Elindult a House of Giving nevű kezdeményezés Pistyur Veronika (Bridge Budapest) és Vizler Viktória (Biggeorge Alapítvány az Esélyekért) vezetésével. Hosszú távra elköteleződnek és nem adakozni, hanem adni tanítanák meg az országot. Mert adni nemcsak pénzzel, hanem idővel, figyelemmel, megosztással is lehet. A program konkrét lépéseiről a Forbes.hu-nak meséltek először.
Forbes.hu: Honnan ismeritek egymást?
Vizler Viktória: Amikor a férjemmel (Nagygyörgy Tiborral, a Biggeorge Property ingatlanfejlesztő tulajdonosa – a szerk.) megcsináltuk a Biggeorge Alapítványt, azt gondoltuk, hogy hú, hát ez nekünk menni fog. Előtte is voltak fix szervezetek, akiket évtizedek óta támogattunk, de az alapítványnak pont az lett volna a lényege, hogy ez a kör bővüljön, legyen egy sokkal tudatosabb támogatási rendszerünk. Rájöttem, hogy elképesztően nehéz eldönteni, kinek érdemes adni, hova megy a legjobb helyre. Vannak nagyon jó célok, rettentő sok lehetőség, és én elbizonytalanodtam, hogy biztosan jól tudok-e adni. Akkor egy jó ismerősömtől megkérdeztem, hogy ő mit tanácsol. Erre összekötött Verával, hogy ő biztosan tud ebben segíteni.
Ki volt ez a közös ismerős?
V.V.: Nem titkos, Polgár András kötött minket össze, és hát jól beletalált, mert Vera már az első lépéseknél nagyon sokat segített a rá jellemző lendülettel és szervezettséggel.
Pistyur Veronika: Egészen pontosan tavaly április 22-én döntöttük el, hogy belevágunk a House of Givingbe, szóval ezt az indulást megelőzi több mint egy év előkészítés, és már előtte számos beszélgetés. Az derült ki, hogy az adományozás kultúrájában mind a ketten egyfajta kulcsproblémát látunk Magyarországon. A Bridge-nél több kezdeményezésünk van ide kapcsolódóan és a fiókban volt még több elképzelés arról, hogy ha egyszer lenne rá olyan kapcsolódásunk, akkor neki lehetne állni a rendszerszintű változásnak. Emlékszem, amikor ültünk egymással szemben egy tárgyalóban Vikivel, és leesett, hogy ja, hát itt van az erőforrás Vikiék oldalán, ott egy csapat és tapasztalat a Bridge oldalán, mi kellhet ennél több?
Ha jól értem, a House of Giving nem egy újabb alapítvány lesz, ami elköteleződik valamennyi összeggel, hanem egy Bridge-hez hasonló tudásmegosztó szervezet. Kiket akartok megszólítani?
V.V.: Arra fogunk törekedni, hogy aki érintve lehet ebben a témában, azokat megtaláljuk, mert az, hogy adunk, az élet része kell, hogy legyen.
P.V.: A gyerekektől indulunk az általános iskolás, a középiskolás és az egyetemista korosztállyal külön-külön, mert a giving-szemléletnek minél fiatalabb korban az élményszett részévé kell válnia. De a csúcsvezetőket is mozgósítjuk, hiszen náluk van meg az anyagi és céges erőforrás is.
Hogy lehet ezt az attitűdöt tanítani a gyerekeknek?
P.V.: Először is meg kell mutatni, hogy a giving sokkal több a pénzügyi adománynál. Vagyis több és kevesebb is egyszerre. Pont arról szól, hogy vannak erőforrásaink, a környezetünkben pedig vannak kihívások, és megpróbálunk az adott erőforrásokkal ezeken a kihívásokon valamit enyhíteni. Mindenki a maga lehetőségeihez mérten. A mindennapiságának a lényege, hogy ez a lehetőség mindenki számára rendelkezésre áll. És a gyerekeknél azt mondtuk, hogy kedvességgel, empátiával, megosztással, szolidaritással, odafigyeléssel már hatni tudunk, és az meg már a szokás kérdése, hogy beépüljön.
Attól működik nehezen az üzleti közegben is, mert mindenki a száz százalék fölé próbál tervezni, és onnan nagyon nehéz adni. Ahelyett, hogy ez a cél ott lenne a tervezések pillanatában a száz százalék részeként.
