Egyelőre semmire, relatíve lassú a rendszer, még ezután kezdenek majd a forgalmazásból jönni a bevételek. A félmilliárd elsőre nagy számnak hangzik, de ebből még le kell vonni az áfát, bizonyos százalék a forgalmazónál marad, és csak egy része jut el a produkciós cégekhez és a producerekhez, akik elkezdhetik belőle visszapótolni a költségeiket.
Egy film életciklusának a bevételrealizálási része valójában a megjelenést követő három-öt év, akkor is, ha a hazai moziforgalmazás időtartama hetekben mérhető. Mert tegyük fel, hogy elkezdik mondjuk Brazíliában vagy Uruguayban játszani a mozik, akkor abból a bevételből is visszajön valamennyi a gyártásnak. És még ott vannak a streamingek, a televíziós forgalmazás.
Nyilván sosem fog előállni az a helyzet, hogy innentől kezdve az egyetlen nagyjátékfilmem jogdíjaiból élhetek, de igyekszünk majd hasznosan elkölteni a pénzt.
Először azt kell majd megnéznünk, hogy a bevétel megüt-e bizonyos küszöbszintet, eléri-e azt a mértéket, amit már potenciálisan befektethetünk egy következő projektbe. A két produkciós cég költségvállalása a legnagyobb, hogy ők mikor lesznek nullszaldósok, ezen a ponton még nem tiszta. (A film független finanszírozásban, az FP Films és CineSuper gyártásában készült – a szerk.)
Más kérdés, hogy keresek-e eleget egy újabb, komoly projekthez. Valószínűleg nem. Egyelőre inkább egyéni jutalomösszegként tekintek a részemre, amit magamra, a családomra vagy mondjuk a kutyáimra elkölthetek. És talán a további karrieremet tudom belőle finanszírozni, vagyis megengedhetek magamnak szakmailag fontos utazásokat.
Merthogy a filmrendezőségre is lehet úgy tekinteni, mint üzleti tevékenységre, aminek a hálózatépítés, a networking fontos eleme. Márpedig ennek vannak költségei. Mivel ez a film szerencsére sikeres külföldön is, most abban a helyzetben vagyok, hogy külföldön is megkísérelhetek munkát keresni.
Ha még így sem biztos, hogy egyáltalán meglesz-e a nullszaldó, mégis hogyan indultatok el, mire számítottatok?
Ha kizárólag pénzügyi oldalról nézzük, akkor a magyar filmpiacon filmbe fektetni nem éri meg, legalábbis konzervatív befektetőknek biztosan nem. Filmalkotói, művészeti szempontból nyilván másképp állunk ehhez, mert szeretnénk létrehozni valami minőségit és maradandót, ezért megkíséreljük megteremteni hozzá a körülményeket. A magyar filmnél az már optimális állapot, ha sikerül olyat alkotnunk, amiről széles körben az a vélemény, hogy értékes és jó, a nézők kedvelik, a kritika elégedett vele, az alkotók pedig nullában vagy kicsit pozitívban vannak. Ma Magyarországon ezt elérni abszolút sikertörténet.
Azok a számok egyedi esetek és megismételhetetlenek, amiket a Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled produkáltak. Ezekre unikornisként kell tekinteni, tehát nem lekövethető modell a sikerük.
Akkor ennél többet, amit te most az Itt érzem magam otthonnal elértél, nem várhat itthon egy filmrendező? Tehát még egy tehetséges szakemberrel kevesebb marad Magyarországon, mert külföldön kényszerülsz dolgozni, ahogy például Mundruczó Kornél, Hajdú Szabolcs vagy Pálfi György?
Ha filmbefektetési oldalról nézem, a következő természetes lépés az, hogy a nemzetközi piacon próbáljak meg elhelyezkedni, hiszen mint minden egyes termékre vagy szolgáltatásra igaz, hogy ha kikerül a globális piacra, akkor sokkal nagyobb az esélye a profitra. Tehát ha tudok olyan filmeket készíteni, ami nem ennyire specifikus közönségnek készül, akkor nagyobb lehet a bevétel.
