Azok a normatív krízisek, amikről a könyvben is szó esik, éppen úgy megjelennek a könyvírásban, mint az anyaságban, a munkában, a karrierváltásban, azaz bármelyikünk mindennapjaiban – mondja Tapasztó Orsi. A fizikus, mentálhigiénés szakember, tartalomgyártó Ez nem atomfizika – Útmutató egy jobb élethez című, első könyvének megjelenése apropójából beszélgettünk. Interjú pszichológiai és érzelmi tudatosságról, a jobb élet iránti vágyról, és arról, milyen lelki és társadalmi hatásokra képes az írás – na és persze az olvasás.
Forbes: Rád mennyire igaz, hogy mindig a megfelelő időben találnak meg a megfelelő könyvek?
Tapasztó Orsi: Általában utólag derül ki, hogy a megfelelő időpont volt-e. Elsőre Julia Cameron A művész útja című könyve jut eszembe, ami még 10 éve akadt a kezembe, és akkor kezdtem el vele dolgozni. Ez egy olyan könyv, ami teljesen áthuzalozza az ember agyát. Nagyon gyakorlatorientált, és 10 évvel ezelőtt, ahogyan aztán olyan öt évvel később is, újra – tehát két olyan időszakomban talált meg, amikor kifejezetten arra volt szükségem, hogy ilyen óriási lépcsőfokokat meg tudjak lépni. Úgyhogy igen, végül is elhiszem, hogy a könyvek pont akkor akadnak a kezünkbe, amikor szükségünk van rájuk.
És az írás? Terápiás folyamat volt neked napi szintű tartalomgyártóként leülni, és belefogni egy könyvbe?
Abszolút. Nem elkezdeni, hanem elmélyülni benne volt számomra valóban terápiás élmény. Az anyukámmal folytatott belső monológok, miközben írtam a könyvet, nagyon mélyek voltak bennem is. És azt kell mondjam, hogy ez eléggé transzformatív alkotási folyamat, mert a könyvírással felszínre kerültek olyan témák és emlékek is édesanyámmal kapcsolatban, amikről utoljára évekkel korábban beszéltem a pszichológusommal. Önmagában ez a tapasztalás nagy hatással volt rám, mély traumákat hozott felszínre az egyes beszélgetések újraélése, és mivel az élmények megint beférkőztek a fejembe, be is vittem aztán ezeket a terápiás folyamatba.
Nagyon örültem annak, hogy az írás ilyen reteszeket és elakadásokat nyitott meg bennem.
Teljesen más rálátást kaptam ezáltal most ezekre, a személyiségemet formáló emlékekre, mint mondjuk 5-8 évvel ezelőtt, amikor például még egyáltalán nem vagy csak kezdő anya voltam.
Ez a ciklikusságot is jelzi. Eleve úgy kezded a könyvedet, próbáltad azt olyannak megírni, hogy akár többször is elővehesse az olvasó. Mert nem csak az önismereti munka végtelen, hanem akár ugyanazzal a kérdéssel is többször találkozunk ezen az úton. Mennyire éled most, a könyv megjelenése után azt, amit írtál?
Baromira. Például az imposztorszindrómát, amiről szó esik, erősen előhozza ez az élethelyzet; hogy van-e nekem egyáltalán jogom tanácsot adni? Úristen, van-e nekem jogom könyvet írni? Hogy jövök én ahhoz, hogy könyvet írjak? Ebben a helyzetben bizony nemcsak a tüneti kérdésekkel, a szindrómával, hanem a mélyen bennem gyökerező elégedetlenséggel, amivel a mai napig küzdök – és szerintem nagyon sokan küzdünk – újra és újra szembe kell néznem.
