Öt éve robbant be egyetlen kiborulós poszttal, mára több százezren követik az Anyakivan profilon az anyalétet bemutató humoros, ironikus és végtelenül őszinte posztjait. Semjén Nórával beszélgettünk. FeedEmber 04.
FeedEmber sorozatunkban olyan tartalomgyártókat mutatunk be, akikbe gyakran belebotlunk a közösségi médiában, de őket magukat kevésbé ismerjük. A sorozat eddigi részei: Hanna, a matekos lány, Beszéljünk órákról, Hoppá Show.
Semjén Nóra őszinte kiakadása elemi erővel robbant fel sok anya és nem anya Facebook feedjében a covid első hulláma közepette. Az ominózus boros-jógás posztja, mellyel némi iróniát és a valódi érzelmek megélését engedte meg magának a kamaszodó gyerekeivel töltött bezárt időszakban 2020 áprilisában, eredetileg csak a barátoknak szólt. Az algoritmus azonban elszabadult, néhány nap alatt másfél milliós nézőszámot produkált az alig egy perces videó. A sikeren felbuzdulva Nóra létrehozta az Anyakivan profilt, melyen azóta is tabuk nélkül beszél az anyaság valóságáról, nehézségeiről, túlhallgatott pillanatairól. Posztjaival mára közösséget hozott létre.
Nóra számára nem volt ismeretlen a szereplés, már gyerekként színészi pályára készült, színjátszó csoportban játszott. Idővel azonban megváltozott a színészethez való kapcsolata: nyíltan beszél arról, hogy szorongást és pánikot okozott neki, ha színpadra kellett lépnie. Mögötte, pontosabban a bábok mögött viszont megtalálta önmagát. Elvégezte a Kolibri Színház 3 éves stúdióját, majd a Színművészeti Egyetem színész-bábszínész szakát. A Budapest Bábszínháznál tizenöt éven át dolgozott, innen rúgták ki a covid megérkezésével 2020 márciusában.
Sebestyén László
Nóránál a mindenkit érintő bizonytalanság és a gyerekek otthoni tanításával járó felelősséghez és nehézségekhez így karrierválság, egzisztenciális útkeresés is társult. Ebbe az időszakba érkezett meg az Anyakivan, amibe minden kreativitását, gondolatát és aggodalmát beleönthette, és ami remekül rezonált a hasonló helyzetben lévő nők százezreivel. Az Instagramon ma már mintegy 70 ezer, a Facebookon 186 ezer, a TikTokon pedig 112 ezer követője van. A témák, helyzetek, sztorik pedig Nóra életével és gyerekei növekedésével összhangban változnak.
Három éve kreatív videóproducerként dolgozik, Szülőpercek címmel podcastot vezet, Anyasorsok címen videósorozata van a Gyerekszoba.hu-n. A megközelítés néha változik, de a cél mindig ugyanaz: őszinte tabudöntögetéssel segíteni a nők, az anyák önmagukhoz és a világhoz való viszonyát. Nórival beszélgettünk.
Forbes: Szerteágazó, amit csinálsz, de sokszor csak úgy hivatkoznak rád, hogy influencer, Anyakivan. Ezzel így megvagy?
Semjén Nóra: Mindenki annak hív, aminek akar. Ha valakinek Anyakivan, akkor Anyakivan, ha valakinek Semjén Nóra vagyok, akkor az vagyok, ha valakinek egy iszonyatosan idegesítő ripacs vagyok – mert tegnap épp ezt a kommentet kaptam – , akkor az vagyok. Mindenkinek a maga percepciója.
Az igazság az, hogy tudom, sokaknak érték, amit csinálok, de szerintem az nagyobb értéket képviselt, amit bábszínészként csináltam: hogy színvonalasan szórakoztattam és fejlesztettem gyerekeket, miközben a kutya se tudta, ki vagyok.
Persze ha azt nézzük, hogy egy hónapban volt tíz előadásom, előadásonként 150 gyerekkel, az ahhoz képest nem nagy szám, hogy most hány embert tudok megérinteni egy videóval.
Tulajdonképpen amit most csinálsz, az majdnem ugyanaz pepitában, csak most az anyák lelkével dolgozol kicsit jobban.
