A Costa Brava partvidékét és Katalónia tengerparti városait délről észak felé haladva fedeztük fel, és majdnem a francia határig jutottunk.
Spanyolország hatalmas – területe nagyobb, mint Németország és Magyarország együttvéve –, és ennél fogva nagyon változatos is. Katalónia északi része az ország legzöldebb területei közé tartozik, ahol a partvidék és a Girona-Pireneusok régió területének 33 százaléka védett.
A Costa Brava több mint 200 kilométer hosszan húzódik Portbou és Blanes között,
és meredek sziklafalakkal, kisebb öblökkel sűrűn tagolt, ezért is nevezték el „vad partnak” a régi korok hajósai. A rossz hír az, hogy ha az összes strandját szeretnénk kipróbálni, ahhoz nem lesz elég egy hosszú hétvége: 245 strandja van.
A Costa Brava több mint kétszáz kilométer hosszan kanyarog. De sokakat nem a vízpart vonz: az ideális útvonalak miatt rengeteg az országúti kerékpáros.
A sportélet nemcsak a vízparton kifejezetten aktív, a tengertől egy nagyobb kőhajításnyira, a Pireneusok lejtőin, több sípálya is működik, a régió pedig a fél világból vonzza az országúti kerékpárosokat, amire egy egész iparág épült.
Évszázados városok, természetvédelmi területek, háromezres hegycsúcsok, tengeri és hegyi ételek: röviden ez vár azokra, akik úgy döntenek, ellátogatnak errefelé.
A Camino, ami szép
Mivel errefelé különösen gyakoriak voltak a kalóztámadások, a helyiek megfigyelőpontokat és kisebb erődítményeket építettek, hogy védjék magukat. Az őrjáratok a középkori eredetű, Camino de Ronda nevű ösvényen vonultak végig, ami a legkevésbé sem ronda. Ma már szerencsére senki sem akarja a tenger felől lerohanni és kirabolni a városokat, ennek ellenére az útvonal ma is létezik, csak katonák helyett túrázók teszik meg a kaptatókat.
Halászfalu volt, ma látogatott üdülőhely: Lloret de Mar. Fotó: Bagi László
Lloret de Mar (ejtsd kb. Jjoret) neve a babér – latinul laurel – szóból származik, ezt a ma már gyakori bokrot ugyanis a rómaiak hozták magukkal ide. Tanulmányutunk első állomása 1900 körül egy nagyjából háromezer fős halászfalu volt, ma több mint negyvenezren lakják. És ha már összehasonlítás: halászcsalád az említett századfordulón több mint kétszáz volt, ebből körülbelül öt maradt mára, cserébe érkezett több mint száz itt élő nemzetiség, évi 1,2 millió turista és elég intenzív éjszakai élet, szóval
Lloret mára egy igazi, nemzetközi nyaralóhellyé vált.
Lloret olyannyira nemzetközi, hogy minden évben egy hatalmas pétanque-bajnokságot rendeznek. Ilyenkor több francia szót hallunk az utcán, mint katalánt. Fotó: Bagi László
Katalóniában minden városban van úgynevezett „indiano ház”. Ehhez nem árt tudni, hogy régen nagyon sokan vándoroltak ki Dél-Amerikába, akiknek egy része – sokszor meggzadagodva – hazatért, magával hozva az ottani építészeti jegyeket. Az indianosok, vagy más néven americanosok kolonialista stílusú házai így mindig kicsit kilógtak a városképből.
Bár jóval több volt belőlük, Lloretben mindössze kettőt mentett meg a város. Az egyik közülük a Casa Can Font, egy 1877-ben épült indiano ház, ami ráadásul látogatható. Ami egészen vicces, hogy idővel épültek ál-indiano házak is, mint amilyen Lloret hosszú városi strandjának nagyjából közepén, a tengeri múzeumtól néhány lépésre is megfigyelhető.
Az 1877-ben épült Casa Can Font enteriőrje. Fotó: Bagi László
Az ilyen házak státusszimbólumnak számítottak, ezért volt, aki ilyen házat épített úgy, hogy nem is járt Dél-Amerikában.
A már említett tengeri múzeum (Museu del Mar) a másik ilyen ház (név szerint a Can Garriga), és szintén megér egy látogatást, ha már a városban vagyunk. A kiállítóhely röviden bemutatja, hogyan vált Lloret de Mar kis halászfaluból fontos kereskedelmi és hajóépítő központtá, és azt is, ahogy a városka jelentősége Amerika felfedezése után csökkenni kezdett, hiszen a kávé, a dohány, a kakaó, a cukor és a rum délebbre, Sevilla és Cádiz kikötőibe érkezett.