És így naponta megerősödik bennem most is: a pozitív stressz is stressz. Az, hogy történik valami jó, nem azt jelenti, hogy az ember attól borzasztóan boldog. Persze boldog, de nem csak ezt a boldogságot érzi. A könyvírás, a nyilvánosságban szakemberként való megjelenés pláne bekapcsolja bennem: vajon elég jó vagyok ehhez? Vajon eléggé fog-e ez segíteni az embereknek? Van ennek a könyvnek haszna? Biztos jó, hogy én ezt megírtam? Persze lassan jönnek a visszajelzések, és ezektől én is megnyugszom, hogy oké, nem csak szerintem, meg a kiadóm szerint, meg a barátaim szerint, akik szeretnek, hanem egyre többek szerint volt értelme, haszna a munkámnak. De azok a normatív krízisek, amikről a könyvben is szó esik, éppen úgy megjelennek a könyvírásban, mint az anyaságban, a munkában, a karrierváltásban – bármelyikünk mindennapjaiban.
2025.07.23 – Tapasztó Orsi portréfotózás
A könyv eleve egy jobb, egy elég jó élethez ígér útmutatót. Mindennapi megküzdési stratégiákra van szükség a mindennapi stresszhez – ahogy fogalmazol, a normatív krízisekhez?
Abszolút, ez az, amiért az a címe a könyvnek, hogy ez nem atomfizika.
De a mindennapi krízis feltételezi, hogy ez bizony mindennapi pluszmelóval jár. Hogy jön ez össze a lassítással, amit már az elején kérsz az olvasótól?
A lassítás is meló. Kérdeztél a személyes megélésemről, a könyv megjelenésével járó önismereti kihívásokról. Másfél évig volt az agyam – gyakorlatilag szünet nélkül – könyvírásban. Még azokon a napokon és heteken is, amikor csak ültem a fehér oldalak előtt, vagy hozzá sem nyúltam a számítógéphez; másfél éve abban van az agyam, hogy amikor üresjárat van, akkor is a könyv kapcsol be, és könyvben kezdek el gondolkodni…
Ezért is posztoltál arról néhány hete, hogy szükséged lenne egy kis üresjáratra?
Pontosan. Mert az a szörnyű, hogy már itt van a fejemben a következő könyv témája. És le kellett állítsam az agyamat, mert automata üzemmódba kapcsolt, és már a megjelenés napján elkezdett a következő könyvön pörögni. Ennek nyilván egy kiadó, így az enyém is nagyon örül, de a mentális állapotomnak annyira nem tesz jót, ha elmulasztom megélni a mérföldköveket. Tehát ebben, a lassításban is hallgatnom kell arra, amit leírtam.
Te hogyan éled meg a sikert?
Hú, hát nekem ez ma is feladat. Elakadásom, hogy nagyon nehezen tudom megélni a jót, nehezen tudok büszke lenni magamra. Hiába érzékeli a pozitív visszajelzést, az objektív sikereket az agyam, itt most az érzelmi szintről beszélünk. És ott még mindig gyakran elakadok.
Ez így volt már tavaly, a hatalmas influenszertüntetés után is? Kívülről nézve elég nagy változás-cunami indult be az életedben, nemcsak a könyvírás szempontjából.
Hogyne. És kezdjük onnan, hogy olyan szempontból is a könyvem, a mondandóm legfőbb alanya vagyok, hogy én alapjáraton borzasztóan nehezen viselem a változást. Azt szeretem, ami megszokott, jól működik. Vagy lehet, hogy nem működik olyan jól, de megszokott, és azért úgy elketyeg. Borzasztó nehezen viselem, ha valami egy ideje van, és akkor egyszer csak nincs. Legyen az párkapcsolat, barátság, professzionális munka, legyen az bármi, amit megszoktam – nehezen engedem el.
Ezért is volt nagyon nehéz az elmúlt bő egy év, mert tényleg sok minden változott az életemben. És közben, azt is el kell ismerni, az influenszertüntetés rárakott a térképre abból a szempontból, hogy a közéleti szerepvállalásom felerősödött. Addig is volt persze, de mégiscsak érzékelhető, amikor a cuki Insta-oldalból országos médiafigyelem lesz. És az a helyzet, hogy ezt a váltást a lelkemmel is utol kellett érni. Ugyanez volt a helyzet kicsivel korábban Az Árulók című RTL-műsorral. Ott is meg kellett érkeznem a megváltozott helyzetembe, utol kellett érnem az agyamat. Most pedig ugyanez a helyzet a könyvvel.
