Benkő Fruzsina tizenegy éve hátrahagyta addigi fővárosi életét, és azóta Borsodban, ez encsi kistérségben dolgozik azon, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek se veszítsék el az álmaikat. Ötven köbméter beton, a piros pólók és egy csepeli lány története.
„Velünk érettségizett, aztán szült két gyermeket. Az ő gyerekei már más tudáskészlettel mennek óvodába és iskolába. Tanítgatja őket számolni, foglalkozik velük. Tudja, hogy van hatása a fejlődésükre” – mesél munkatársáról, Vikiről Benkő Fruzsina, az InDaHouse Hungary Egyesület alapítója. Ezzel össze is foglalja a szervezet küldetését, merthogy sok szülő nem tudja, hogy hatással lehet a gyermeke fejlődésére, ők viszont tizenegy éve viszik el ezt a tudást az ország egyik legnehezebb sorsú régiójába.
Az InDaHouse hernádszentandrási főhadiszállásán járunk Borsodban. Viki is „tanodásuk” volt, most náluk dolgozik. Miközben Fruzsi körbevezet, többször is elhangzik, hogy önkénteseikkel, a két kezükkel építették a házat, látszik, mennyire büszke rá. Az épület puritán, kívül-belül letisztult, mindenhol csak annyi „csicsázás” van, ami az ide járó gyerekek fejlődését szolgálja. A földszinten vannak a tanulószobák és egy közösségi tér, a mosdóban csempére ragasztott, kedves fogmosó-mondókák orientálják a gyerekeket.
Az emeleten két nagyobb és több kisebb szobában szoktak aludni hétvégente az önkénteseik. Viki épp itt takarít, rendezkedik, a levegőben frissen mosott ágynemű illata száll.
„Itt, mint egy osztálykiránduláson, együtt alszanak az önkéntesek pénteken és szombaton”
– mutat az egyik nagyszoba felé. Húsz ágy van idefenn, optimális esetben ennyi önkéntes érkezik. Kora gyermekkori programjuk keretében két-három önkéntes járja a házakat, és megy a babás családokhoz (ez az egyetlen olyan programelemük, ahol ők mennek házhoz, ami jól bevált módszer náluk). Iskolaelőkészítő programjukba három-négy, az alsósoknak szóló kistanodába nyolc, a felsősöknek és középiskolásoknak szóló nagytanodába pedig általában hárman érkeznek Budapestről.
Az egyik íróasztalhoz ülünk le interjúzni a tanulószobában, ez hétközben üres – Fruzsi gyorsan kapcsol is egy kis melegítést, hogy ne fázzunk – hétvégente telik meg élettel, amikor az alsósok megérkeznek a kistanodába. A polcokon ismertterjesztő könyvek, regények, és a gyerekek keresztneveivel precízen felcímkézett irattálcák. 140 család 330 gyereke vesz részt az InDaHouse valamely programjában, szinte kizárólag romák. Hernádszentandráson és Perén a szegénységben élő gyerekek 90 százaléka jár hozzájuk, vannak gyermekeik Ináncsról is, emellett az Encshez tartozó szegregátum, Fügöd tíz év alatti gyermekeinek 90 százaléka ugyancsak InDaHouse-os. Hernádszentandráson a központon kívül van még egy kisebb fejlesztőházuk, egy adományboltjuk, és Fügödön is egy kisebb házuk.
Fruzsi az InDaHouse hernádszentandrási központjában, amit önkénteseikkel évekig építettek. Fotó: Ránki Dániel/Forbes
Ahová más nem megy
Lefordulunk a hármas útról, a köd egyre nagyobb, a kereszteződés meg olyan hangulatú, mintha földútra készülnénk kanyarodni. Ináncs után jön majd Hernádszentandrás. Vegyes a falukép, előfordulnak ablaküveg nélküli, egyszerű, de kívülről szépen rendben tartott, és takarosabb, felújított épületek is. Utóbbiak jellemzően önkormányzatiak: polgármesteri hivatal, idősek klubja, illetve ovi vagy bölcsi. Kicsit arrébb egy régi, de takaros házban háziorvosi rendelő. A kapu zárva – nem evidens, hogy minden nap van orvos, mint ahogyan az sem, hogy egy óvodai csoportban két óvodapedagógus legyen – tudom meg Fruzsitól egy-két óra múlva.
