Tari Annamária évtizedek óta vizsgálja az online élet idegrendszerünkre mért csapásait, és nem lett optimistább. A mesterséges intelligenciával bárki megalkothatja a gyerekkori plüssmaciját, akivel boldognak, okosnak és frappánsnak érezheti magát, miközben nem az. Interjú az erőfeszítések fontosságáról, a szent amatőrök pszichoforradalmáról és a leszokás rögös útjáról.
Forbes.hu: Már nyolc könyvedben foglalkoztál a technológia idegrendszerünkre gyakorolt hatásairól. Az előzőnél még azt mondtad, hogy nem a fejlesztés ijeszt meg, hanem az ember. Változott ez azóta a tempót és a fejlesztések perspektíváját tekintve?
Tari Annamária: Két dolog miatt nem. Sokunk fejében él pozitív kép az emberekről úgy általában, de az online térben háttérbe szorul a valódi személyazonosságunk. A felület másodperceken belül válik egy projektív felületté, amire az ember kitolja azokat a tudattalan érzelmeit is, amit normál kommunikációs szituációban szabályozna. Ezért az emberek sokkal agresszívabbak, rossz szándékúbbak tudnak lenni egymással az online térben. Ez a jelenség találkozik a mesterséges intelligencia fejlesztőinek a csapatával, akik kétlem, hogy gondolnának az emberiségre. Felső részük dollármilliárdos üzletet lát a kísérletben, az alattuk lévő fejlesztőgárda saját kreativitását éli ki benne.
Az új könyved, az Üresre töltve egy régi New York Times-cikkrészlettel indul, arról szól, hogy a szilícium-völgyi tech óriásoknál dolgozók gyerekei technológia nélküli Wandorf-iskolákba járnak. Ezt beismerő vallomásnak látod a részükről?
A szakemberek pontosan tudják, hogy mire kell vigyázni, és sokan vigyáznak is a saját gyerekeiknél. Az átlagember azonban nem mindig gondolkodik ezen, hanem elfogadja, hogy van, és kész.
Amikor a mesterségesintelligencia-fejlesztésekre gondolok, inkább az a red flag, hogy Sam Altmanék inkább vállalnak n+1 számú kongresszusi meghallgatást, mikor újra kiderül, hogy minden biztonsági intézkedés kijátszható, ha rímekbe szeded a promptot, satöbbi.
Mondhatom én, hogy gonosz ember gyártotta, de nem gonosz, csak ez a dolga. Érzelemtelenítve van az egész folyamat, és mire eljut a tízévesekhez, a jelenetünknek már van tizenkét szereplője, akik közül senki nem gondolt bele, senki nem akart rosszat, és mégis valami rettenetes sült ki az egészből.
Közben mindenki rohan, hogy felvegye a fonalat a technológiával, mert ha nem teszi, lemarad.
Valahogy úgy írnám le a folyamatot, hogy megállás nélkül rohannak a futópadon, hogy egy helyben maradhassanak. Az egész egy olyan paradoxon, amire ha az ember egy másik szakmából ránéz, akkor szépen látszik, hogyan pörögnek bele olyan gazdasági kényszerítő állapotba, amiben a profit előállításának már nincs határa, és ha a szülő vagy a pszichológus akadékoskodik, akkor tanuljon meg vigyázni magára. Ez lett a 21. századunk, hogy tanulj meg magadra vigyázni. És én attól tartok, hogy az emberek így nem tudnak magukra vigyázni, mert sosem gondolták, hogy ezen a téren is kell.
Fotó: Sebestyén László
Olvastam egy érdekes gondolatot Simó Györgytől egy interjúban, aki azután, hogy hosszasan sorolta a félelmeit és kérdéseit az MI-ről, végül úgy foglalja össze, hogy „drámai konfliktusok során egy olyan világ forrja ki magát, amelyben végül jobban, talán sokkal boldogabban lehet élni sokaknak, csak éppen kevésbé szabadon”. Erről mi a véleményed?
Jamie Susskind mondta, hogy minden szabadságillúzió mellett az algoritmusok foglyai vagyunk. Az emberek a nárcisztikus buborékjaikban szaladgálnak, ami egyfelől az ismerősi körükből, másfelől az algoritmusok által felkínált hírekből, vágyakból, termékekből áll. Mintha a szállodai svédasztalos reggelinél elindulnánk a kemény tojástól a szalonnáig és mindenből tennénk a tányérunkra, de meg sem kérdeznénk magunktól, hogy amúgy mit is akartunk enni. Ennek a nagy veszélye, hogy a szabadság elvesztése nem tűnik fel.