A filmnek Spanyolországban, Sitgesben volt a világpremierje, és pár nappal utána meg is keresett egy amerikai ügynök, hogy szeretné képviselni a filmet is és mint rendezőt, engem is. A nagy szerzői fesztiválok, mint Cannes vagy Toronto ugyanis vacilláltak, hogy hova sorolják a filmünket, és ezért végül a fantasztikus, horror, sci-fi és thriller alkotások katalóniai fesztiválján mutatták be. Ami nem baj, mert az odalátogató szakmabeliek nemcsak művészi értékben gondolkodnak, hanem abban is, hogyan tudnának egy filmet értékesíteni a piacukon.
De ha a magyar nyelv miatt az adott produkcióban nem is látnak akkora potenciált, lehet, hogy a rendezőt, az operatőrt, vagyis a készítőket érdemesnek találják arra, hogy alkalmazzák őket. Vagyis ez potenciális út lehet abba az irányba, hogy az ember a nemzetközi színtéren el tudjon helyezkedni. A filmezésben pozitívum, hogy élhetsz kétlaki életet. Lehet, hogy el kell menni forgatni valahova három hónapra, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki kell költözni az Egyesült Államokba.
Egyébként nagyon szeretnék még magyarul is filmet készíteni. De nem csinálom még egyszer úgy, ahogy ezt végigvittem.
Nagyjából tíz éve dolgozom a szakmában, és már rengeteg úgynevezett szívességkártyát összegyűjtöttem. Ehhez a filmhez az összes szívességkártyámat elégettem. Azért jöhetett létre ebben a minőségben és ezekkel az eredményekkel, mert mindenki, aki dolgozott rajta, borzasztóan hitt benne, a lehető legmagasabb minőségi munkát rakta le az asztalra. Soha senki nem anyagiaskodott közben, mindenki elfogadta a kereteket, és ezek között a lehető legjobbat hozta ki a munkájából. Amiért nagyon hálás vagyok, és persze borzasztó boldog is, hogy ennyire jó minőségű és általam rendkívül szeretett lett a végeredmény. De amit ehhez elvártunk a kollégáktól, az nem megismételhető.
„Nagyjából tíz éve dolgozom a szakmában, és már rengeteg úgynevezett szívességkártyát összegyűjtöttem. Ehhez a filmhez az összes szívességkártyámat elégettem.” Fotó: Ránki Dániel
Ez alól a fogadalmad alól az sem mentesít, hogy a végén azért csak fog nekik jutni rendes pénz, merthogy nyereséges lett a produkció?
Az ember a munkájáért kapott pénzt azért annak az elvégzéséhez viszonylagos közelségben szeretné megkapni és elkölteni. Nem életszerű, hogy azzal próbáljak meg valakit a jelenben munkára ösztönözni, hogy majd három-öt éven belül talán jelentősebb bevétele lesz belőle. Ilyenbe és sem állnék bele, hiszen holnap kell kenyeret vennem, és nem három év múlva.
Azért jó neveket húztál be a főszerepekre, annak ellenére, hogy nincs mögötted tucatnyi sikeres film. Mivel győzted meg őket? Mert ezek szerint nem pénzzel.
Nagyon szerencsés voltam, hogy a teljes szereplőgárda azonnal igent mondott. Nincsen titkos módszer a háttérben. 2021 márciusában írta meg Veres Attila író a forgatókönyvet, és utána először Lovas Rozit és Molnár Áront, aztán Znamenák Istvánt kerestem meg, majd sorban a többi szereplőt, hogy kérlek, olvasd el, és ha tetszik, akkor üljünk le, és beszéljünk róla, mert én ebből filmet szeretnék készíteni. Mindenki pozitívan reagált, nyilván érezték, hogy az anyagnak vannak különböző aspektusai. Az, hogy a műfaja thriller, beletette a potenciált, hogy széles nézőrétege lehet. Nyilván könnyebb eladni azt a sztorit, hogy elrabolnak egy nőt, mint egy művészfilmet.
És közben szerencsére senkinek nem kellett magyaráznom, hogy mi a szubtextusa, a mélyebb tartalma a történetnek, hiszen mindenki ebben az országban élt az utóbbi tizenhat vagy harmincöt évben.
