog gyerekkorod volt?
Igen. Nem volt könnyű gyerekkorom, profi sportolóként nőttem fel nem a leggazdagabb, de nem is a legszegényebb családban. Aztán volt egy pont, amikor rájöttem, hogy a családomnak nagyon sokat kellett tennie azért, hogy ételt tegyenek az asztalra, éjjel-nappal dolgozniuk kellett, hogy megengedhessék maguknak azokat a dolgokat, amiket mi gyerekként kaptunk. De összességében igen, nagyon boldog időszak volt.
Megtanítottak arra, hogyan legyek türelmes, hogyan küzdjek azokért a dolgokért, amelyeket szeretek az életben, megtanítottak arra, hogyan ne adjam fel.
Volt, hogy láttam, amikor csalódottak voltak a munka vagy valami miatt, ami nem jött össze. De másnap felébredtek, megfőzték a reggeli kávéjukat, és egy teljesen új nap kezdődött, ami mindig egy új esély, és ezt én is megtanultam.
Mi volt a legjobb tanács, amit édesapádtól kaptál?
Amikor beugrasz a medencébe, nem gondolhatsz semmi másra. Csak az úszásra és az úszással kapcsolatos céljaidra. El kell különíteni a külvilágot. Számomra ez a tanács az életre általánosságban is igaz. Most is itt ülök veled, nem csinálok semmi mást, nem gondolkodom az otthoni dolgaimon, amiket el kell majd intézzek.
Mi volt az első pont, amikor azt érezted, hogy valami nincs rendben Szíriában? Hogy nem oké, ami történik?
Az iskolabuszon ültem iskolába menet és az egyik barátom mesélt egy 13 éves fiúról, akit megkínoztak, mert írt egy Aszad ellenes szót az iskola falára, talán azt, hogy „szabadság”.
A tanár ezért megverte, majd a rezsim megkínozta. Ez az első dolog, amire emlékszem.
Te is ekkor voltál 13 éves?
Nem, én fiatalabb voltam. Ő volt 13, én talán 11-12.
Tehát ezután még öt évet maradtál Szíriában.
Igen. Milyen volt ez az öt év? Hosszú. Szörnyű. Elvesztettük az otthonunkat. Ma már biztosan tudom, hogy lebombázták, de akkor még nem tudtam, csak annyit, hogy egy veszélyes környéken van, ezért el kellett költöznünk albérletbe. A lakbér pedig egyre csak nőtt. Előbb apám hagyta el az országot, elment edzőnek Jordániába. Így csak én, anyám és a testvéreim maradtunk. 15 évesen úszómesterként dolgoztam, iskolába jártam és úsztam, úgy, hogy a fejünk fölött folyamatosak voltak az összecsapások. Nem egy normális tinédzserélet.
Yusra Mardini szíriai úszó, a 10 főből álló menekültek olimpiai csapatának tagjaként 2016-ban részt vett a XXXI. nyári olimpiai játékokon Rio de Janeiróban. 2021-ben ismét tagja volt a menekültek csapatának, illetve ő volt a zászlóvivő is. 2017. április 27 óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa által kinevezett Jószolgálati Nagykövet
Mikor jött el az a pont, amikor végleg eldöntötted, hogy elindulsz?
Amikor már nem volt biztos, hogy túlélem-e, ha elhagyom a házat. Inkább kockáztattunk egyszer, hogy legyen egy normális életünk, mint hogy minden nap kockáztassuk az életünket, reménytelenül.
Ha nem lett volna az úszás, akkor is lett volna erőd arra, hogy mindent magad mögött hagyva elmenekülj és új életet kezdj?
Azt hiszem igen, nagyon makacs ember vagyok. Természetesen az úszás is nagyon sokat hozzájárult ehhez, de a medencén kívül is olyan ember vagyok, aki szenvedélyesen szereti az életet. Amit csinálok, azt sikerre akarom vinni, legyen akár az úszásról szó, akár nem. Volt időszak, amikor az aranyérem volt az egyetlen cél, de az olimpiára való kijutás és a menekültek olimpiai csapatával való versenyzés megtanított arra, hogy ez nem az aranyéremről szól, hanem az emberségről.
Arról, hogy tudom, elég erős vagyok ahhoz, hogy felemeljem a hangom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ma itt üljek és azt mondjam, hogy nem akarok többé csak magamért harcolni, hanem azokért az emberekért, akik most is egy menekülttáborban vannak, és akik nem tudnak beszélni veled.
A The Swimmers-ből nagyon sok részlet kiderül az életeddel, életetekkel kapcsolatban. Hogyan jutottatok el odaáig, hogy ezt mind megosszátok a világgal?
A sztorink nem volt ismeretlen a nyilvánosságban, de amikor mindent megosztottunk a filmmel kapcsolatban, az néha sok volt. De segített, hogy ezt nem magunkért, hanem azokért a menekültekért tettük, akiknek nem adatott meg, hogy megosszák a történetüket.