„Októberben jöttünk, arany faleveleket vitt a szél. Varázslatos volt, és úgy voltunk vele, hogy az álmunkat jöttünk megvalósítani.” Fruzsi 2014-ben, egy barátnőjével érkezett Perére, együtt alapították az InDaHouse-t, de egy hónap után Fruzsi egyedül maradt a projektben. Nem hallgatott azokra, akik korábban azt mondták neki, hogy ez lehetetlen vállalkozás, meg hogy Borsod messze van.
„Az volt az álmom, hogy cigánytelepen dolgozzak. Ahová más nem megy, illetve nincs más, gyerekeket segítő program.”
Ott akarta bebizonyítani, hogy minden gyerek egyenlő, és hogy bármelyik gyerek bármire képes, ahol a legnagyobb a szükség és a baj. Az encsi kistérséget tudatosan választotta: korábbi ELTE-s egyetemi professzora, Hegyesi Gábor (a hazai szociális szakma egyik kiemelkedő alakja, az ELTE Társadalomtudományi Karának néhai professor emeritusa – a szerk.) javasolta neki ezeket a falvakat, ahol tízből hat-hét gyermek hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetűnek számít. A perei polgármester állt melléjük, kaptak egy ötven négyzetméteres helyiséget egy régi iskolában, és 2014-ben Perén elkezdtek havonta foglalkozásokat tartani, amire özönlöttek a családok.
Matracon aludtak, maguknak alakítottak ki vizesblokkot, és vettek kályhát, amit szénnel fűtöttek. „Jó hosszú idő volt, mire felmelegedett a terem, onnantól, hogy pénteken este megérkeztünk. Azóta még jobban el tudom képzelni, milyen hideg házban felébredni vagy oda hazamenni.” Fontos tapasztalatok voltak ezek, mondja, mint ahogyan az is, amikor ment egyszer a gyerekekért télvíz idején, hogy foglalkozásra vigye őket. „Pont láttam, hogy a térdig érő hóban mennek hátra a pottyantós vécéhez. Évek teltek el, mire úgy tudtam elmenni otthon wc-re, hogy ne jutott volna eszembe, mennyire privilegizált helyzetben vagyok.” A hasonló érzésekkel – hiszen számos problémát lát nap mint nap a családoknál – úgy birkózott meg lelkileg, hogy szilárd hite van abban, hogy ami rajta múlik, azt megteszi – és ez elsősorban a gyermekek fejlesztése.
Fruzsi teljesen feladta budapesti munkáját és életét, és Borsodba költözött. Fotó: Ránki Dániel/Forbes
Felelősség, amiből nincs kiszállás
Tudta, mit vállal, és azt is, miért fontos, hogy minél korábbi életkorban fejlesszék a gyerekeket. Fruzsi mögött eddigre egy ELTE szociális munkás diploma és tíz év budapesti szakmai tapasztalat állt. Pesterzsébeten egy ifjúsági irodában, és Csepelen egy alapítványi gyermekotthonban dolgozott, de úgy érezte, hogy az ottani helyzetekben elsősorban tűzoltásra van lehetőség, és a jellemzően kamaszkorú gyerekek életét már szinte lehetetlen jobb irányba kormányozni. Ehhez nincs elegendő pénz, paripa és fegyver a rendszerben. Látta az iskolai lemorzsolódást is, hogy van gyerek, aki képes lenne végigcsinálni az általános iskolát, sőt le is tudna érettségizni, de nem jut el odáig, mert hamarabb bajba keveredik (lopás, garázdaság már kamaszkorban). Ha pedig nem érti, miről van szó az iskolában, nem fogja ott jól érezni magát, rossz jegyet kap, a tanár nem fogja szeretni, ő pedig nem szeret majd iskolába járni – ezzel be is zárul az ördögi kör. Ennek okait kutatni Fruzsi egyébként el is ment az ELTE doktori iskolájába, de hamar realizálta, hogy
„nem arra van szükség, hogy még egy kutatást csináljak, hanem hogy azt csináljam, ami a már létező a kutatásokban le van írva.”
