A statisztikák szerint Magyarországon körülbelül egymillióan szenvednek valamilyen függőségben, legyen szó alkoholizmusról, drogról, szerencsejátékról vagy akár munkafüggőségről. Mivel az addikció olyan rendszerszintű probléma, ami a hozzátartozók életét is tönkreteszi, így nagyjából a lakosság fele érintett benne közvetve vagy közvetlenül.
Bajzáth Sándor addiktológiai konzultánsként szenvedélybetegeknek és hozzátartozóiknak segít a felépülésben. Mivel maga is hosszú évekig használt intravénás kábítószereket, pontosan tudja, min mennek át a kliensei. Onnan jött vissza, ahonnan csak keveseknek sikerült, a felépülését tizenöt próbálkozás és negyven, rehabilitációs intézetben eltöltött hónap előzte meg. Több mint tizenöt éve a tudásával és tapasztalatával másoknak segít, hogy tiszta életet kezdjenek.
Forbes.hu: Keith Richards, mondta a kokainról, hogy az csak egy rossz szokás. Hol lehet meghúzni a határt a rossz szokás és a függőség között? Mi az, ami elfogadható, és mi az, ami már probléma?
Bajzáth Sándor: Szerintem ilyen direkt választóvonalat nem lehet húzni, mert ez attól függ, hogy kiről beszélünk: a használóról vagy ennek az elszenvedőjéről? Mondjuk te iszol és azt mondod, hogy ez neked jó, mert szeretsz inni, mert neked ez egyáltalán nem probléma és akkor hagyod abba, amikor akarod, és ezzel nem is ártasz senkinek. Viszont nem feltétlenül ugyanígy fog majd lejönni mondjuk a feleségednek vagy a gyerekednek, akik azt látják, hogy bizony apuka túl sokat van mondjuk a kocsmában, vagy túl sokat van egyedül vagy túl sokszor van a kezében bármilyen szeszesital. Azt gondolom, hogy ez akkor válik függőséggé, amikor már nem az illető nem szabja meg, hogy mikor miből mennyit. Amikor elveszti az irányítást. Csak iszom egy pohár bort, és kiderült, hogy abból sokkal több lesz és egyre sűrűbben, és ehhez akkor már járul fogadkozás, titkolózás, bűntudat, esetleg idővel jönnek az egyéb következmények, akár fiziológiai, biológiai, akár lehetnek ennek jogi vonzatai, például ittas vezetés. Az alkoholnál maradva, mert talán az a legáltalánosabb: az egy dolog, hogy rólam mit mondanak, az a fontos, hogy én érzem azt, hogy ez nekem probléma. Tehát azt gondolom, hogy az az alkoholista, aki annak tartja magát.
Ebből következik az, hogy csak azon tudsz segíteni, aki felismeri a problémát? Amíg csak a környezete szenved, addig nem lehet rajta segíteni?
Ez egy paradox dolog. Kérdés, hogy a környezete csak szenved, vagy valamilyen formában visszajelez? A hozzátartozók előbb-utóbb képesek-e meghúzni valamilyen határt, vagy egyszerűen csak szenvednek?
A függőség egy rendszerszintű betegség, és ott a rendszerben lévő minden egyes tagra negatív hatással van. Ha ez a rendszer beáll egy ilyen beteg működésre, csak akkor tud történni valamilyen változás, amikor a rendszernek valamelyik tagja, itt lehet akár a gyerek, a feleség vagy a szülő, egyszerűen azt mondja, hogy nekem ez így nem működik, nem megy tovább.
Többnyire ez úgy néz ki, hogy már nem bírom tovább. Hosszú ideig megy a hadakozás, a kontroll, a baszogatás meg a sopánkodás és a panaszkodás, és ilyen értelemben a hozzátartozók ugyanolyan szinten megbetegszenek, mint akármilyen szernek vagy alkoholnak a használója.