A film végén téged úgy ábrázolnak, mint akinek már egyértelmű, sőt büszkeség, hogy a menekültek csapatában versenyez, hogy ez kialakult benned, mint egy identitás. Azóta is így van?
Nagyon fiatalon lettem menekült egy olyan országban, ahol nem tudtuk, hogy milyenek a menekültek. Kedvesnek kell lenni velük? Gyerekként is azzá lehet válni? Nem értettem, hogy ez micsoda, ezért nem is tetszett, hogy menekültnek hívtak, vagy hogy egy menekült csapatban kellett versenyezzek. Nem akarom, hogy az emberek sajnáljanak. Végül Sven (Sven Spannekrebs, Yusra edzője – a szerk.) és a szüleim értették meg velem, hogy ez másról szól.
Ha az egész életedben azért dolgoztál, hogy úszhass az olimpián, és adódik akár csak egyszer is lehetőség az életedben, akkor élni kell vele.
Aztán találkoztam a csapattal és mindent megváltoztatott. Meghallgattam a történeteiket – volt, aki a csapatba egy menekülttáborból érkezett és az olimpia után oda ment vissza – és rájöttem, hogy ez egy óriási lehetőség, és valójában nagyon szerencsés vagyok, hogy képviselhetem menekültek millióit, nem csak magamat.
Yusra Mardini szíriai úszó, a 10 főből álló menekültek olimpiai csapatának tagjaként 2016-ban részt vett a XXXI. nyári olimpiai játékokon Rio de Janeiróban. 2021-ben ismét tagja volt a menekültek csapatának, illetve ő volt a zászlóvivő is. 2017. április 27 óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa által kinevezett Jószolgálati Nagykövet
Mi volt az első benyomásod a lányokról?
Sven Spannekrebs: Kaptunk egy telefont, hogy jönne két lány a klubunkhoz közeli menekülttáborból, akik úszni akarnak. Én épp bent voltam, és nem tudom, hogy mi van Sarah, Yusra és köztem, de már aznap világos volt, oké, támogatni fogom, támogatni fogjuk őket, ha ők szeretnék. Nagyon kedvesek és nagyon alázatosak voltak, az első naptól kezdve. Két héttel később már be is költöztek a klubházba.
Yusra: De nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, hogy az úszóklub menekülteket fogadott be. Korábban is segítettek másokon, ruhákat adományoztak, mindannyian nagyon kedvesek voltak, az egész úszóklub.
Sven: Igen, 2012-ben kezdtük el ezt a projektet, volt, hogy úszásoktatást tartottunk a menekült gyerekeknek, de voltak személyes alkalmak is, amikor este csak úgy összeültünk és beszélgettünk, megismertük a menekültek történeteinket. Gördülékenyen ment, mert volt közös pont, az úszás. Ezt jelenti az integráció: találni valakit, akivel egy témában össze tudunk kapcsolódni, legyen az az úszás, zongorázás vagy autójavítás.
Honnan jött egyáltalán az ötlet, a lehetőség, hogy így induljatok el az olimpián?
Sven: A klubházban voltunk és este meg kellett beszélnünk valami adminisztratív dolgot, de már nem tudom pontosan mit. Emiatt későn értem csak haza, bekapcsoltam a tévét, és ott láttam, hogy lesz egy menekült olimpiai csapat a riói olimpián. Kerestem is egy emailcímet a szervezőkhöz, [email protected] vagy valami hasonlót, ahova küldtem egy emailt. Néhány nap múlva válaszoltak, hogy „igen, lesz egy ilyen ösztöndíj, meg csapat, de nem még tudják, hogy mit jelent, amit az elnök mondott. Szóval adjatok nekünk egy kis időt, de addig is vegyétek fel a kapcsolatot a Német Olimpiai Bizottsággal.” Yusráéknak egészen eddig nem mondtam semmit. Végül beszéltem Sarah-val, hogy lenne itt valami és hogy beszéljen Yusrával.
Yusra: De ekkor még csak az ösztöndíjról volt szó, a csapatról nem, szóval úgy voltam vele, hogy hát persze, pályázzunk, addig is tudok úszni. Először azt hittem, hogy csak az ösztöndíj miatt hívják ezt egy olimpiai csapatnak, csak aztán tudatosult bennem, bennünk, hogy ez egy igazi csapat lesz, amivel kijuthatunk. Nagyon gyorsan történt, egy éve sem voltam még Németországban.
Néhány hónapja még itt aludtam Magyarországon, a földön.
Ha visszamehetnénk az időben, mit tanácsolnál az akkori önmagadnak?
Yusra: Legyél nagyon türelmes és maradj makacs! És még talán annyit mondanék, hogy köszönöm, hogy ennyire szenvedélyesen állsz az úszáshoz. Ez tett azzá, aki ma vagyok.
Yusra futama a riói olimpián, 100 pillangón.