A Jardins de Santa Clotilde egyik kilátópontja a tengerre. Fotó: Bagi László
Ha elfáradtunk a városnézésben, a Jardins de Santa Clotilde a tökéletes célpont. A kertet és a közepén álló villát egy Raúl Roviralta nevű orvos hozta létre, miután hihetetlen vagyonra tett szert egy gyógyító erejű csepp kifejlesztéséből. A Dermaglos nevű cég egyébként ma is létezik, egyik része gyógyászati termékekkel, a másik kozmetikumokkal foglalkozik.
A Jardins de Santa Clotilde nyugalma megéri a szerény belépőt, amit a bejáratnál fizetni kell. A villa a park közepén máig az alapító család tulajdonában áll. Fotó: Bagi László
Na de vissza a kerthez. A ma már a városhoz tartozó kertet a tulajdonos a feleségéről nevezte el, a villa máig a család tulajdonában áll. Monterey-ciprusok, magnóliák, régi márványszobrok, megtervezett látványok: a kertet a Villa d’Este inspirálta.
Ahol a „filmvászonra kívánkozó” nem csak egy unalmas közhely
Tossa de Mar gyönyörű, de túl sokan mégsem hallottak róla a 20. század közepéig, a turizmusa pedig összehasonlíthatatlan volt azzal, amilyen napjainkban. Aztán 1951-ben itt forgattak egy filmet Ava Gardner főszereplésével, és a korszak egyik legnagyobb bálványa megtette a hatását. Az egyszerű halászfaluból turistacélpont lett, és ez a film forgatási célponttá tette az egész régiót. Ez gyakorlatilag máig így van, évente több tucat filmet forgatnak erre, köztük egész nagy költségvetésű produkciókat is.
Tossa de Mar. Fotó: Patronat de Turisme Costa Brava Girona
A római korban alapított város egyszerű kőházaival, szűk utcáival, 18. századi katedrálisával, körbejárható városfalával és a város látképét uraló várával tényleg szuper célpont, de a főszezont érdemes elkerülni, mert a dubrovniki vagy épp a barcelonai óvárost idézően meg tud telni. Szóval nagyon.
S’Agarò valami olyasmi volt régen, mint a budapestieknek Balatonfüred:
már az 1920-as években népszerű nyaralóhely volt, Barcelonából buszjárat közlekedett ide, ez volt a katalán polgárság hétvégi és nyári találkozóhelye. De hogy ezt a nevet ma már a dollárban is milliomos elit is jól ismeri, arról ismét csak a filmipar és egy ötcsillagos hotel tehet.
S’Agarò tengerparti sétánya. Fotó: Bagi László
A Hostal de la Gavinát 1932-ben alapította egy Josep Ensesa i Gubert nevű gazdag gyáros, és a saját birtokkal, éttermekkel, medencékkel és teniszpályákkal körbevett luxushotel gyorsan népszerűvé vált, és az ma is. Az ötcsillagos szállóban rendszeres vendégek a hollywoodi sztárok, énekesek és a közeli versenypályáról idetévedő F1-pilóták is. Az utóbbi száz évben olyan vendégek fordultak meg a falai között, mint Sean Connery, Robert de Niro, Claudia Cardinale, Jack Nicholson, Lady Gaga, Val Kilmer vagy épp Liam Neeson.
l'Hotel la Gavina a la Platja de Sant Pol (Baix Empordà). Tardor de 2024.
De ha valaki nem a 76 szoba, a 3 étterem vagy a teniszpályák egyikének vendége, csak sétálna egyet a sziklás partfal fölött kialakított tengerparti sétányon, az is jól fog szórakozni,
ennél nyugodtabb és szebb helyet nehezen találni.
A közeli Platja D’Aro éppen ellenkezőleg, a legkevésbé sem nyugalmas, de ha valaki a 900 üzlet egyikében vásárolgatni, vagy a 230 vendéglátóhely egyikében szórakozni szeretne, akkor ezt neki találták ki.
Tipp: ha katalán bort szeretnénk kóstolni, miközben a teraszról a környék szőlőültetvényeibe réved a tekintetünk, a Clos d’Agon pincészet jó választás lesz a Calonge városka melletti domboldalakon. A pincészet alapjait a 14. században vetették meg, ma pedig egy modern borászat 10 munkatárssal, 13 szőlőfajtával, évi 70 ezer palackkal és több nagy borral. GPS nélkül nem lesz könnyű megtalálni, és érdemes egy nappal korábban bejelentkezni (Carrer Mas Gil, 14, 17251 Calonge).
A Clos d’Agon régi és új épületei. Fotó: Bagi László
A rizsföldektől az őrület határán egyensúlyozó festményekig
Pals neve a nem ktalánoknak kevésbé cseng ismerősen, pedig abszolút megér egy látogatást. Óvárosa ugyan nem a tengerparton, hanem onnan 7 kilométerre fekszik, mégis könnyű elveszni pár órára a középkori városfalakkal körülölelt néhány utcán.