Lehet, a szabadság fontosságát kevesebben ismerik fel, mint a boldogságét.
Azt nem mondanám, mert ha nyíltan rákérdezel, akkor tízből tízen azt mondanák, hogy fontos. De ami történik, ahhoz a önreflexiónak magasabb szintje szükséges, ezért más kérdés, hogy észrevesszük-e, ha kihúzták a lábunk alól a szabadságunkat, vagy mennyire húzunk be egy helyettesítő, kompenzáló tételt.
Nekem a nagy problémám a mesterséges intelligenciával, hogy leengedték az átlagemberek közé. Veszélyes közelségbe került a gondolkodás beáldozása, az erőfeszítések további népszerűtlenedése, az élet lassú megélésének kínlódásként való felfogása, és így lassan tényleg eljutunk oda, hogy a prózai élet megélése szupererő lesz, ami óriási baj.
Minden modell alkalmas arra, hogy okosabbnak látszódj, mint amilyen vagy, másfelől leszokj arról, hogy önmagad valós képességeivel próbálj meg valamit kezdeni.
Nárcisztikus tükörkapcsolatként írod le az ember MI-vel való kommunikációját. Kifejted, ez mit jelent?
A nagy modellek a folyamatos válaszadásukkal lehetővé teszik a grandiozitás olyan megélését, aminek lehet, hogy nincs belül valós tartalma. A jó promptok nem jelentenek szaktudást, és nagyon kell vigyázni arra, hogy az állandó segítségkérés ne vezessen döntési bizonytalansághoz a valóságban.
A másik nagy veszély a csetbotokra vonatkozik, ahol adott egy igazi nárcisztikus, illuzórikus lehetőség arra, hogy alkoss. Hogy alkoss egy társat az exedből, 35 hollywoodi ideálból, meg egy pasiból, akivel nem jött össze, és gyakorlatilag megrajzoltad a saját gyerekkori plüssmacidat.
A nárcisztikus vágyaink a tökéletessel való együttlétre felnőtt életkorban megélt Pygmalion-effektus. Valójában lélektanilag infantilis. Ha ez valakinek a szociális izolációját csökkenti, akkor jó hatású is lehet, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az eredetileg segítőnek használt technológia még jobban lecsökkentheti a kezdeményezőkészséget, hogy próbálkozz a valóságban.
Azt kijelenthetjük, hogy a folyamat visszafordíthatatlan és az MI egyre jobban az életünk része lesz. Mégis hogyan veheti rá magát az ember a rendeltetésszerű használatára?
Ebben a helyzetben sok az addiktív elem, tehát a válasz csak úgy kezdődhet, hogy kell hozzá önfegyelem és következetesség. Az a dopaminlöket és addiktív impulzuselárasztás, az azonnali érzelmi szükségletkielégítés lehetősége sajnos megköveteli, hogy módszeresen viselkedjünk és tudatosabban kezeljük az eszközöket. Mondhatnám, hogy csokifagyi helyett nem vaníliát kell enni, hanem sajnos meg kell szeretni a kétszersültet, de azért ennyire nem rémes a helyzet.
Tény, hogy aki megszokta, hogy így oldja a magányát, tünteti el az üres óráit, lehet, hogy már rég nem tud önmagával beszélgetni, egyedül lenni. A közösségi média elsőként tüntette el a szeparációs szorongás kezelésének fontosságát, és most azt látjuk, hogy ami az analóg életben természetes volt, most különleges énerőt igénylő műveletnek látszik. Nyilván segít, ha valakinek volt még analóg gyerekkora, és némi gondolkozás után vissza tud keveredni oda, ahol az emlékei segítenek.
Minél fiatalabb korcsoportra gondolunk, annál fontosabbnak gondolom a szülői beavatkozás fontosságát, és ebbe beletartoznak a kicsit boldogtalannak látszó, első és másodéves egyetemisták is.
Rengeteg szülőtől hallom, hogy érződik a gyerekén, hogy nem találja önmagát, a helyét, a saját életét. Most olyan impulzusáradatban zajlik a személyiségfejlődés, hogy a „milyen is vagyok én” kérdés nem egy lassú, csendes időszakban alakul, hanem egy villódzó világban. Amikor egy bizonytalan személyiség nincs tisztában a saját képességeivel, tulajdonságaival, akkor nagyon vonzónak, sőt irigylendőnek tarthat másokat, mert a folyamatos transzparencia és egymás monitorozása leállíthatatlan folyamat.