Ekkor már a célt is határozottan megfogalmazta: hogy a falusi környezetben élő cigánygyerekek ne veszítsék el az álmaikat az általános iskola végére azzal kapcsolatban, hogy mik szeretnének lenni. „Azt éreztem akkor, 29 évesen, hogy úgy szeretnék megöregedni, hogy olyan munkát csinálok, aminek van értelme.”
Fügödre, az Encshez tartozó szegregátumba az ott lakókon kívül nem sokan mennek. Fruzsi viszont nem tud itt úgy végigmenni az utcán, hogy szóba ne elegyedne valakivel. Amikor tábor van, a gyerekek már csapatban várják az InDaHouse-t az utcán. Fotó: Ránki Dániel/Forbes
Borsodban a születéstől kezdve ott vannak a családok életében egészen a babák mozgás- és beszédfejlődésétől. Aki megszületik az általuk „lefedett” programban, az InDaHouse szárnyai alá kerülhet, vagyis testvéreket sem hagynak hátra. A programba való bekerülést mindig a szülőknek kell kérniük, és Fruzsiék szerződést kötnek velük.
A gyermeklétszám állandó bővülése irgalmatlan terhet ró a szervezetre és Fruzsira is. „Mindig lenyűgöz, hogy ehhez honnan van Fruzsiban még mindig ennyi erő és energia. Egészen egyedülálló megújulási és saját erőforrás teremtési képessége van – mondja Pistyur Veronika, a Bridge Budapest ügyvezetője. –Ha az üzleti vezetők ennek csak egy töredékével bírnának, akkor itt másképp állnánk sok szempontból. Vera a kezdetektől követi az InDaHouse munkáját, és a szervezet már a Bridge első Edison100-as listájára is felkerült 2019-ben. A Bridge Budapest Edisonplatform nevű kezdeményezése keretében minden évben nyolc kategóriában gyűjti össze az értékteremtésben élenjáró, szakmailag hiteles gyerekprogramokat.
„Ez egy olyan felelősség, amiből nem nagyon van kiszállás, benne vannak egy növekedési spirálban. Ha jól végzik a dolgukat, akkor a már az InDaHouse-ba járó gyerekek tesói is megjelennek a rendszerben, és ez egy darabig még biztosan folyamatos gyereklétszám növekedést jelent.”
Vera az Edison100-ba való bekerülés óta kicsit az InDaHouse mentora is lett, és például minden augusztusban összeülnek Fruzsival egy napra Hernádszentandráson, hogy beszélgessenek a szervezet helyzetéről, kihívásairól. Emellett a Bridge Budapest, pénzalapján keresztül – ebbe nagyobb donorok adják össze a támogatást – anyagilag is támogatja az InDaHouse-t, és az aktuális üzleti kihíváshoz passzoló mentorokat is biztosít nekik.
Pesti Est
„Mindenki hülyének nézett, amikor csillogó szemekkel mondtam, hogy legyen egy ház. «Honnan lenne?» – kérdezték. És tessék, itt ülünk egy házban, és van kettő másik, plusz az adománybolt és a kávézó.” Peréről 2017-ben el kellett jönniük, és újratervezés indult a szomszédos Hernádszentandráson. „Egy ház a világ közepén, ahol mindenki otthon van” – indokolja az Indahouse névválasztását, és motivációjáról az is sokat elárul, hogy számára ez a világ közepe, nem pedig a széle. A központot 2019-re „nyolcszáz ember a saját kezével”, illetve számos magán- és céges támogató segítségével építette fel.
„Egy olyan dolgot alkottunk meg, ami kétszázmillió forintba kerül egy év alatt (ennyi az egyesület éves átlagos költségvetése – a szerk.).
És én egyébként egy csepeli panelből jövök. Nincs olyan közegem, aki ezt össze tudná adni csak azért, mert a barátaim”
– mondja Fruzsi. A nulláról kellett összeszedniük mindent, ami támogatók nélkül nem ment volna. 2016-ra mindkét addigi munkahelyén felmondott elsősorban szakmai okokból, és onnantól csak az InDaHouse-nak szenteli magát. Azt mondja, volt némi egzisztenciális válság, de vitte a lendület. A covid alatt költözött a térségbe, Abaújkérre, közben férjhez is ment, és 2021-ben megszületett a kislánya.