2025.07.23 – Tapasztó Orsi portréfotózás
Ezekben az utolérésekben ugyanakkor már több év terápiája, és a mentális segítői munkád – ahogy fogalmazni szoktál – kíséréseiből származó tapasztalatod is benne van.
Ez így van, és a könyv talán azért nagyon nagy váltás, mert mentálhigiénés szakemberként érkezem meg a nyilvánosságba vele. Ezt is meg kell ám érkeztetni magamban, mert ez már nem influenszerség. És ilyen értelemben az általam nehezen megélt büszkeséget éreztem, amikor a Tisza Párt gyermekvédelmi konferenciájára szakemberként kaptam meghívást. És ezzel őszintén nem leírni akarom az influenszereket, de nekem rettenetesen sokat jelent, hogy nem vagy nem csak az egykori, nagy jelentőségű tüntetés szervezésében részt vevő influenszerként hívnak meg valahova, hanem mentálhigiénés szakemberként, akinek az örökbefogadási és gyermekvédelmi rendszerrel tapasztalata van. Próbálok felnőni a feladathoz, hogy helytálljak, és hogy ha egyszer – hangsúlyoznám: bármely politikai szereplő – meghív, és leültet egy ilyen asztalhoz, akkor annak haszna legyen…
Mennyire volt más így megnyílni a könyvedben a személyes érzéseidről és pszichés kihívásaidról, mint egy, lényegében fikciós anyukaszerepet eljátszani kamera előtt?
Nagyon más. A Nemakarokbeleszólni oldalán rengeteg önismereti kérdéssel foglalkoztunk, de abban a szerepben azért sosem tudtad, mi az igaz és mi az a fikció, ami épp a sztereotípiákkal akar szembesíteni. Nyilván ezernyi személyes megélés volt ezekben a videókban, de a műfaj sajátosságai sem engedték ezeket nagyon mélyre. A könyv személyes részeit feltárni kihívást jelentettek, de
pontosan tudtam, és kifejezetten azért is írtam ennyire személyesre, mert segítő szakemberként tudom, hogy a saját élményeinken keresztül tudunk a legjobban kapcsolódni egymáshoz.
Ez egy erős hitelesítő tényező is, hiszen jó érzés az olvasónak, hogy a szakember nemcsak okít, hanem maga is átment, átmegy mindazon, amin ő.
Persze, és ez segíti a befogadást. Még ha ez egy egyirányú kommunikáció is, mert én írom a könyvet az olvasónak, és az olvasó nem fog visszaszólni, vagy nem közvetlenül. De az elején, amikor eldöntöttem, én biztos voltam benne, hogy mélyebb kapcsolódás jöhet létre azzal, ha a saját megéléseimet osztom meg, mintsem ha a klienseimét, anonimizálva. Sőt, az a klienskísérésben is a megélésem, hogy ez a nyíltság teremti meg a mélyebb kapcsolódást.
Mivel elég ismert vagy, ez mégis para lehetett.
Persze, hiszen az, hogy eldönti az ember: csinálja és így csinálja, még nem jelenti azt, hogy ő ezt nagyon lazán csinálja. Bennem végig ott volt a félelem, hogy eleget osztok-e meg, tehát hogy nem kevés vagy nem épp sok-e ez esetleg. Hol van az a határ, ami még belefér egy szakembertől? Ezekről írás közben csak nagyon magányos döntéseket hozhat az ember. Így aztán azt kellett gyakorolnom, amit úgy hívok: a zsigeri érzéseimre hallgatás. És most az a visszajelzés, hogy ez működött, a megfelelő pontokon nyíltam és/vagy álltam meg.
Írás közben a családod, leginkább a férjed adott visszajelzést ezekről a személyes mélységekről?
Végig mellettem volt a férjem, és amikor már majdnem teljesen kész volt a kézirat, akkor elolvasta. Neki vétójoga volt természetesen, legalábbis azoknál a részeknél, ahol róla is írok.