Talán a szerencsétlenségben szerencséd volt azzal is, hogy a magyar független rendezők nem bombázzák a színészeket remek filmszerepekkel.
Amennyire rálátok, az államilag támogatott filmek bizonyos színészközegből válogatják a szereplőket, és van egy választóvonal, hogy kik azok, akik pedig szinte csak független filmekben játszanak. Lehet, hogy ez valamelyest politikai vélemények mentén is történik, de tény, hogy utóbbiak sajnos nem mondhatják azt, hogy túl sok filmes munkájuk lenne.
Aki nincs olyan szerencsés helyzetben, mint mondjuk a loupe-os srácok, hogy van egy független, jól működő, bevételt generáló vállalkozásuk (a Loupe Színházi Társulás az államtól függetlenül, teljesen piaci alapon működik, ennek a tagja például Lovas Rozi és Molnár Áron is – a szerk.), az nem engedheti meg magának, hogy nemet mondjon egy olyan szerepre, amiért tíz forgatási nap alatt milliókat kaphat. Nem élünk olyan országban.
Azt mondtad, neked azonnal mindenki igent mondott a szerepekre. Mácsai Pál helyett végül mégis Szervét Tibor játszotta el a Papát.
Igen, de egyébként a Pali is szerette volna a filmet, csak aztán teljesen valid okok miatt mégsem tudott jönni. A forgatás előtt két héttel azt mondta, hogy ne haragudjunk, de ő most nem tudja ezt a terhelést vállalni.
Mert akkor már lehetett tudni, hogy nagyon szigorú forgatási rendünk lesz. Mivel mindenki sietett esténként játszani valamelyik színházba, reggel öttől délután ötig dolgoztunk. Nem volt minden napunk ennyire kegyetlen, de legalább tíz-tizenkettő így sikerült. Ugye ez egy színésznek azért nagyon nehéz, mert ha öttől forgatunk, akkor neki fél négykor már sminkben kell lennie. A stábtagokat egy nagyon durva forgatáson azért lehet cserélgetni, de a főszereplőket nyilván nem.
És ez oké volt mindenkinek?
Hát, mindenki megértette, hogy nincs más megoldás. A forgatás miatt senki nem mondhatott le másik munkát, hiszen anyagilag nem tudtuk volna kompenzálni a kiesést.
Lovas Rozi és Molnár Áron mint executive producerek jegyzik a filmet, így részesednek a bevételből a befektetett munkájukért cserébe, amit nyilván nem tudtatok megfelelően megfizetni. Elterjedhet ez a megoldás a magyarországi független filmkészítésben?
Megoldásnak talán nem nevezném, de lehet adaptálni. Ha nem tudom garantálni a főszereplőnek azt a napi bérét, amihez ragaszkodik, megegyezhetünk, hogy mondjuk a kétharmadát kifizetem, és a bevételből még bizonyos százalékot megkap a végén. Ez lényegében tárgyalási kérdés.
De ma annyira kicsi az esély a magyar független filmek anyagi sikerére, hogy nehéz definiálni, mikor érünk el arra a pontra, ahol már értelmezhető százalékokról lehet beszélni.
Mivel alapvetően nem az az elvárás a mai finanszírozási rendszerben, hogy egy film bevételt hozzon, ezért tulajdonképpen a gyártási költségvetésnek magában kell foglalnia mindenkinek az elvárt bevételét. És ez jellemzően sajnos azt szokta eredményezni, hogy sokkal kevesebb pénz jut a minőségre. Így amikor beül a néző a moziba, furcsa, kényelmetlen érzése van, hiszen ma már a streamingdömping miatt pontosan tudja, milyen az, amikor egy film jó. Ez az egyik alapvető oka annak, hogy sokan nem kedvelik a magyar filmeket. Vagy azt mondják, hogy azért néznek ritkán, mert gyakran csalódnak.
A spórolás sajnos mindenre kihat, a színészi játékra, a jelmezek, a díszlet minőségére, a világításra stb. Amint elkezdünk kompromisszumokat meghozni, elindul a lavina, és a gyártás végén ugyan mindenki úgy érzi, hogy valamilyen szinten pénzénél van, csak közben a végeredmény nem lett az igazi. És ez nem a stábokon meg a szereplőkön múlik.