Pals középkorias hangulatával és kőházakkal vár. A környék rizsföldjeit kisvasúttal is bejárhatjuk vagy ha túráznánk egyet, befizethetünk egy madáslesre. Fotó: Jordi Gallego
Ha már bejártuk az összes utcát – ami nem egy hatalmas teljesítmény –, érdemes felmászni a gótikus harangtoronyba. Lent egy jelképes belépőt kell fizetni, mégsem érdemes kihagyni, mert fentről
nemcsak a város kőházait láthatjuk új nézőpontból, hanem a tengerpartot, a Pireneusokat és a környék rizsföldjeit is.
A rizstermelés errefelé nem valami újkeletű hóbort, a környék gazdái már a 15. században is foglalkoztak vele.
Pals óvárosa. A templom tornyából egyszerre láthatjuk a tengert, a környékbeli rizsföldeket és jó időben a Pireneusok vonulatait. Fotó: Bagi László
Figueres városa már pont nem látszik, de ezt a várost sem érdemes kihagyni, ha már erre járunk. A legtöbben az 1974-ben alapított Teatre-Museu Dalí miatt keresik föl, és az a helyzet, hogy még akkor is érdemes megnézni, ha nem rajongunk az excentrikus művész munkáiért. Maga az épület is érdekes, ugyanis ez tényleg a kisváros színháza volt, mielőtt a polgárháború harcai közepette kiégett, és sokáig üresen állt.
Az 1974-ben alapított Teatre-Museu Dalí a kisváros színháza volt. Fotó: Josep Algans
Így talált rá Salvador Dalí, aki elkezdte megtölteni szürrealista vízióival: az egykori nézőtér közepére egy régi Cadillacet, fölé egy hatalmas üveggömböt, az épület tetejére pedig hatalmas tojásokat álmodott. Az egyik helyiség furcsa enteriőrje akkor áll össze egy nagy egésszé, ha egy emelvényről, nagyítón keresztül nézünk alá, míg más szobákban „csak” festmények egyensúlyoznak az őrület határán. Dalí nemcsak az épület falai között töltötte élete utolsó éveit, de kérésére a múzeum-színház alatt helyezték örök nyugalomra, a sírját mi is megnézhetjük.
A múzeum belső tere. Fotó: Josep Algans
Végül, ha már az egész vidéket bejártuk, semmiképpen sem érdemes kihagyni Girona városát, ahol középkori kőfalak, tágas terek és a világ egyik legjobb étterme várnak – feltéve, hogy 10-12 hónappal korábban asztalt foglaltunk . De ha ide nem is jutunk be, van még bőven jó étterem, sőt, igazából itt az a nagyobb mutatvány, hogy rosszat találjunk.
Girona óvárosa. Fotó: Enric Domas
Mikor menjünk?
Ha tehetjük, ne főszezonban. Júliusban és augusztusban két dolog garantált: a hőség és bizonyos attrakcióknál a tömeg. A tavasz és az ősz ezzel szemben jóval nyugodtabb, ráadásul a szállásárakban is komoly különbség van az elő- és főszezon közt. A Lloret mellett, egy héthektáros erdőben található Hotel Santa Marta például előszezonban egy gyors keresés után nagyjából harmadáron elérhető július-augusztushoz képest – igaz, március-április környékén még nélkülöznünk kell a kültéri medencéket.
Néhány remek étterem
Costa Brava partvidékén, tehát Barcelonától északra és a francia határtól délre – vagy másképpen mondva, Girona egy órányi autózással elérhető vonzáskörzetében – több mint egy tucat Michelin-csillagos étterem található a cikk publikálásának időpontjában, köztük a világ egyik legjobbja, az El Celler de Can Roca, amiről korábban már írtunk röviden. De akkor sem fogunk csalódni, ha egy „átlagos” tengerparti helyre ülünk be. Ezeket a helyeket személyes tapasztalat alapján merem ajánlani:
Hotel Santa Marta (Lloret de Mar): Az ötcsillagos hotel étterme, a tengerparttól pár méterre, mégis egy hatalmas zárt park közepén.
Gammarus Restaurant (Lloret de Mar): A városközponttól kicsit kintebb, a tengerparttól pár méterre, de árnyékos teraszon élvezhetjük a katalán konyhát.
Vela Mar Restaurant (Lloret de Mar): Könnyű, mediterrán konyha a város tengerparti sétányának végén, modern környezetben.
El Petit (Tossa de Mar): A kisváros tele van éttermekkel. Ezek egyike ez is, a fiatal tulajdonos egyben séf is, és nagyon lelkes, aki szívesen csavar egyet a tradíciókon.
El Pedró (Pals): Középkori kőfalak között, egy félreeső kis téren találjuk ezt az éttermet. A paellára a legbüszkébbek, ami tényleg nagyszerű.
La Fonda d’El Foment (Girona): Nagyon katalán, és a legtöbb étel nagyon finom – nagyjából így lehet összefoglalni, hogy mit tud ez a viszonylag új étterem az óváros egyik sétálóutcájában.
Fotók: Patronat de Turisme Costa Brava Girona