Fontos, hogy olyan intézménybe járjon a gyermeke, ahol sem szegregáció, elkülönítés, sem rasszizmus nincs. Azt mondja, az ő gyermekkorában, Csepelen nem volt ez téma. „Soha nem tudtam, hogy ki cigány és ki nem. A kategória sem létezett.” Jelenlegi szerepében tudatosan kell együttélnie azzal, hogy ő nem roma nőként vezet egy cigánygyerekeket támogató szervezetet, amely így előnyösebb helyzetben van a társadalomban, mint egy cigány nő által vezetett szervezet. „Ez átitatja a mindennapjaimat, minden megnyilvánulásomban nagyon tudatosnak kell lennem. A munkámmal is arra reagálok, hogy a cigány gyerekek hátrányos helyzetben vannak.” Szerinte akkor jó szakember, ha ez a szemüveg megvan, felismeri az elnyomást, és megtesz ellene, amit tud. „De ezzel elvesztettem azt, ahogyan én gyerekként láttam a világot, hogy mindenki egyenlő és egyforma.”
Pedig két húgával együtt bántalmazó családban nőtt fel, mindkét szülője pszichiátriai problémával küzdött.
„Emiatt nagyon sok rétegét megismertem annak, hogy egy gyerek hogyan tud bajban lenni, és érzékeny vagyok arra, ha valakit az anyukája nem szeret vagy nem gondoskodik róla.”
Hozzáteszi, szüleik szerették őket, de mindkettejüknek nagy keresztjük van, amit visznek – nyilván ezt már felnőttként látta át ő is.
„Az az ötven karakter meghatározta az életemet.” 16 évesen látott meg a Pesti Estben egy apróhirdetést, – „pedig emlékszel, mennyi minden volt egy Pesti Estben”, mosolygunk össze – hogy segélyvonalas önkéntest keresnek egy lelkisegély szolgálathoz. Egy évvel később talált rá a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak ellen) Egyesületre, ahol a hosszú képzési időszak után valóban segélyvonalas önkéntes válhatott belőle, és tíz évig segítette így a bántalmazott nők ügyét. Itt fogalmazta meg először, hogy olyan dolgot szeretne dolgozni, aminek van értelme, amivel egy olyan területen tud segíteni, ahol nagy a szükség, és később az InDaHouse-nál is számos ilyen pillanata volt, mondja.
Ha piros póló van rajtad, beengednek
„Ott nagyon éreztem, hogy ha én most nem lennék itt, akkor nem ülne itt senki.” Röviddel az InDaHouse indulása után Perén beszélgetett egy tizenéves kislánnyal, akit bántalmazott az édesanyja. Fruzsi sok-sok segítő beszélgetést folytatott a lánnyal, és ekkor érezte először, hogy igen, így van értelme annak, amit csinál. „Tudom, hogy akkor ez nagyon sokat számított ennek a lánynak.”
„Mindenki hülyének nézett, amikor csillogó szemekkel mondtam, hogy legyen egy ház. «Honnan lenne?» – kérdezték. És tessék, itt ülünk egy házban” – Hernádszentandráson 2019-re építették fel a központot.
Az a helyzet, hogy bár szakértőként, de közösségi szempontból teljesen outsiderként érkezett meg egy, a fővárostól 220 kilométerre lévő faluba, számára is tartogatott meglepetéseket. „Mások a szokások, az emberi viszonyok, és ezt a mai napig tanulom.” Meg kellett küzdeniük azzal a kezdeti bélyeggel is, hogy bár korábban kétségtelenül sok pályázati pénz folyt el integrációra és romaügyre, tartós eredmény ritkán lett. Ők azonban idővel bebizonyították, hogy az itteni közösség hasznára fordítják az elnyert pályázati forrásokat.