Azt gondolni azonban, hogy tudok olyan lenni, amilyen valójában nem vagyok, az illúzió. De ha nagyon nagy az eltérés a közösségi térben mutatott és az analóg életben valódi jellemzők között, az komoly szorongásokat képez abban az életkorban, amikor tényleg találkozni kell a valósággal, egy oktatási intézményben vagy egy munkahelyen.
Az ember személyiségfejlődésében muszáj túlélni a szeparációs szorongást, hogy egyedül vagyok. Nincs fontosabb az önmagunkkal való érzelmi kapcsolatnál, hisz azon múlik majd, hogy öndestruktív vagy szeretetteljes lesz az énképünk. Aki mindig azonnal nyúl mások félválaszaiért, támogatásáért, valójában a saját létezését akarja megerősíttetni. Márpedig az életünk akkor lesz kiegyensúlyozott, ha belső előállítású nyugalmunk és biztonságunk van, nem külső infúzióhoz kötötten létezünk.
Fotó: Sebestyén László
Kapcsolódik ehhez az a jelenség, hogy minden apró karakterjegyet átpszichologizált az online tér? Nem figyelmetlen vagyok, hanem ADHD-s, nem megbízhatatlan, hanem nárcisztikus.
Ez 15 éve indult el, amikor Andrew Keen leírta, hogy az online közlési mód lehetővé fogja tenni a szent amatőrök kultuszát. Ennek a copfos fenegyereknek igaza volt. A szent amatőrök tíz éve elkezdték ontani a tartalmat, amit az emberek online térben felvett személyisége felerősít. A nárcisztikus online közegbe kerülve mindenki picit elhagyja az analóg szituációban rá jellemző személyiségét, és egy kicsit erősebb, grandiózusabb, ellenszenvesebb lesz. Így már minden adott hozzá, hogy okosabb legyek, mint a másik, és akkor majd megmagyarázom, hogy ez és az hogy van. És ebben nem azt látjuk nagyon sokszor, hogy a megértés igénye vezetné az illetőt, hanem az a nárcisztikus pozícióvágy, hogy ő lesz az, aki megmondja. Ezt többek között az is okozta, amit Barabási Albert-László írt le, hogy az internet el fogja törölni a státuszkülönbségeket. Ha Obama elnöktől öt klikkre vagyok, akkor le is hülyézhetem. Az igazán fontos kérdésekre azonban nincs válaszom.
Mik az igazán fontos kérdések?
Például, hogy ki vagyok én és hogy a helyemen vagyok-e az életemben. Hogy szerethető vagyok-e és én tudok-e szeretni.
Lehet, hogy ez már az én buborékom, de mintha elindult volna egy ellentrend az online élettel szemben, és ha mást nem is, de legalább a képernyőidejüket igyekeznek sokan lecsökkenteni. Hiszel valamilyen tartós immunválaszban az ember részéről? Azért mégsem szeret senki szenvedni túl hosszú ideig.
Mindig abban hiszek, vagy a hullámnak mindig van ellencsapása. Ha az emberek csak annyit megtennének, hogy figyelnek a saját testük jelzéseire, akkor már előbbre léphetnénk. Az esti okoseszköz-használatnál semmi másra nem kéne figyelni, mint arra, hogy mennyi volt a pulzusa, ha pörgette, és mennyi, ha nem. Az embernek az idegrendszere elég kifinomult,
és az agyunkban is ott van egy, a mesterséges intelligenciánál, hát azt nem fogom mondani, hogy jobb, de hozzá méltó szervünk, aminek lemondtunk a használatáról. Ez olyan értelmetlen!
A munkádban gyakoribbak az olyan kórképek, amiket az extrán online jelenlét okoz?
Nem, inkább azt mondanám, hogy minden ide újonnan betérő páciensemtől megkérdezem az explorációs kérdések között, hogy mennyit használ okoseszközt. És ha valaki azt mondja nekem, hogy nem is szokott egyedül lenni, mert tegnap is egész estig beszélgetett, akkor az nem mindegy nekem, hogy ő beszélgetett, vagy valójában írt és olvasott. Nagyon sok történet szól arról, hogy kiderül, hogy egészen magasan kvalifikált nők szorongásainak egyik fő forrása a Tinder, ami egészen más, mintha az lenne a baj, hogy nem jól működik a párkapcsolata. Tehát rendelői szinten sok újonnan megjelent szorongás begyűrűzik.
Zuckerberg egyvalamit tök jól kitalált, hogy az emberek exhibicionisták és voyeur-ök. Mutogatni akarja magát és kukkolni a többieket. Szerintem meglettünk volna nélküle.