Te miben nem voltál hajlandó kompromisszumot kötni?
Nekem nagyon fontos volt, hogy az operatőr olyan minőségű felvételeket csináljon, amiben az elején megegyeztünk, mert ez egy thriller. Ehhez több időt kellett a képek előkészítésével, világítással tölteni. Viszont azt is mondtam, hogy attól még, hogy sokat világítunk, a film nem lehet alulplánozott, vagyis nem fogok kevés beállításból dolgozni. Például a gyilkosság jelenetét két napig forgattuk. És ezt előre megmondtam, hogy így lesz, igenis ezer oldalról fel fogom venni, aztán majd a vágásnál eldöntjük, melyikekre lesz szükség.
A producerek nagyon támogatóak voltak, mert amint el tudtam magyarázni, hogy mit miért úgy csinálok, ahogy, ők azonnal azt mondták, hogy oké. Ez hozta azt, hogy végül nem húsz, hanem huszonegy napig forgott a film.
Tehát a kompromisszummentességem ebben látszódott meg: ahhoz, hogy elvégezzem azt a munkát, amit eléggé minőséginek tartok, kevés lett a megszabott időkeret.
„A producerek nagyon támogatóak voltak, mert amint el tudtam magyarázni, hogy mit miért úgy csinálok, ahogy, ők azonnal azt mondták, hogy oké.” Fotó: Ránki Dániel
Plusz egy nap nagy különbség?
Ez produkciónként változik, de millió forintokban mérhető összeg. Egy nap akkora extra költség, amiről már beszélni kell. A gyártási büdzsébe minden filmnél igyekeznek tíz százalék csúszótőkét belerakni azért, hogyha bármiféle vis major van, akkor legyen tartalék. Ez általában elég kell, hogy legyen plusz egy, ne adj’ isten plusz két napra. Csak akkor van baj, ha elkezdenek a vis majorok felgyűlni.
És nálatok volt több vis major is volt?
Szignifikáns eset nem történt igazából. Talán az egyik legnagyobb vis major az az volt, amikor felvonultunk egy panelházban a stábbal, és a lakók tiltakozása miatt végül nem tudtunk dolgozni. Előzőleg megbeszéltük ugyan a lakóközösséggel, hogy ott fogunk forgatni, sőt ki is volt plakátolva, de valamilyen hiba csúszott a közös képviselő és a lakóközösség kommunikációjába, és ezért a lakók úgy érezték, hogy nem voltak megfelelő módon felkészítve arra, ami a házukban történik. Odajöttek és közölték, hogy ők ezt nem engedélyezik. Ilyenkor nincsenek opcióink, hát összecuccoltunk. Két jelenetet kellett volna ott felvennünk, így fél nap kiesett – ami azonnal forintosítható. Meg kellett próbálnunk valamelyik másik napra besűríteni ezt a munkát, és inkább a túlórát vállaltuk be, mint még egy forgatási napot.
Állandóan adaptálódtunk, mindig mindent megpróbáltunk minél kevesebből kihozni.
Mindig kerestük a művészi oldalról még megfelelő, de költségvetési szempontból minimumnak számító megoldást. Az volt a nagy szerencsém, hogy nem kellett masszív művészi kompromisszumot hozni. Van az a szint a filmezésben, amikor azt mondod, amit csinálsz, az már kármentés. Nálam nem volt ilyen szituáció, minden úgy alakult, ahogy szerettem volna, maximum egyes helyzetekben rögtönöztünk. Ahogy akkor is, amikor kiraktak minket a panelből.
„Mindig kerestük a művészi oldalról még megfelelő, de költségvetési szempontból minimumnak számító megoldást.” Fotó: Ránki Dániel
Átmentetek a szomszéd panelba?
Majdnem. A következő forgatási napunk Kőbányán volt, úgyhogy ott kerestünk megfelelő helyszínt az elmaradt jelenetekhez. Akkor persze nem volt lehetőségem arra, hogy azt mondjam, ez nem tetszik. A gyártás közölte velem: nézd, ezt a lakást tudjuk felajánlani. (Ez annak a jelenetnek a helyszíne volt, amikor a filmben Marci hazaviszi Ritát, és bekopognak a régi otthonába, ahol már más lakik.) Megnéztem, és azt mondtam, hogy jó lesz, de utána az utcán kellene kint sétálgatniuk és beszélgetniük a szereplőknek, a környék viszont ehhez a jelenethez nekem nem tetszik, menjünk fel inkább a tetőre.