V.V.: Egyetemistáknak is készül egy kurzus a Pécsi Tudományegyetemmel. Szabadon választható, tizenkét hetes online kurzus rendes, beszámítható kreditekért a filantrópia témájában, amit az egyetem közgazdaság-tudományi kara lektorál, de mi állítunk össze. És nemcsak elméletben fognak hallani a témáról, hanem a 12 hét során 24 filantróp meséli el nekik a személyes történeteiket is.
Giving Guide
A House of Giving egyik első lépése az úgynevezett Giving Guide gyakorlati útmutató összeállítása, amivel szülőkön és pedagógusokon keresztül, játékos módon szeretnék segíteni a gyerekeket abban, hogy megtapasztalják az adás, az empátia és a közösségi felelősségvállalás örömét saját élményeiken keresztül tanulva.
Viki, a te életedbe hogyan szivárgott be az alapítvány előtt a filantrópia?
V.V.: Több ponton is érintve vagyok. Az alapítvány az egy dolog, de egyébként önkénteskedem is a Kék Vonalnál, és kutatom is magát a segítő attitűdöt. Most például abból írtam a szakdolgozatomat, hogy a hajléktalanoknál is van segítő attitűd, és hogy erre lehet építeni társadalmi szinten. Fizikai, neurológiai, biológiai pozitív jelei is vannak annak, hogy ha valaki önzetlenül segít, így ez egy kiaknázható erőforrás. És ha a hajléktalanok tudnak segíteni, akkor bárki tud segíteni.
Mit tanulsz?
V.V.: A Kék Vonalas munkámhoz datálódik, hogy felismertem a segítő szerepek jelentőségét, ezért először a Károlin végeztem el a mentálhigiénés segítő szakot, most pedig a Szegedi Tudományegyetemen a mestert.
Fontos megérteni, hogy az adás nagyon sokszor eleve közösségi élmény – mondja Pistyur Veronika (Bridge Budapest). Fotó: Sebestyén László / Forbes
Szerintetek miért szűkült le a gondolkodásunk a pénzügyi adományozásnál, mikor a széles nyilvánosságnak az a legnehezebben megugorható lépcső a segítésben?
P.V.: Mert nem ismerjük eléggé a filantróp történeteket. Ennek az országnak nagyon komoly filantróp hagyománya van. Kresz Gézát ma utcaként ismerjük, de ő volt az egyik legkomolyabb filantrópja ennek az országnak, és hajléktalanellátástól mentőszolgálatig kapcsolódnak dolgok a nevéhez. És azok, akik ma aktív filantrópok, ők sem annyit csinálnak, hogy havonta utalnak egy helyre. Komoly networkjük és mély megértésük van arról, hogy miért, kinek, hogyan segítenek.
V.V.: Nem segít az sem, hogy a filantróp szóhoz csatolt konnotációk kicsit le vannak járatva. Vannak, akik önmarketingre használják, hogy a saját megítélésükön javítsanak, és ez sokszor kibukott már.
Nehéz volt meggyőzni az alapból rejtőzködni hajlamos filantrópokat, hogy akkor most lépjenek ki a fényre veletek?
P.V.: Nem mondom, hogy mindenki igent mondott, de sokkal kevesebben mondtak nemet, mint amire számítottunk. Lehet, hogy belátták, hogy mindannyian példákon keresztül tanulunk többnyire. Ha rejtőzködve maradnak, pont annak az élménye marad rejtve, hogy ezt nagyon sokféle módon lehet hitelesen csinálni.
V.V.: És lehet az is segített, hogy együtt könnyebb kijönni a fényre.
Ha már a tapasztalat a Bridge-től jön, ami a vállalható üzleti kultúrát fejleszti, akkor figyelni fogtok arra, hogy a House of Giving networkjébe kerülő üzletember honnan jön és miből adományoz?
P.V.: Ez egy nagyon bonyolult kérdés, és van vita a világban arról, hogy a pénz eredete mennyire számít. Az adományokat elfogadó nagy, nemzetközi szervezetek komoly policyket tartanak fenn arra vonatkozóan, hogy milyen típusú cégek lehetnek a támogatóik és milyen típusú cégek nem lehetnek azok. A Bridge természetéből az következik, hogy ez nekünk fontos és számít, de az első időben nem erre fogunk elsődlegesen fókuszálni, hanem hogy megérkezzen annak a jó élménye, hogy mindenki tud adni.