Sebestyén László / Forbes
Ez tök érdekes egyébként. Pont most, valamelyik nap a csoportomon mesélte az egyik kokainfüggő cégvezető kliensem, hogy alkoholista családból jön – nem meglepő –, és mesélte, ahogy az apja megállt a ház előtt, a fékezésből már tudták otthon, hogy milyen állapotban van. Tehát ilyen kifinomulttá válik az elszenvedő illető, mint egy nyomozókutya, olyan lesz. De ebben benne van az, hogy akkor az én életem állandóan arról szól, hogy a másik hol van, mit csinál, milyen állapotban jön haza. És aztán jön az is, hogy ez a függőség mennyire súlyos, meg hogy az illető agresszív ember vagy nem, hogy utána mi várható otthon. Rengeteg kliensem elmondja, hogy egyszerűen minden nap rettegés volt. Nem tudhatod, hogy mi lesz: apuka éppen józanul jön haza, vagy a részegségének abban a fokába, amikor túláradóan jókedvű, vagy abban a fázisban, amikor már kötözködő, vagy az a fázis, amikor tudjuk, hogy el kell bújni vagy egyszerűen el kell menni otthonról, menekülni kell. Ez megbetegíti a szerhasználó egész környezetét. Azt gondolom, hogy itt akkor történik változás, amikor bármelyik fél eléri azt a fajta tehetetlenségi szintet, amikor azt mondja, hogy ez így nem megy, és változtatnom kell. Ez alatt én igazi, lényegi változtatásra gondolok, amikor ténylegesen elkezd igazi lépéseket tenni.
Ezek szerint meg kell várni, míg valaki teljesen sarokba szorul, nem bírja tovább, és lépnie kell. Amíg elfogadás és együttérzés van, addig nem lesz változás?
Igen, azt gondolom, hogy ehhez kell egy mélypont. Vannak, akik ezt vitatják, de én ezeknek meg azt tudom mondani, hogy a mélypont alatt nem feltétlenül azt kell érteni, hogy valaki az árokban fetreng vagy börtönbe kerül.
Egész apró dolgok is jelenthetik valakinek a mélypontot. Nem attól függ, hogy valaki hány liter töményet iszik meg egy nap. Éppen elég, hogy valakinek valahol ott beüt valami, hogy na, ez így nem fog menni. Akkor neki az a mélypontja. És ez lehet, hogy másnak nem olyan súlyos. Én nagyon durván mélyen voltam, tehát amikor már két óránként nyomtam a heroint és a kokaint a nyakamba, és teljesen le voltam épülve, tiszta fekély voltam, nem voltak fogaim és hepatitiszem volt. Nem minden drogfüggő jut el idáig, és nem is kell idáig eljutni. Lehet, hogy ott van egy olyan pont, ahol a gyerek vagy egy munkahelyi krízis vagy egy baleset, egy isteni sugallat vagy valami úgy beüt, hogy ez így nem megy, mert elvesztem a szeretteimet vagy a munkámat. És akkor onnantól abbahagyja az ivást vagy a drogozást. Az neki ugyanúgy mélypont.
A függőségeket szerinted lehet rangsorolni? Lehet olyat mondani, hogy az egyik függőség kevésbé káros?
Lehet, hogy ne lehetne! De igazából ez nagyon jó önbecsapás, a probléma bagatellizálása, hogy oké, én két-három órával többet dolgozom, de azért mégse kokainozok vagy mégsem a kocsmában fetrengek. Tehát ez egy tök jó önvédelem arra, hogy mondjuk a függőségemet tovább folytathassam. Ilyenkor bekapcsolnak ezek az én-védő mechanizmusok, hogy ha abbahagyom a használatot, az egy rohadtul ijesztő dolog. Írtam egy olyan cikket, hogy a józanodás az egy teljes lemeztelenedés. Utána jön a java a dolgoknak, az igazi élet, kilépni a való világba, ami elől egyébként menekülök. Ez nálam is így volt. Azok a problémáim, amik miatt drogozni kezdtem, ugyanúgy ott vannak: a testképzavarom, a szorongásom, az önértékelési problémáim, az esetleges lustaságom, a halogatásom, a nemet mondásra való képtelenségem és még sorolhatnám.
Sebestyén László / Forbes
Tehát ha elkezdek mondjuk inni vagy drogozni tizenöt vagy húsz éves koromban, és azt csinálom tizenöt-húsz évig, majd leállok, akkor azok a dolgok visszaköszönnek, nem lehet elmenekülni. Csak közben elment egy csomó idő, de azok az érzések nem múlnak el, újult erővel följönnek, és azokkal valamit kezdeni kell, és igazából ezt nevezik szerintem a felépülésnek, hogy onnantól abbahagyom a használatát az általam választott szernek vagy viselkedési függőségnek, és akkor jön az, hogy akkor most mi van tisztán.
Egyébként ez rohadtul félelmetes érzés, hogy józanul hogyan fogok szórakozni, elmenni bárhova, szexelni, hogy tudok felszabadult lenni majd egy társaságban. Szóval ezek nálam mind megvoltak, harminchat évesen teljesen nulláról kellett indulnom.
Érettségi után kijöttem a Veress Pálné Gimnáziumból és harminchat évesen ugyanott álltam. Kimaradt egy csomó idő a személyiségfejlődésemből. Ott van egy életképtelen felnőtt ember, akinek újra kell tanulnia mindent. Ez nagyon félelmetes dolog.