Nagyon kooperatív volt a gyártás: ha az alkotó fel akar menni a tetőre, akkor természetesen megoldják, hogy felmehessen. Egyébként az egyik kedvenc képem lett, ahol ketten ülnek a tetőn a sok panelházzal a háttérben. Tudatosnak tűnik, de igazából gyártási véletlenszerűség volt, szerencsésen sült el az improvizáció.
A 45 millió forintos büdzsé valóban 45 millió forint maradt?
Ez volt a kimondott keretösszegünk, elvileg ebből kellett a filmet leforgatni. Ez nem sikerült egyébként. De nagyon fontos volt az elején kommunikálni, hogy szűkek a kereteink. Általában úgy működnek filmforgatások, hogy mindenki megpróbálja felfele nyomni a költségkeretét, ha úgy érzi, van még hova pusholni azt. Teljesen jogosan egyébként, hiszen a munkája minőségét akarja maximalizálni. De az a legrosszabb, amikor mindenki eggyel nagyobbat szeretne álmodni vagy kérni, annak az egész produkció issza meg a levét.
A költségtúllépésre egyébként pontosan nem látok rá, mert a producerek nagyon kedvesek voltak, és csak olyanokat mondtak, hogy „még rendben vagyunk, Gábor, most ne törődj a számokkal, te csak csináld a filmet. Ha majd azt látod, hogy mi elkezdünk lehajtott fejjel elsétálni az ellenkező irányba, akkor lesz gond.” De nem volt ilyen. (Nevet.)
A marketinges költségvetésben is újdonság volt, hogy a szereplők a közösségi médiában erősen tolták a filmet. Ez konkrét, számszerűsített elvárás volt tőlük?
Nyilván mindenkit megkértünk, hogy segítse a film útját. Rozinak és Áronnak nagy a követőbázisa, velük a producerek külön megállapodtak abban, hogy együtt dolgoznak a marketingen. Éppen ezért főleg ők ketten vitték a közösségi médiában a kommunikációt, és ez az erős online jelenlét volt tulajdonképpen a marketing gerince.
Legalább ennyit segített az, hogy az emberek egymásnak mondták: nem rossz ez a film, menjetek el, nézzétek meg!
Van, aki egyáltalán nem tesz a film sztorija mögé politikai subtextust, mások a legkülönfélébb helyzetekre asszociálnak. Mi volt a legmeglepőbb értelmezés, amit hallottatok, amire ti magatok nem is gondoltatok?
Egy középiskolás srác például azt mondta, hogy titkosszolgálati eljárások metaforájának látta a filmet, legalábbis az elejét, ahol elkapják a főszereplőt és elindul a benevelés. De alapvetően mindenki valamiféle társadalomkritikát vélt felfedezni mögötte. Voltak, akik a kurrens politikai helyzetre asszociáltak, másik a Kádár-rendszer kritikájának látták. És akadt, aki azt mondta, hogy a film az orosz kommunista rendszerről szól.
Nagyon jó volt látni egyébként, hogy Spanyolországban vagy Görögországban is értették a subtextust. Hiszen ezekben az országokban is volt valamikor autoriter rendszer. Örülök, hogy úgy tud működni a film, hogy nem kényszerít bele fix gondolati sémákba, hanem hagyja, hogy a saját asszociációid mentén értelmezd. Olyanok is voltak, akik nem gondolták túl, hanem csak megnézték, mint egy thrillert. Ez is rendben van.
Gábor azt mondja, mindig az volt az álma, hogy majd egyszer a Művész moziban játsszák a filmjét és készüljön róla kirakati grafika. Ránki Dani oda is állította elé.
Az én értelmezésemben arról is szól a film, hogy mennyire vagyunk felelősök a sorsunkért, és hogy túl sokat várunk az aktuális vezetőtől. Az önkritika kérdése fel szokott merülni a közönségtalálkozókon?