„Amikor az az ötven köbméter beton bement a földbe a ház alapjaként, akkor azt gondoltam, hogy ha más nem, akkor ez eléggé bizonyítja azt, hogy mennyire elköteleződtünk az itteni emberek mellett.” Programjaik egyre népszerűbbek lettek, és Fügödre, a szegregátumba is rendszeresen járnak a családokhoz a gyerekeket fejleszteni, így érik el, hogy ezek a gyerekek, mire óvodába kerülnek ne legyenek eleve másfél éves hátrányban a kortársaikhoz képest. Mondókáznak, ringatnak, színeket tanítanak – nemcsak a kicsiknek, hanem egyúttal a szülőkben is tudatosítják, hogy bizony maguk is tudják így fejleszteni a gyermekeiket. Persze óvatosan közelítenek, de a szülők általában nyitottak, mert látják, mennyire jól érzik magukat velük a gyerekeik.
„Úgy hívnak minket a falvakban, hogy a játszósok, Fügödön meg úgy, hogy a táborosok”
– mosolyog Fruzsi. Nyári szünetben fürtökben állnak az utcasarkokon a gyerekek, és várják a kisbuszt, hogy mehessenek az InDaHouse táborba.
„Ha piros póló van rajtad, beengednek, kedvesek, leültetnek, játszhatsz a gyerekkel.” Már a kezdetekkor, Perén megtanulta, hogy a vendégszeretet a cigány kultúra szerves része. Ha valaki nem engedi be őket, ott mindig valami probléma van: bizonytalanság vagy szégyen. Fruzsi személyesen az egyesület vezetése mellett a kora gyermekkori program keretében szokta járni a házakat Fügödön, ahol nem tud úgy végigmenni az utcán, hogy ne elegyedne szóba valakivel.
Az egyre sikeresebb programok és az egyre több gyermek szervezeti feszültségeket is hozott, amelyek nagyjából másfél éve csúcsosodtak ki. Fruzsi arról is nyíltan beszél, hogy amikor lelkes önkéntesek csoportjából professzionális szervezetté kellett válniuk, és szét kellett választaniuk a feladatokat, hierarchiát kialakítani, akkor volt olyan forgatókönyv is, hogy a kapott kritikák miatt inkább hátralép. Magában is elbizonytalanodott, de aztán arra jutott, hogy erre tette fel az életét, ez az álma, ne vegye el tőle senki. Mára letisztázódott a hierarchia, és a döntési jogkörök a nagyjából húszfős állandó csapatban. „De nagyon fájdalmas tanulópénzt fizettünk érte.”
Pistyur Vera szerint Fruzsi azon kevés civil vezető közé tartozik, aki egyszerre tud nagyjából „öt az egyben”-játékos lenni. Azon túl, hogy ért ehhez a terephez, és megvan az a társadalmi tudása, szociális képessége, ami az alap ehhez, jó adománygyűjtő, feketeöves projektmenedzser, közösségépítő és kommunikátor is. „Az adományozók is Fruzsi hitelességéhez kapcsolják, hogy az történik, amit mond.” Veráék egyébként – épp a céges és nagyobb adományozói kör kiépítése érdekében – segítik az InDaHouse-t a célok, a projektek „termékesítésében”, így ez a cégek számára is jobban értelmezhetővé, kézzelfoghatóvá, és egyúttal támogathatóvá válik.
Fruzsiék tervei között szerepel, hogy Hernádszentandráson egy kávézóval, Fügödön pedig egy varrodával mennének tovább a munkahelyteremtés és a társadalmi vállalkozás irányába. A roma nők körében van is érdeklődés a varrás iránt, sokan szeretnének dolgozni, és már a kávézó épülete is megvan Hernádszentandráson, de erősen fel kellene újítani, erre nincs forrásuk egyelőre.