Jó gimnáziumba jártál, jó családból érkezel, a klienseid között is vannak cégvezetők és sikeres emberek. Ennek ellenére az általános kép, hogy a függők lecsúszott arcok.
Gondold el, Magyarországon van körülbelül egymillió függő. Tehát ennyi alkoholista, gyógyszerfüggő, játékfüggő, drogfüggő, minden. Egymillióra bőven lehet őket saccolni, tehát ez minden tizedik magyar állampolgárt érintő kérdés, és ha hozzávesszük azoknak a hozzátartozókat is, akkor Magyarország 50 százaléka érintett. Van azért egy lecsúszott, szegény réteg, de nem mindenki az. Ha valaki függő, azt többnyire nem látod rajta. Ha felszállsz a 4-6-os villamosra, és ott van hetven ember, abból hét biztosan függő. De nem tudod, hogy utána a munkahelyén pornót néz, mert pornófüggő vagy titokban kokózik, vagy nem tudod, hogy este kilencig lesz benn a munkahelyén, miközben a gyereke egyedül fekszik le. És ő is függő.
A függőségben nem számít az iskolázottság. Hogy mondjam, a függőség logikailag nem igazán megérthető kérdés. Fejben mindenki tudja, hogy ez káros. Hozzám járó kliensek nagy része jól szituált közép vagy felső középosztálybeli.
Cégvezetők, tulajdonosok, többdiplomás emberek, közgazdászok, jogászok akik, mindent tudnak fejben, de ettől még ugyanúgy csinálják. Kettő meg kettő az négy, de ott abban a pillanatban az alkoholistának jó ötletnek tűnik az a pohár bor, pedig már tizenöt éve ezzel szenved. Logikus érvek mentén nem igazán megérthető jelenségről beszélünk.
Ha már szóba került a munkafüggőség: erről az ember azt gondolná, hogy van haszna, ami a Blahán full beálltan üvöltözésről nem mondható el.
Először próbálom a családi oldalról megközelíteni: milyen lehet mondjuk egy munkafüggő gyerekének, feleségének, vagy a férjének lenni? Gyakorlatilag az ember érzelmileg elérhetetlen, állandóan dolgozik, nincs jelen a beszélgetésekben, mert mindig pityeg a telefon, este még leül és írogat, és a nyaralásra is viszi magával a laptopot, mert onnan is dolgozik. És ebből lehetnek fizikai problémák, például akár egy infarktus. Másik meg az, hogy aki ilyen szinten munkafüggő, valószínűleg mégsem dolgozik jól, mert képtelen határt húzni, vagy a munkákat delegálni. Egy cégnél egy ilyen control freak vezető tönkreteszi a beosztottak és munkatársak életét. Közben lehet, hogy menekül saját maga és az otthoni dolgai elől. A függőség valamilyen formában menekülés, amit azért használ az ember, mert akkor érzi magát hasznosnak, mert lehet, hogy az életnek az egyéb területein kudarcos.
Érzékcsalódás, vagy tényleg több az utcán a szétcsapott, teljesen bomlott elmével lődörgő ember, mint tizenöt éve?
Ez összetett kérdés. Igen, én is azt látom, hogy egyre többen vannak, de összefügg szerintem a szociális helyzettel, hogy nagyon kettészakad a társadalom, hogy van egy egyre szélesebb, egyre jobban lecsúszó és egy relatíve jobban élő réteg. A másik – nem tudom, hogyan lehet ezt szakmailag jól megfogalmazni – de a városba egyre többen jönnek fel az elszegényedő rétegekből, és ők megjelennek az utcán. És van egy politikai kérdés is, hogy például a hajléktalanhelyzetet hogyan kezeli a kormány. Nem szoktam direktben politizálni, de ez így van. Ugyanilyen, hogy bezárták az OPNI-t (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, a köznyelvben Lipótmező – a szerk.), és a szélnek eresztett emberekkel nagy eséllyel az aluljárókban és az utcán találkozol. És elég sok bevándorló is jött, azok közül is látsz egy csomót az utcán. Illetve tény, hogy a mostani új típusú drogok nagyon komoly mentális problémákat tudnak okozni, akár pszichózist is.
Rengeteg fiatal van, aki nem olyan régóta drogozik, de teljesen megkattan az újabb típusú szerek miatt.
Eljött az ideje, hogy visszasírjuk a régi, békebeli, minőségi kábítószereket?