Ez sokkal nehezebb kérdés. Az ilyen beszélgetéseken nyilván nem kérdezzük meg a nézőktől, hogy szerintük ők maguk is okolhatók-e azért, hogy ilyen a rendszer. Mindenkinek a belső ügye, hogy ha ráismer a filmen keresztül egy társadalmi problémára, akkor elgondolkodik-e azon, hogy valamilyen mértékben talán maga is felelős érte.
Nyilván igyekszünk a történetben az egyéni felelősség kérdésére is rávilágítani. A film az autoriter rendszerek működésének egyfajta metaforája, és szerintem nagyon fontos eleme az, hogy meglássuk, a gyilkosságnál kiknek a kezében van a kés.
Hogy kik azok, akik a végén ott ülnek az asztalnál, és úgy döntenek, hogy a rendszer marad.
Nagyon közel vagyunk a választáshoz, és most rengeteg ember erősen reménykedik a kormányváltásban, sőt sokan rendszerváltásról is beszélnek. Tényleg nagyon bele vagyunk ragadva valamibe, ami nem működik, ezért indokolt ez a remény, de közben óvatosnak kell lennünk azzal, hogy megint olyan vezetőt választunk magunk fölé, aki mögött erős a személyi kultusz. A legnagyobb remények ahhoz fűződnek, hogy kétharmados többséggel nyer a Tisza, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a rendelkezési, hatalmi szituáció állhat elő, ami most is van.
Egy demokráciákban vannak fékek és ellensúlyok, amik segítik azt működtetni, de a szavazó átlagemberrel nagyon nehéz megértetni, hogy ezek fontosak. Most leginkább a demokrácia kereteinek a visszaállítására van szükség. A rendszerváltás akkor történik meg, ha ezt a potenciálisan kétharmados hatalommal rendelkező kormány belátja, kommunikálja és megteszi. Ez azért lesz nagyon nehéz, mert a saját hatalmi pozíciójuk gyengítésével járó rendelkezéseket kell hozzá meghozni.
Ennyire pesszimista vagy?
Nem akarok nagyon sötét gondolatokat lerakni az asztalra, de a politikai pártoknak általában az a céljuk, hogy a hatalmat megszerezzék és megtartsák. És ennek egyszerűen nincsen humanitárius oldala. A hatalom megtartása kétféleképpen történhet meg: ha nagyon erős érdekképviseletük van a szavazótáboruk irányába, akkor olyan rendelkezéseket hozhatnak, amikkel a szavazótáboruknak pozitív hozzáállását erősítik. A másik lehetőség pedig az, hogy populista propagandát és kommunikációt alkalmaznak, és ezzel megtévesztik a szavazótáborokat és mindenki mást is, és így érik el azt, hogy hatalomban maradjanak. És mivel kapitalizmusban élünk, ezért a kettő közül azt fogják választani, amelyik olcsóbb.
Márpedig egy leromlott ország általános állapotának a megváltoztatása drágább, mint egy populista propaganda üzemeltetése.
De teljesen meggyőzhető vagyok, ha ezzel ellenirányú cselekvést látok, szóval ha a kétharmados rendelkezéseikkel mégis építik és nem leépítik a demokráciát, akkor valóban elkezdtünk elmozdulni pozitív irányba.
Az a baj, hogy sosem működött még igazán jól a magyar demokrácia, mert ha valaha működött volna, akkor nem termeljük ki az utóbbi tizenhat évet és azokat, akik a mai állapotokat létrehozták. Nekem például teljesen megdöbbentő, mennyire gyorsan lettünk megint oroszbarát ország.
Két-három generációval ezelőtt még orosz katonák erőszakoltak meg magyar nőket!
Sajnos nagyon erős a kognitív disszonancia az emberekben. Ha elkezded felfejteni valakinek, hogy az utóbbi tizenhat évben talán rosszul vélekedett valamiről, még csak el sem jut odáig, hogy elgondolkodna, mert azonnal előbújik belőle a túlélési reakció és ellenkezni fog. Pedig azt is mondhatnád neki: nézd meg, milyen világot teremtettél a gyerekeidek! Most végzett a fiad vagy a lányod az egyetemen, és itthon nincs jövője, úgyhogy megy is külföldre dolgozni, te meg szomorú vagy, mert magányos maradsz öregkorodra. Közben inkább azon kellene gondolkodnod, miért álltál az olyan ügyek mellé, amik megteremtették, hogy ezek a fiatalok úgy döntenek: szeretnének humánusabb közegben élni.