Az éves, mintegy kétszázmillió forintos büdzsét nem egyszerű biztosítani, állami támogatást nem kapnak, mert tevékenységük nem normatív alapú. Utóbbi azonban nem feltétlenül hátrány, mert így maximális a szakmai szabadságuk, és tudnak azon dolgozni, hogy még hatékonyabban keressék a megoldásokat a rendszer hiányosságaira és a társadalmi problémákra. Idén inkább 180 millió forinttal számolnak, de ebben már sok kompromisszum van. Novemberi interjúnk idején éves büdzséjük harmada még hiányzott. „Konkrétan elhangzott idén az egyik fundraising megbeszélésen, hogy azt mondtam az operatív vezetőnknek – ő is hívő -– hogy a Jóisten velünk van. Nem tudjuk, hogy lesz, de minden rendben lesz.” Fruzsi azt vallja, ha valamibe belerakja az ember a munkát, és értéket teremt vele, akkor mások is csatlakoznak mellé, és támogatják, de kell hozzá egy kis plusz. Azt mondja, „megemeli az embert, hogy van egy olyan feladat, amiben tudok hinni, hogy ez fentről jött.”
Fruzsi és a „hogy vagy?”
„Nehéz körülmények között éltünk, nyolcan vagyunk testvérek. Láttam, hogy az apám rengeteget dolgozik, gürcöl, de egyszerűen nem jöttünk ki sehogy sem anyagilag, sokat nélkülöztünk” – mondja Kuru János, aki Ináncsról származik, és majdnem tíz éve InDaHouse-os. Jancsi – ahogyan Fruzsi is hívja – most 22 éves, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen tanul felekezeti szociális munkás alapszakon, jövőre már a szakdolgozatát írja.
Szinte véletlenül került Fruzsiékhoz. 2014-ben egy augusztus közepi napon édesanyja elküldte a boltba hipót venni, és a boltnál a diófával szemben álló szürke Skodából „egyszer csak kikiabált a piros arcú, gömbfejű haverom, hogy megyek-e vele.” Beadta a hipót az anyukájának, majd a már InDaHouse-os barátjával elment Perére, ekkor még itt dolgoztak Fruzsiék.
„Fontos volt, hogy a Fruzsiékat láttam ott, hogy ők diplomások, próbálnak az élethez alkalmazkodni.” Jancsi első benyomásai között volt 12 évesen annak a megélése, hogy bár idegen helyen van, de mégis egy elfogadó közegben, ahol és ahonnan indulva az lehet, aki csak szeretne.
„A környezet felhúzott minket, itt mindenkit elfogadtak, aki betoppant. De én is szerettem volna tovább lépni a nyomorúságból” – fűzi hozzá. Jancsinak eredetileg csak az volt a célja, hogy a nyolc osztálya meglegyen, „legyen egy jogsim, aztán majd elmegyek futárkodni. Soha nem gondoltam, hogy többre is képes vagyok.”
Tanárai és InDaHouse-os mentorai ugyanakkor elhitették vele, hogy igen.
„Nehéz volt elhinnem, hogy van helyem az értelmiségben. Első generációs értelmiségiként nem láttam a családomban ilyen példát.” Jancsinak többszörösen nehezített volt az iskolai élete, mert otthon tízen éltek, nem volt hely, ahol nyugodtan tanulhatott volna, emellett egy, a bal szemét ért baleset és több műtét miatt két évet ki is kellett, hogy hagyjon az alsó tagozatból. Aztán Fruzsiék elé állt, hogy el akarja végezni az általánost, ők pedig segítettek neki, az InDaHouse-nál is lett mentora, és egy év alatt végzett el három osztályt (6-8.-ig), majd bekerült a miskolci Dr. Ámbédkar Gimnáziumba, ahol leérettségizett. A középiskolában a kollégiumban már nyugodtabban tudott tanulni, amikor meg hazament Ináncsra, a házuk egy nem használt, víz nélküli fürdőszobáját rendezte be tanulószobának, itt tanult hajnalokig.
Jancsi szeretne majd mesterképzésre menni, és a doktori képzést sem zárja ki, emellett egy nehéz sorsú gyermekeket segítő alapítvány létrehozása is a tervei között szerepel. Fruzsival is sok segítő beszélgetésen van túl, átbeszélték az életét, és Jancsi azt mondja, a mai napig közel állnak egymáshoz. Ha Fruzsi megkérdezi, hogy hogy van, akkor ő sosem felszínesen kérdezi. „Tudom, hogy ha most másfél órát fogok beszélni, mert nagyon rosszul vagyok, ő akkor is végighallgat.”