Igen, sokaknak segítenek a videók, akár az anyai bűntudat enyhítésével, akár egy egyszerű felismerés révén, hogy „ja, hogy ezt más is így? Akkor én is normális vagyok!” Sokat foglalkozom az elfogadás hirdetésével is, kiállok kisebbségi csoportok mellett. Csinálom az Anyasorsok sorozatot is, ami mindig megosztó, különleges sorsú anyákról szól. Hogy egy kicsit felhívjam rá a figyelmet, hogy amikor valaki elalszik a játszótéren, fogalmad sincs, mi van mögötte. Hogy milyen nehézségei vannak, milyen élete lehet.
Elképesztő sorsok vannak, olyan erős nők, olyan csodálatos emberek, hogy csak tátom a számat, és engem is elmondhatatlanul inspirál.
Egyébként TikTokon – ez nekem nagy boldogság –, megtaláltak a gyerekek, sok 8-10 éves rajongóm van, akik leszólítanak az utcán, a nyakamba ugranak, levelet írnak. És a kamaszok ismernek fel leginkább.
Pedig a témák alapvetően a szüleiket célozzák, nem?
A Tiktokon picit más tartalmak vannak, ott sokkal jobban be vannak vonódva a gyerekek is (Lilla és Benjámin, Nóra 12 és 17 éves gyerekei – a szerk.). Bár a szülőkhöz szólok egy-egy videóval, a gyerekek totál meglátják benne az ő oldalukat, és azzal azonosulnak. Iszonyatosan röhögnek, hogy „úristen, én is pont ilyen vagyok, uh, pont ezt csinálom anyával, ugyanaz a játszmánk”. Ez nekem is utólag tűnt fel, nem volt szándékos. De nekik is jó tükör.
Velük is összekacsintanak a videók.
Közben meg pont tegnap írta valaki kommentben, hogy abuzálom a gyerekeket azzal, hogy szerepelnek a videókban. Hogy nézzem meg, mi történt szegény Virággal meg Evelinnel a Győzike show-ban. Nagyon dühös voltam, hogy nem tudok ezekkel az emberekkel leülni beszélni öt percet. Mert nagyon nem mindegy, hogy bekamerázod a lakásod, és azt mutatod, vagy megírt jeleneteket eljátszotok. Ahogy mondod, összekacsintunk a gyerekekkel, soha nem teszek ki olyan privát dolgot, ami csak ránk tartozik.
Borzalmasan megviselnek a negatív kommentek, sokkal jobban, mint kellene már ennyi idő után. Miközben valahol szórakoztatónak tartom, hogy az emberek azt gondolják, mindent tudnak rólunk.
Ezek az életünkből kiragadott momentumok, ugyanakkor megírt jelenetek, amikben persze benne vagyunk mi, a mi dinamikánk.
Nem gondolom, hogy ez a dolog tönkreteszi a gyerekeket. Olyan skillt tanulnak, ami hasznos a mostani világban. Kapcsolódni kell, és haladni a korral. Sajnálom azokat a gyerekeket, akik nem kapnak 14 éves korukig telefont, mert a szülők óvni akarják őket. Félreértés ne essék, én sem szeretném, hogy arccal a telefonban legyenek egész nap, de fejlődik, változik a világ.
Ez örök dilemma, hogy ha megvonom tőle, megóvom a negatív hatásaitól, de a kortársai meg kiközösítik, mert nem tud az aktuális dolgokról.
Amikor a gyerek kezében van a telefon, én nem tartok attól, hogy hülyeséget fog nézni, vagy véletlenül rányom, és vásárol nekünk egy tehenet.A rengeteg beszélgetésben, az edukációban bízom, és bízom bennük is. Tudom, hogy nem csinálnak hülyeséget, ezer olyan helyzet volt már, ahol ez kiderült.
Visszatérő mondatod, hogy megviselnek a negatív kritikák. Beszéltél korábban is arról, hogy szorongó személyiség vagy, maximalista. Hogy anno nehezen élted meg, amikor a gyerekek mellől vissza kellett térned a munkába, és ekkor pszichológusra, illetve gyógyszeres segítségre is szükséged volt. A szorongásaidat, azt, hogy a színészetről a bábszínészetre váltottál, mert komfortosabb volt, ha nem látnak, hogyan lehet összeegyeztetni azzal, hogy egy-egy posztodat több százezer ember látja?
Ez egy tök jó kérdés, ezen még sose gondolkoztam. Valószínűleg azért, mert nem is fogom fel, hogy ott az a sok ember. Feltölteni egy videót és kiállni a színpadra kétszáz ember elé, és tudni, hogy ha megbotlom, azt élőben látják, egészen más.
Én lepődöm meg a legjobban, amikor felismernek, amikor odajönnek hozzám az utcán, mert ez az egész nem tűnik valóságosnak.