Az tény, hogy ez régen jobb volt. Az én időszakomban, amikor klasszikusan voltak az ópiátok, meg az amfetamin, akkor ha valakit bevitt a mentő, lehetett tudni, hogy mi a szer és mi annak a kezelése. Ha ópiát túladagolás, akkor arra mit fognak adni, és megvoltak a megfelelő eszközök. Most meg bekerülnek az emberek, és tényleg nincs jobb szó rá, mint hogy bemindenezve, és akitől vette, az se tudja, hogy az nagy vonalakban micsoda. Teljesen kiszámíthatatlan ezeknek a drogoknak a hatása. Kínából jönnek ezek a szerek, a darkwebről veszik, meg innen-onnan. Ezek viszonylag hamar okoznak erős pszichés leromlást, közben pedig érzelmileg meg fizikailag nincs meg az a fajta mélypont, hogy igazán képesek legyenek leállni. Még nem fárad el a szervezet, de közben pszichózissal bolyong, meg jár pszichiátria, de igazából az a fajta „elég-érzés” még nem következett be, amitől ez a fiatal képes lenne abbahagyni a használatot.
Próbálom magamnak lefordítani: tehát előbb bolondul meg, mint hogy leépüljön annyira, hogy nyilvánvaló legyen számára, hogy ezzel milyen károkat okoz magának és a környezetének?
Igen, igen. De ettől függetlenül van egy csomó olyan durván káros dizájnerdrog, amitől nagyon hamar minden szinten leépül a használó, csak ezek használói az alapvetően lecsúszott réteghez tartoznak, ahol ez különösebben fel sem tűnik, mert gyakorlatilag mindegy, hogy tablettás boron vagy egy kimondhatatlan nevű szeren van rajta.
A kezelésnél szerinted mennyire fontos feltárni azt a traumát, ami a függőségre való hajlamnak megágyazott?
Ez nagyon izgalmas kérdés, de azt gondolom, hogy
ha valaki előző nap még ivott vagy drogozott, akkor nem a traumáiban kell turkálni.
Ez egy sokkal későbbi fázis, amihez kell egy jelentős mértékű kitisztultság, hogy valaki érdemben tudjon ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Szerintem nem ez a helyes sorrend. Aki már tartósan deformálódott minden szinten, a szociális kapcsolatai, az anyagi helyzete, a fizikai állapota terén, annak gyakorlatilag az egész élete és gondolkodása a használat köré csoportosul. Először ezeket a dolgokat kell helyre tenni, és a későbbiekben hasznos lehet egy pszichoterápia.
Sebestyén László / Forbes
Első körben az van, hogy orvos, területileg illetékes pszichiátria hozza le az adott szerről, drogról vagy alkoholról, mert például az alkohol esetében a delirium tremens egy kis arányban, de halálos is lehet, ellentétben az összes többi súlyosabb kábítószerrel. És akkor utána jöhet az, hogy egyáltalán valami struktúrát kialakítani, meg azokat a szokásokat elhagyni, meg azokat a kapcsolatokat. Az alkoholista onnantól, hogy abbahagyja a piálást, és visszamegy ugyanabba a közegbe, biztos, hogy inni fog. Sokkal később jön az, amikor azt boncolgatjuk, miért történt minden.
A függőségre való hajlam jeleit gyerekkorban vagy kamaszkorban már el lehet csípni?
A függőségre, a menekülésre való hajlam a mai világban a fiataloknál legerősebben nem feltétlenül a drogokban jelenik meg, hanem a különböző kütyükben való elmerülésben. De egyébként azt gondolom, hogy igen.
Csak tudod, az a nehézség benne, hogy azoknál a gyerekeknél, ahol ez felmerül, ott általában azért merül fel, mert ott a család a defektes. Tehát diszfunkcionális családokból jönnek a függők.
Lehet, hogy az apuka mondjuk egy funkcionális alkoholista, aki elmegy dolgozni, meg tölt időt a gyerekkel, és csak akkor ül le sörözni, mikor már lefektették őket, de ettől függetlenül a családban megjelennek ezek a problémák és érzések, és a gyerekek meg hihetetlen szenzibilisek. Radarjuk van, és érzik, hogy valami rossz van ott az erőben, és ettől kezdenek el menekülni, nem szeretnek otthon lenni, mert feszültség van. Nem kell, hogy üvöltsenek meg verjék egymást, törjenek az üvegek.
Tulajdonképpen egy asztalnál is lehet olyan gyilkos csend, aminél már talán egy pofon is jobb.
És akkor a gyerek menekül a szobába és a virtuális világba. Vagy fiatal fiúknál gyakran előfordul, hogy a téren lóg a haverokkal és ott sörözik vagy spanglizik. És akkor elvihetik a gyereket szakemberhez meg a pszichológushoz, de alapvetően, ha otthon nem változik semmi, nehéz a gyereknél bármiféle változást elérni.