Tegyük fel, hogy egy teljes munkaidős, kétgyerekes, középosztálybeli anyuka vagyok, aki a suli után még edzésre és zeneórára is viszi a gyerekeket. Mit tehetek azért, hogy adjak a mindennapjaimban?
P.V.: Fontos megérteni, hogy az adás nagyon sokszor eleve közösségi élmény. Konkrét hétvégi példám, hogy a kisgyerekes anyuka-barátnőim olvasták a kerületi Facebook-csoportban, hogy hozzák el valamelyik parkba a családok a gyerekeik már nem használt játékait, amiket ők aztán elvisznek egy előre kinézett szervezethez, vagy el is cserélhetnek. Lett belőle egy kétórás hétvégi program, amiben az egész család részt vett, és az egész kicsi gyerekek is megtapasztaltak valamit abból, mit jelent segíteni és erőforrásokról jól gondolkozni. Pedig mindenki szokott selejtezni, csak nem mindig adunk nevet annak, hogy mi is az, amit csinálunk éppen.
V.V.: Van még egy fontos dolog, ami a szokássá építést segíti, mégpedig, hogy mindenki megtalálja, mi az ő ügye. Én a Kék vonalnál megtaláltam, de lehet, hogy egy barátnőm összetörne azoktól a beszélgetésektől, és elvenné a kedvét a hosszú távú cselekvéstől.
A divatos nem biztos, hogy neked való.
Nem mindenki fog elmenni mondjuk egy kutyamenhelyre kutyák után takarítani, de van, aki így tudja legjobban megélni az adás örömét.
P.V.: Mindennek ez az eleje, amit Viki mond. Mindenkinek van valamije. Mi az, ami téged leginkább mozgat? Mi az, ami felbosszant? Mik az erőforrásaim; nekem időm van, pénzem van, kapcsolatom van, szaktudásom van? Mi az, amit havi két órában odaadhatok valaki másnak? Van ennek szervezett kerete és lehetősége? Ha nincs, akkor tehetek azért, hogy mondjuk a cégemnek felhívjam a figyelmét arra: jogászként, pénzügyi szakemberként, likviditástervezőként, projektmenedzserként besegítsünk nonprofit szervezeteknek? Ezek a kezdő kérdések.
Filantróp Kerekasztal
Ennek résztvevői aktív és tudatos adományozók, stratégiai szemlélettel rendelkező gyakorló filantrópok, akik hisznek a tudatos adás erejében, és fenntartható módon kívánják formálni a magyar filantróp kultúrát. Eddig 31 üzleti közösség mondott igent arra, hogy támogatóként részt vegyen. Az ő vezetőik is ott fognak ülni a Filantróp Kerekasztalnál. (Köztük Horn Péter, Kovács Levente, Küllői Péter, Polgár András és Wirtz Ágnes, Sárospataki Albert, Varga Eszter, Kapitány István, Balogh Máté, Cseh Balázs, Gerencsér Balázs.)
Ők azok, akik aláírják a Giving Manifestót, és megosztják egymással a filantrópiával kapcsolatos tapasztalatokat, jógyakorlatokat, dilemmákat és a lehetőségeket. A Filantróp Kerekasztal célja, hogy évente legalább egyszer összehozza a 21. századi giving iránt leginkább elkötelezett szereplőket egy tudatosabb magyar adományozói kultúra erősítésért.
Vizler Viktória: Arra fogunk törekedni, hogy aki érintve lehet ebben a témában, azokat megtaláljuk, mert az, hogy adunk, az élet része kell, hogy legyen. Fotó: Sebestyén László / Forbes
A magyar adományozói hozzáállásban mik a leggyakoribb fiaskók?
V.V.: Van egy példám, amivel sok minden jól szemléltethető. Van a kötelező 50 órás közösségi szolgálat, önkéntes munka, amit minden középiskolásnak meg kell csinálnia. Lehetne ez egy vágyott, várt dolog, amiben élményeket szereznek az iskolások, ahol megtalálják az ügyeiket, ha már úgyis kötelező, de sokszor inkább letudják ők is és az iskola is. Az egyik gyerekem osztálya a kötelező közösségi munka keretében elindult egy idősek otthona kertjét rendbe tenni. De az a kert gyönyörűen rendben volt, az idősek inkább beszélgetni szerettek volna. Sütöttek süteményeket, azzal várták az iskolásokat, és lett belőle egy teadélután. Mert erre volt igény. Ez a helyzet megoldotta magát, de nincs mindig így. Fontos lenne mindig felmérni, mi számít valós segítségnek.