Sebestyén László
Amikor berobbant a boros-jógás videód, és elindítottad az Anyakivant, tervezted, hogy ilyen hosszú távú projekt lesz? Mi volt a célod vele?
Meglepetésszerű volt, és nagyon spontán jött, de valahogy belül én már készültem erre. Volt egy elképzelésem, hogy én erről tök jól tudnék kommunikálni, vágytam is erre, és vonzott a social media világa.
A célkitűzésem az elején az volt – és ezt tartom is – , hogy öncélú, üres tartalmat sose fogok kirakni. Mindegy, miről posztolok, de abban legyen tartalom: edukáljon, tájékoztasson vagy szórakoztasson. Mostanában nagyon sokszor kicsit naplóként kezelem az oldalt, jó emlékezni, hogy mik történtek velünk, velem. És ha másnak tetszik és tud vele azonosulni, az jó, ha meg nem ad neki semmit, akkor továbbpörget. Kevésbé akarok már megfelelni.
De azért még izgatott vagy, ha felteszel egy videót, hogy hányan nézik? Nem lett rutinszerű?
Igen, még rendesen izgulok. De nem annyira a számok érdekelnek, hanem a reakciók. Nagyon félreviheti az embert, ha azt nézi, mi megy jól. A közízlés nagyon a béka segge alatt van. Sokszor azt látom, hogy egy profin vágott, rengeteg idővel, energiával és pénzzel készült anyagot megnéznek százezren, aztán egy akárhol felvett három mondatos baromságot meg kétmillióan.
Amikor a sokakat érintő szülés utáni depresszióról készítettem podcastot, tapsikoltam, hogy tízezren megnézték. Közben meg a videó, amiben Benjámin beszól Lillának, egymillió fölötti megtekintést hozott. A számokat nézni idegbaj: sokszor nincs rá magyarázat, miért az megy, ami, nem lehet kiszámítani az algoritmust. Ezzel én már nem akarok foglalkozni.
Miért mennek mégis annyira mélyre a negatív kommentek?
Nagyon érzékeny vagyok. Ahogy mondtam, az nem határoz meg, hogy minek neveznek, az viszont sajnos igen, hogy mit gondolnak rólam. Nem lenne szabad, én ezt tudom, de ezzel együtt sokszor a tükör által definiálom magam. És nyilván inkább a negatív marad meg, mint a pozitív.
Mégis ki tudod tenni a következő videót is.
Mert az agyammal tudom, hogy az arányok jók. Többségben van az olyan reakció, hogy „úristen, mintha ezt nálunk vetted volna fel! De jó, hogy ezt kimondtad, hogy felvállaltad! Ez én vagyok!” Ezek a kommentek arról szólnak, hogy működik, amit akarok: hogy az anyák ismerjék fel magukat, hogy tudják, minden rendben velük.
Sok olyan téma van, amiről az emberek nem beszélnek őszinték, mert szégyellik azt, amiben vannak. Azt gondolják, hogy csak ők küzdenek vele, hogy az ő hibájuk.
És amikor egy ilyet be mersz vállalni és kiteszed, az sokaknak üzeni azt, hogy normális vagy. Legalizálja az érzéseiket.
A kis dolgokról is fontos beszélni, mert a hétköznapok részei. Lehet, hogy megállás nélkül bűntudatod van, mert tegyük fel, ordítasz. Azt gondolod, hogy bezzeg a jó anya nem ordít. De hát mindenki ordít néha! Ha valaki soha nem ordít, az nem tudom mit szed, de valamit biztos.
Változott az anyaságod azáltal, hogy elindult az oldal? A visszajelzések nyomán te is jobban belehelyezkedtél abba, ami addig szorongatott?
Biztos, hogy segített helyükre tenni bizonyos dolgokat bennem az, hogy látom, nem vagyok egyedül. És megadtam másoknak azt a kapaszkodót, ami nekem nem volt meg, amikor a gyerekek kicsik voltak. Boldog vagyok, amikor valaki azt írja, hogy még nincs gyereke, de követ, mert készül rá. Jó érzés tudni, hogy velem ellentétben őt már nem fogja olyan felkészületlenül érni egy csomó dolog.
Mit adott hozzád az Anyakivan?