Élt vele?
Nem. És nagyon jóleső érzés volt, hogy ő elégedett az én kéziratommal, sőt azt mondta, hogy szuper és nagyon jó lett. Noha nem egy szereplős típus, mégsem kérdőjelezte meg az én személyes feltárulkozásom indokoltságát sehol. De tudod,
ez a kérdés azért is érdekes, mert az emberek általában azért félnek magukat, a belső érzéseiket kiadni, mert hogy azokhoz majd mások mit szólnak. De őszintén: hát mit szólnának!?
Vagy félnek, hogy majd támadási felület lesz. De mivel támadnának meg? Azzal, hogy egy születéskori körülmény, illetve az ahhoz kapcsolódó élmények aztán milyen traumákat okoztak az életemre nézve? Ezt mérlegelve csak arra juthattam, hogy vállalom.
Ez a mérlegelési készség az, amit önismeretnek nevezünk. De többször is írsz a könyvben az önismeret és az önelfogadás különbségeiről is…
Én is nagyon örültem volna sok éven át, ha a tudatos önismeret elég lett volna. Amikor kognitíve, az agyammal már tudtam, mi történik bennem – és ehhez a tudáshoz nem is kell önismereti turistának, azaz intellektuálisan nagyon felkészültnek, olvasottnak lenni –, de érzelmileg mégis képtelen voltam továbblépni. És ez annyira nem egyedi eset; jönnek a klienseim, és olyan elemzéseket vázolnak fel, olyan tudásanyag van bennük, hogy sokszor én érzem magam kicsinek. Sőt, ledöbbenek, hogy édes jó Istenem, egy klinikai szakpszichológus megirigyelné ezt az analízist!
2025.07.23 – Tapasztó Orsi portréfotózás
Csak az a gond, hogy ugyanezt már nem mondhatom el, amikor az érzéseikről, vagy az előbb említett belső zsigereikről van szó. Úgyhogy itt már más kérdések játszanak. Meg tudok állni egy pillanatra? Át tudom érezni, hogy most ebben a pillanatban, amikor itt ülök veled szemben, hogyan érzem magam? Hogy vagyok a testemben? Hogy van a lelkem? Tudom azonosítani a testi tüneteim helyét, okát, formáját? Azt gondolnánk, mindez nem igényel óriási tudást, de sokszor a legfelkészültebb, pszichológiai értelemben legképzettebb emberek kerülnek nagyon távol önmaguktól, nem ismerik az érzéseiket. Pedig éppen az a lényeg, vagy az lenne a lényeg, hogy azzal foglalkozzunk, valójában hogyan érezzük magunkat. Ez az, ami nem atomfizika; sokszor sokkal nehezebb, ugyanakkor nem megugorhatatlan feladat.
Azaz magamhoz, a belsőbb érzelmeimhez kell közelebb kerülnöm egy jobb élet reményében – amit a könyved címe is ígér?
Ha azt a lelki utat is bejárom, hogy az érzéseimmel legyek elég jóban, az közelebb visz egy jobb élethez, igen, én ebben hiszek. Ez a belső munka persze ugyanolyan racionális lépések sorozata is lehet, mint a kognitív pszichológiai fejlődés, az önfejlesztés. És nem állítom, hogy az intellektuális tőkét ne lehetne az érzelmi úton alkalmazni. Csak hát az érzések azért nem mindig ilyen könnyen kezelhetőek, ugye?
Beazonosítani a saját érzéseinket a nulladik lépés. Aztán érdemes feltérképezni ezt az érzést, gyakorolni milyen, ha benne maradok és mélyen átjár. Ha ezeket végigélem, akkor arra is rá fogok jönni, hogy egy-egy negatív érzést hogyan tudok csökkenteni magamban, azaz változást elérni. És nem úgy, hogy elnyomom – mondjuk filmezéssel, shoppingolással, ivással, drogozással vagy bármivel –, hanem egyszerűen azzal, hogy benne maradok, megismerem, feltérképezem teljesen. Mert akkor fog ez az érzés kezelhetővé válni számomra.