És ha a pénzügyi adományokat nézzük?
P.V.: Klasszikus adományozói hiba és nagyon sok nonprofit szereplő vissza szokta jelezni, hogy az adományozók egy része nem kérdez, hanem azt gondolja, hogy ő tudja, hogyan segít jól – a legjobb szándékkal is. Pedig ez is egy párbeszéd kellene, hogy legyen a kedvezményezett és az adományozói közeg között. Vagy akár az, hogy egy-egy adományozói szereplő látja, hogy összekapcsolódhat egy másik szereplővel, aki ugyanazért az ügyért dolgozik, és nem párhuzamos valóságokban építgetik ezeket a dolgokat, hanem egyfajta hálózatosodással meg lehetne sokszorozni a hatást.
Pistyur Vera és Vizler Viktória
Fotó: Sebestyén László
És a fogadói oldalon mire kell odafigyelni? Gyakori probléma, hogy a befolyó adományok csak kis százaléka megy arra az ügyre, ami megszólította az adakozót, és a pénz nagy része bürokráciára megy, ami szintén fontos, de arányaiban nem fontosabb.
P.V.: A corporate nonprofit szervezetek száma a világban sok, de Magyarországon sokkal több a mikroszervezet, amelyek zöme tíz fő alatti. Ők egy-egy régióban, egy-egy helyzetben direkt segítséget nyújtanak Hernádszentandráson, Fügödön, Bagon, Berettyóújfalu környékén, csak hogy néhány példát említsek az ismert szereplők közül. Képtelenség elvárni, hogy ezek az emberek ne kapjanak fizetést, vagy hogy az ő munkájuknak ne ugyanaz legyen az értéke. A könyvelési, jogi, az átláthatósági feladatoknak, az automatizációs folyamatoknak, a szoftverek legális használatának mind-mind költsége van.
Elképesztő anomália a rendszerben annak a félreértése, hogy a segítő emberek levegőből, jó szándékból működnek, és mindenki örüljön annak, hogy egy jó ügyön dolgozhat.
Félre lehet menni azzal, hogy nem elég hiteles szervezetet választunk, ilyen megtörténhet. Nem véletlen, hogy mi soha nem valami ellen szoktunk beszélni, hanem azt mondjuk: érdemes megnézni az etikus adománygyűjtő szervezetek listáját. Ma nincsenek sokan, de sokat fogunk rajta dolgozni a jövőben mi is, hogy ez a lista bővüljön.
Azért nincsenek sokan, mert nem elterjedt, hogy van ilyen, vagy mert magasan van a léc?
P.V.: Mert nem elterjedt. Viszonylag tévesen azt gondolják a szervezetek, hogy irgalmatlan erőfeszítés végigmenni ezen. Az első monitorozáson valóban kihívás egy-egy nonprofit szervezetnek átjutni, de ezt az adományozói közeg valamelyest el is várhatná. Mondhatnák, hogy olyan szervezetnek adok szívesen, aki beleteszi az erőforrásokat az átláthatóságába. Ma 50 plusz ilyen szervezet van, miközben van 50 ezer civil szervezet ebben az országban.
Vizionáltok magatok előtt olyat is, hogy a House of Givingnek felfelé hatása is van? Döntéshozókig szeretnétek elérni?
P.V: Közvetetten igen, de egyelőre az egyéni adományozásra fókuszálunk. Ha ezek az egyéni adományozási stratégiák és struktúrák változnak, az hat a céges működésekre is, és azon túl is.
A Bridge 12 év alatt szemmel látható eredményeket ért el a vállalható üzleti kultúrában. A House of Giving perspektívája mi az igazi változásra?
V.V.: Én már öt év múlva egy sokkal tudatosabb, stabilabb közösségben gondolkodom. De mi Verával deklaráltuk is, hogy ez egy soha véget nem érő projekt lesz.
Statisztika
Az adományozások csaknem 30 százaléka az ünnepi időszakra koncentrálódik, míg a rendszeres támogatók aránya mindössze 19 százalék. A Global Philanthropy Environment Index szerint Magyarország az ötös skálán 3.14 pontot ér el – elmaradva a nemzetközi átlagtól és a régiós országoktól is. A nagyobb magánadományok száma ugyan növekszik, de a „nagy adomány” fogalma még mindig sokszor egymillió forint körül mozog, míg Nyugat-Európában ez ennek akár a százszorosa is lehet.