Sok olyan dolgot meg kellett általa ugranom, amit magamtól nem ugrottam volna meg. Megtanultam tárgyalni, kiállni magamért például a szponzorációknál. Nagyon fura a viszonyom a pénzzel, mivel a bábszínházban mindig keveset kerestem, sosem tudtam, hogyan kell jól kezelni. Meg kellett tanulnom az értékemet és azt kommunikálni is.Nem félni attól, mit szólnak ahhoz, hogy elkérek egy összeget egy együttműködésért.
Ebben a mostani világban, ahol már mindenki fél beszélni, mert mindenbe bele lehet kötni, nagyon megtanultam jól kommunikálni. Állást merek foglalni kérdésekben, aminek tudom, hogy sok buktatója van.
Sokat tanultam marketingben, amihez mindig is volt érzékem. Nagyon izgalmas, hogy egy márkának hogyan segíthetek eljutni a célközönségéhez. Jó látni, ha működik, amit csinálok. Soha nem jutalékért dolgozom, nálam ez elv. És vannak magyar iparművészek, akiknek nagyon tetszik a munkája, őket teljesen ingyen és bérmentve promózom, hogy támogassam őket.
Csak skillekről beszélsz, a személyiségedre nem hatott az Anyakivan?
Az én személyiségem hatéves korom óta nem nagyon változott semmit. Készen érkeztem, minden rosszal és minden jóval együtt. Kicsi koromban is kiálltam az elesettek mellett, akkor is mindig mertem vállalni a nagy pofámat minden következményével együtt. Most sem lettem se beképzeltebb, se több önbizalmam nem lett, nem lettem magabiztosabb, nem lettem semmilyenebb.
Mi kell ahhoz, hogy ezt jól tudd csinálni?
Egyszer azt mondta nekem egy pszichológus: „Igen, Nóra hiperérzékeny. Ha kivesszük az érzékenységét a személyiségéből, az nem lesz jó hatással a művészetére.” Aki érzékeny magára, az érzékeny a világra. Ez kell ahhoz is, hogy úgy tudok interjúkat készíteni, hogy valóban érdekel mindenki, akivel beszélek. Hogy tudok empatikus lenni azokkal az emberekkel, akik hozzám fordulnak.
Sebestyén László
Mennyi van még ebben, meddig tudod vinni? Amíg veletek élnek a gyerekek?
Nem gondolkodom ezen, de én azt sem gondoltam, hogy ebben van öt és fél év, úgyhogy nem tudom. Ameddig van mondanivaló. Viszont eredetileg az volt bennem, hogy ezen az oldalon én nem létezem, én nem vagyok termék. Ez nem rólam szól, hanem egy ügyről, az anyaságról.
Ez egy kicsit változott, kénytelen voltam egy picit jobban beletenni magamat, mert az emberek elkezdtek kötődni hozzám, azt érezni, hogy ismernek. Érdekli őket, honnan van a csempe, honnan van a ruha, hova szeretek utazni: elkezdte őket érdekelni az én személyiségem. Ami számomra nagyon fura volt, mert mindig úgy gondoltam magamra, hogy bennem nincs semmi izgalmas, ami bárkit érdekelne.
Nem vagyok egy médiaszemélyiség, nem vagyok – egy nagyon kedves kommentelő írta tegnap – „se tehetséges, se szép, mi a faszt nézzek rajta”.
De így, hogy valamiért a személyiségemet megszerették az oldalon keresztül, lehet, hogy amikor a gyerekek már nem lesznek itthon, a menopauza lesz a téma, vagy hogy hogyan találd meg önmagadat ebben az új helyzetben. Mindig van mondanivaló. Aztán ha mégis elfogy, akkor nyilván be kell fejezni. De abban reménykedem, hogy ez az út visz valamerre.
Ez az optimista hozzáállás mindig is megvolt benned? Például a bábszínházas kirúgáskor is vitt a lendület?
Nem vagyok az a fajta ember, aki leül a gödör aljára és sajnálja magát. Én szorongok, félek attól, hogy mi lesz, de csinálom. Nem vagyok egy törtető ember, de céltudatos az vagyok és nagyon nem szeretem, ha valaki feladja vagy elengedi magát. Úgyhogy ilyen értelemben igen, ez mindig bennem van, hogy valahogy majd megoldom. Nagyon sok kaput kinyitott nekem az Anyakivan. El tudom képzelni, hogy legyen például egy ügynökségem, vagy egy műsorom, és interjúkat készítsek. Amióta megéltem a kirúgást, lett egy egzisztenciális szorongásom a többi 473 szorongás mellé, de közben azt is érzem, hogy bizonyos körökben a nevem jelent valamit.