Borzasztóan be vannak már kondicionálva ezek a gondolkodási minták, és az emberek nagy része ösztönösen ellenségképet keres. Azt mondja, hogy oké, ha rá kell haragudni, akkor rá haragszom.
És felmentik magukat a felelősség alól, ahogy a filmedben is?
Igen, könnyebb hátradőlni, semmit sem csinálni, csak mondogatni, hogy ők tették tönkre az életemet. A konformizmus sok mindent lenyom.
Azt mondtad korábban, hogy a filmet például Angliában is jól fogadták. Pedig ott nem éltek évtizedeket autoriter rendszerben. Vajon mit értettek belőle?
Úgy érezték, a film értelmezhető globális tendenciákra is. Angliában sok olyan filmes kollégával és kritikussal beszélgettünk, akik az Egyesült Államokból jöttek a filmet megnézni, és ösztönösen ráhúzták a sztorit Trumpra. Azt mondták: „Nézd, tökre értjük, hogy veletek mi történik, de valójában ez velünk is történik. Máshogy ugyan, de a film nagyon tisztán kommunikál nekünk is arról a problémáról, amivel nem tudunk mit kezdeni.”
Tavaly nyáron meghallgattam Barack Obama egy előadását, amit amerikai diákoknak tartott egy egyetemen. Egy ponton azt mondta: ha kitartunk a politikai tendencia mellett, ami most a republikánusokkal és Trumppal erősödik, akkor az Egyesült Államok olyanná válik, mint Magyarország Orbán alatt. Azért hasadtam meg rajta, mert mondhatta volna azt is, hogy mint Oroszország Putyin alatt, vagy mint Törökország Erdogan alatt, de Magyarországot és Orbánt hozta fel példának.
Mert jelen pillanatban Magyarországon fedezhető fel legjobban a legtöbb autoriter eszköz, úgy, hogy közben még mindig el tudja magát adni demokráciának.
Orbánnak tulajdonképpen a legnagyobb fegyverténye, hogy úgy tudta integrálni a kormányzásába az autoriter eszközöket, hogy közben végig benne maradt az EU-ban, és azt mondogatja, hogy demokráciában élünk és mi vagyunk a legszabadabb ország.
Történelmileg demokratikus országokban is egyre több ilyen autoriter folyamat figyelhető meg, és szerintem ez a nemzetközi sajtóban is megjelenik, tehát nemzetközi szintű figyelmet kap már. Ehhez nyilván Trump is hozzásegítette a világot. Ezért szoktuk mondani, hogy ha ez a film öt évvel korábban jött volna ki, kevésbé asszociáltak volna belőle ilyen egyértelműen a globális trendekre az amerikaiak vagy a britek.
Nagyon erős szorongás van a világban azzal kapcsolatban, ami az Egyesült Államokban történik.
Fotó: Ránki Dániel
Azt a geget a globális szorongás ellenére sem érthette egy amerikai, de akár egy spanyol mozinéző sem, amikor Lovas Rozinak a filmben verset kell írnia, és rádöbben, hogy a valószínű elődje Lovasi- és Kimnovak-szövegeket húzott elő.
Attila 2021-ben elkészült forgatókönyvében is benne voltak már ezek a dalszövegek, pontosabban neki az volt a koncepciója, hogy legyen két Kossuth-díjas előadó a két politikai oldalról, plusz kerüljön elő a Tankcsapda, aki a 90-es évektől jelen van. Így eredetileg a Kispál és a Borz Ha az életben című dala mellett Ákos Ilyenek voltunkjából idézett, de aztán Ákostól nem kaptuk meg az engedélyt a szöveghasználatra, így került be a Kimnovak Gyémántja.
A Tankcsapda-szövegben, amit aztán Rozi elszaval, szerepel a Tisza szó. Véletlen?
Persze. Amikor ez a forgatókönyv készült, még nem is volt Tisza.