Egy kamasznál mi az a pont, amikor szerinted intervencióra van szükség? Honnan lehet felismerni, hogy a táskából előkerülő hasis egy kamasz dolog vagy egy leendő súlyos probléma?
Ehhez őszinte kapcsolat kell a szülő és a gyerek közt, ha az nincs meg, akkor szerintem veszett fejsze nyele. Attól, hogy valaki jó családban nő fel, nem jelenti, hogy nem fog soha semmit kipróbálni. Szerintem manapság elég nehéz így felnőni, ezért ezt valahogyan a helyén kell kezelni. Egy őszinte kapcsolódás szerintem elég jól meg tudja védeni a tinédzsereket. Én azt gondolom, hogy a prevenció igazából a családban kezdődik, nem azzal, hogy elmondják, hogy ne drogozz, mert veszélyes, meg belehalsz. Inkább őszintén kellene beszélni a fiatalokkal.
Ezért azt szoktam mondani, meg a cikkeimben is írni, hogy egyébként drogozni jó. Ha ezt így leírod, akkor megköveznek, de hát nem azért csinálják az emberek, mert annyira szar lenne. Jó érzéseket ad, felszabadít, oldja a szorongást. A szívemben kisüt a nap. Ha egyébként nincsenek egyéb erőforrásaim, akkor könnyen ez lehet az, amiből én az örömömet szerzem, mert nincsen más. Ha van egy gyerek, akinek egyébként elég jó szülei vannak, meg rendezettek a körülményei, vannak feladatai, meg tanul, sportol, van hobbija, törődnek is vele, akkor ha ki is próbál dolgokat, annak nem lesz akkora jelentősége, mert minden relatív. De ha valakinek nincs semmilyen normális lehetősége, minden szar otthon, akkor annak nagyon sokat ad. Neki az nem elég jó lesz, hanem nagyon-nagyon jó. És úgy működünk, hogy ha valami jó, azt szeretnénk újra és újra és újra és újra átélni. Így alakul ki a függőség.
A függőség egy elhagyható dolog?
Szerintem felépülni lehet a függőségből, de azt gondolom, hogyha valaki függő, az függő marad. Nem hiszek abban, hogy ha valaki tényleg kemény alkoholista, az utána szociális ivó lesz. Kizárólagosságot nem szeretek semmire mondani, mert egymillióból egy az valahogy össze fog jönni, de én azt látom, hogy ha én ezt a vonalat képviselném, akkor a másik 999 ezret a pusztulásba segíteném. Azt gondolom, hogy aki függővé válik akár alkohol, akár drogtól az már elmondhatja, hogy életében már bőven ivott annyit, mint más ember egész életében, de minimum elmondhatjuk, hogy már megitta a magáét. Tehát ha száz évig él, és abból ötven évig ivott, akkor a maradék ötven bátran lehet alkoholmentes. És tényleg, ezt mondhatom a saját példámból is, meg más felépülőben lévő függők történeteiből, hogy lehet normális, jó életet élni alkohol meg drogok, meg egyéb tudatmódosító dolgok nélkül is. Ha tudom, hogy rám az alkohol veszélyes, akkor el tudom engedni annak a vágyát, hogy még valaha nagyon finom borokat igyak, mert tudom, hogy engem ez a valami, amit alkoholnak hívnak, az megölne rövid időn belül.
Azt megtapasztaltam rehab utána, hogy eleinte pár alkalommal még tudok picit inni, de utána valami elmegy, és onnantól beindul ez a még-még-még érzés.
Az én hitvallásom, hogy ez egy függőség, amiből föl lehet épülni, de élethosszig velem marad, tehát ez egy élethosszig tartó öngondoskodásra nevel, és az mindig jó. Fontos tudnom, hogy én öt vagy tíz év múlva is egyébként függő vagyok, de teljes életet élek. Ha most valaki megkérdezi, hogy miért nem iszom, akkor nem azt mondom, hogy nem szabad, hanem nincsen rá szükségem. Köszönöm, jól elvagyok vízzel vagy egy Coca-Colával, és felszabadultan tudom érezni magam. Ha meg úgy érzem magam, mert hallgatok a megérzéseimre, hogy valahol nem komfortos, akkor a lábammal szavazok és eljövök a szórakozóhelyről vagy akár egy színházi előadásról. Nem maradok benne tartósan számomra rossz helyzetekben, hanem igyekszem levegőt venni. Félelmetes, hogy például mit fognak szólni a színházban, de eljövök, és akkor utána könnyebb, és jó, hogy megcsináltam.