Nyíltan írsz és több helyen beszéltél is már arról, hogy azért választottad a segítő szakmát, azért használod a nyilvánosságot a lelki egészség fórumaként, mert ha minél többen teszik magukat helyre érzelmileg, az a társadalomra is hatással van. Szerinted elérhetünk egy egészségesebb lelkületű magyar társadalomig?
Azt gondolom, hogy igazi változást akkor lehetne elérni, ha Magyarországon belátnák a döntéshozók, hogy óriási szükség lenne egy mentálhigiénés stratégiára. És ez a stratégia lenne az, ami már óvodás korban jelen van a gyerek életében, rendszerszinten működik, azaz valódi jelzőrendszert és védőhálót is jelent.
Tehát ha akarja az ember, csinálja az egyéni terápiáját, de ha nem, akkor én konkrétan már az óvodában, iskolában is a tantárgyak részévé tenném a lelki egészségre nevelést.
A gyerekeket meg kell tanítani meditálni, relaxálni, odafigyelni a testi jelzéseinkre, a túl sok stresszre, és sorolhatnám. Nagyon súlyos figyelmeztetéseket kapunk arról, merre haladunk ezen a téren Magyarországon. Súlyos tüneteket fedezhetünk fel ma már az iskoláskorú gyerekek körében is, és ez a társadalom minden tagjának felelőssége. Ha a gyerekeket, gyerekeinket nem segítjük, akkor csak álmodozhatunk arról, hogy ez a társadalom egyszer majd jobb állapotban lesz.
2025.07.23 – Tapasztó Orsi portréfotózás
Azt is nyilatkoztad, valahol a könyvírással is az volt a célod, hogy könnyen hozzáférhető tudásanyaggal járulj hozzá ahhoz, hogy a társadalom jobb mentális állapotba kerüljön.
Persze, hogy az én könyvemnek is az a célja, hogy a társadalomnak a mentális állapotát javítsa. Hiszen ez a mentálhigiénés életszemlélet alapja! Nagyon remélem, és hálás vagyok, mert a sok pozitív reakció ezt mutatja, hogy ez a könyv elkezdett terjedni. És azok között is, akik hallottak már valaha rólam, ezért kíváncsiak voltak, de a számok alapján már olyanok között is, akinek valaki a tartalma alapján ajánlotta ezt a könyvet.
Reális vagyok, tudom, hogy ez nem rendszerszintű megoldás, de tudod, igenis könnyen hozzáférhető mankót akartam adni ezzel a könyvvel és sokakhoz elérni. Mert azt nem kell kifejtenem, hogy ma Magyarországon egy terápiához, segítő szakemberhez mennyivel nehezebb hozzáférni. Pedig az is lenne az állam felelőssége, hogy a lelki egészséghez hozzásegítse az állampolgárait. Az egyéni felelősségünk pedig abban áll, hogy igenis megteszünk mindent azért, hogy változást érjünk el a saját lelki állapotunkban. És ha sokan teszünk így, annak már valóban közösségi eredménye is lesz.
Erről fog szólni a már említett következő könyv?
Nyilván részletesen egyelőre nem szeretnék belemenni, de valóban egy olyan témát fontolgatok, ami régóta borzalmasan izgat, és az önismeret és a társadalom vonatkozását sem mellőzi. Szerencsém van, és azt hiszem, igazán a kreatív energiáimat is az hajtja, hogy az Open Books, a kiadóm mindebben száz százalékig partner. Így lassulás ide vagy oda, lehet, hogy ősszel már egy új könyvön fogok dolgozni. Addig viszont tudatosan próbálom az agyamat leállítani, mert tényleg érzem, hogy a lassítást, amit a könyvemben kérek, azt nekem is jó lenne megfogadni.
A Tapasztó Orsival készült beszélgetés egy szerkesztett változata a Forbes magazin augusztusi számában is olvasható. Lapozz bele a magazinba itt, és keresd az újságárusoknál vagy a Kifli.hu-n:
