Az egész életét egy hajón töltő Novecento, a zongorista teszi fel a kérdést barátjának, Maxnek Az óceánjáró című kétszemélyes darab nagyjából felénél, a Dante Közösségi Alkotótér színpadán. Másnap megszállottan keresem a sztori eredetijét, de sem a Tim Roth főszereplésével készült Az óceánjáró zongorista legendája című Tornatore-filmben, sem az annak alapját adó Baricco-kisregényben nem szerepel ez a mondat, csak itt, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor játékában.
Nincsenek véletlenek, gondolom afféle Írország-mániásként. Amikor pár hónapja először besétáltam a Margit híd budai hídfőjéhez közeli klubba, valahogy azonnal déjá vu érzésem lett: csapolt Guinness, pont jó habbal és hőfokon, családias atmoszféra, eklektikus bútorok, zongora, amin bárki klimpírozhat, és itt-ott nagyobb asztalok, ahol előbb-utóbb tényleg szóba elegyednek egymással a vendégek. Pont, mint egy írországi pubban. A falon pedig az említett idézet.
„Sokszor látjuk, hogy lejön ide valaki egyedül, aztán egy asztaltársaságnál folytatja. Valahogy kezdettől azt sugározza a hely, hogy ez itt természetes” – mondja Jászberényi Gábor, a Dante egyik alapítója.
„Olyan kis sziget, amit nem keresel mindennap, de amikor a lelkednek arra van szüksége, hogy kiszakadj, lejöhetsz” – csatlakozik Gulyás Hermann Sándor, „Söndi”. Annak külön örülnek, hogy mindenféle beállítottságú emberek járnak ide beszélgetni, a könyvespolcokról lekapva egy könyvet elcsendesedni (még külön kisterem is van az introvertáltabbaknak), kiállítást, koncertet vagy előadást nézni, színházat csinálni.
A háromszáz négyzetméteres klub és színház egykor kockás terítős étterem volt, de több mint tíz évig állt üresen. Gábor és Sándor civil szervezete, a Másik Produkció a Margit-negyed programban pályázta meg és újította fel a helyiséget, több mint kétszáz önkéntes munkájával. Volt, aki falat bontott, más a szerszámkészletét hozta, és akadt, aki főzött a csapatnak.
Amikor másodszor találkozunk, már öleléssel fogadnak, és az öltözőjükben mint régi ismerősök ülünk le beszélgetni. Még egy takarót is kapok, ha esetleg fáznék a februári borús délutánon. Körben mindenfele plakátok, hangszerek, a színházteremhez vezető szomszédos helyiségben Az óceánjáró bádog zongorája és egyben hajója, a folyosó falán több tucat név, azoké, akik valamilyen formában segítettek a Dantét felújítani, Závada Pétertől a Carson Coma Fekete Giorgióján át Osvárt Andreáig.
Gábor és Sándor évtizeden át kísérték egymás szakmai és magánéletét. Nem voltak mindig sülve-főve együtt, a sorsuk néha összeölelkezett, néha eltávolodott. Régen, a Merlinben ismerkedtek meg a független színház világával, aztán amikor több vidéki állomás után éppen mindketten Dunaújvárosban játszottak, elkezdtek azon agyalni, hogy jó lenne végre önállóan belevágni egy olyan darabba, amiről korábban azt gondolták, hogy sosem lesz merszük hozzá.
„Éhség volt bennünk” – mondja Gábor. Bő tíz évvel azelőtt, a 2000-es évek elején látták mindketten a Tháliában Kálloy Molnár Péter és Rudolf Péter szereplésével a Kövek a zsebben című előadást (éppenséggel az is egy ír falucskában játszódik), és már lenyűgözte őket a színészi teljesítmény.
„Gáborék akkori lakásának nappalijában kezdtük el próbálni, meg ahol csak lehetett, az utcán, a hentesnél, azóta nem létező kávézókban gyakoroltuk a szöveget – meséli Sándor. – Azt akartuk, hogy ne szimplán az legyen a bravúr, hogy két színész eljátszik tizennégy szerepet, hanem találjunk benne még más izgalmakat.”
Akkorra már erős vágy fogalmazódott meg bennük arra, hogy a színházcsinálásnak ne csak a színészi részét gyakorolják, hanem maguk legyenek a dramaturg, a rendező és mindenki más.
„Nyomás nélkül dolgoztunk, és a darab, mint a kis gömböc, szép lassan dagadni kezdett – mondja Sándor. – Akkor felvettük, elemeztük, kollégákat hívtunk, hogy kritizálják. Megtehettük, hogy egy jeleneten két hetet is dolgozzunk, aztán ne kerüljön bele az előadásba. Egy kőszínházban ez aligha történhet meg.”
„Na, akkor most beülök ebbe a stricifotelbe” – mondta a fotózáson Gulyás Hermann Sándor. Fotó: Sebestyén László
A Kövek című előadásukat befogadta a dunaújvárosi színház, nagy siker lett, de vidéki színház lévén hamar kijátszotta a bérletét. Ekkor szerencsére megkereste őket a független társulatokat menedzselő Manna Produkció (ami azóta megszűnt), és segített az előadást turnéztatni. „Eljutottunk olyan helyekre, amik később megrendelőink lettek” & mondja Sándor. Így később például az akkori Egri Pinceszínház kezdeményezésére rakták össze a Stílgyak című előadásukat – szintén egy legendás pesti produkciót, a 80-as években először a Katonában, majd a Komédiumban vagy hatszázszor játszott Stílusgyakorlatokat továbbgondolva.
Kitaláltunk egy fiktív művészeti titkárt
„Szép lassan eljutottunk oda, hogy már hét előadásunk futott, és mint egy bolygó, elkezdtünk holdakat és aszteroidákat magunk köré gyűjteni” – mondja Gábor. Voltak műszakosaik, asszisztensük, egyeztető embereik – bár utóbbinál némi trükköt is be kellett vetniük. Mert nem az előadást összerakni a legnehezebb a színházcsinálásban, hanem az infrastruktúrát mögé tenni.
A színházi titkárok jellemzően havonta összeülnek, hogy adják-vegyék a színészek idejét egymás és az előadóhelyek közt, de Gábor hiába írt a saját aláírásával levelet, hogy mikor és hol tudnák a Köveket előadni, egyszerűen ignorálták. Egy színész ne egyeztesse magát, az a művészeti titkárok dolga, ez lehetett a magyarázat. „Ekkor kitaláltunk egy fiktív nevet, és Károly Brigitta nevében leveleztünk két évig. Mindenkivel jóban volt, szerették, beszélgettek vele, megadták a kért időpontokat” – nevetnek.
De rendszeresen hasonlóan jártak potenciális befektetőkkel, mecénásokkal is. „Nem vettek minket komolyan, mondván, egy színész nem ért ehhez. A nagy filantrópok mind azt mondogatták, hogy majd ha még két év múlva is létezünk, átgondolják. Hát itt az idő, hogy erről beszélgessünk.”
Áprilisban ugyanis jön a második születésnapjuk, a tavaly már bevált többnapos összművészeti fesztivállal.
Gyerekek, higgyétek el, sikerülni fog
Egyszer csak elkezdtek kalkulálni: ha a futó előadásaik havi nagyjából tíz, tizenkét esti bérleti díját kifizetik, az akkora összeg, hogy akár egy saját helyet is kiadna. Ott harminc estével gazdálkodhatnának, kiadhatnák a termet, és leginkább azt csinálnának, amit akarnak. Akkoriban erős bázisuk volt az RS9, ők játszottak a legtöbbet az alter színház fenti részében, a Vallai Kertben, és 2022-ben, a covid vége felé ajánlatot is tettek Lábán Katalin igazgatónak, hogy egy az egyben kibérelnék a termet.
„Szuper volt velük az együttműködés, beleillettek a családias légkörbe – mondja Katalin –, alkalmazkodók voltak, és vigyáztak a színházra. Szép lassan egy kisebb színházra való apparátust alakítottak ki maguk körül fiatal önkéntesekből, és sok szép lány vette körül őket.” Viszont miután pár másik társulat is játszott ott forgásban, nem adta át nekik a Vallai Kertet. „Én alakítottam ki egy egykori MÉH-telepből, és szüksége volt rá az RS9-nek.”
Jelenet Az óceánjáró című előadásból. Fotó: Dante
De elmesélte Gáboréknak, hogyan szállt ki 90-ben a Szkénében játszó csapatok közül, és alapított színházat, hogy a szíve vágya előadásait játszhassa. „Gyerekek, higgyétek el, sikerülni fog” – biztatta őket, és nem telt el több fél évnél, meglett a Dante pincehelyisége.
A jó viszony megmaradt, Gábor ma is játszik az RS9-ben A Tizenegyes kórteremben, Kati pedig a nyitásra nekik ajándékozta Az óceánjáról bádogból készült zongora-hajó-díszletét, ami az ő pénzéből készült még az RS9-es premierre. „Kreatívak, energikusak, a Dantét szinte ügyesebben viszik, mint ahogy én kezdtem annak idején. Jó, hogy vannak éjszakai programjaik, mély, de szórakoztató darabjaik, ráadásul ügyesen választották meg a helyszínt, ezért is van sok fiatal a színházban.”
A Margit-negyed programban 2023 elején lehasznált önkormányzati ingatlanokat lehetett megpályázni civil vagy kulturális tevékenységre.
„Tudtuk, hogy kávézót és színházat is szeretnénk, és mindkettőnek viszonylag nagy területigénye van. Egyetlen fillérünk sem volt, de lejöttünk, skiccelgettünk, méregettünk, aztán azonnal kértünk egy nagyságrendi költségbecslést az Intramuros Építészirodától” – mondja Sándor. Tízmillióra saccolták, azt nem tűnt lehetetlennek összegyűjteni – negyven lett a vége, beleszámolva a 210 önkéntes munkaidejét, a járulékaikat, az ellátmányát, az építőanyagot és minden mást.
Úgy mentek bele, hogy nem volt veszítenivalójuk. Most már van, mondják. De azt érzik, mára példává váltak, megmutatták, hogy a pályázati rendszeren kívül is van kulturális élet. „Ha elég jól szervezed a dolgokat, lesznek, akik melléd állnak, akiket megérint az ügy, ahogy minket is. Nem volt időnk közben leülni és átbeszélni a stratégiánkat, egyszer csak az volt, hogy délelőtt még hordtuk ki a sittes zsákot, este már megnyitót tartottunk nyakkendőben és öltönyben.”
Nem vagyunk látványosak és harciasak
A második évaduk közepén járnak, még nem érték el kapacitásaik határait, és nem is telt házas minden estéjük, de bíznak benne, hogy néhány éven belül kiléphetnek a barna köpenyes gondnok szerepéből, és többet foglalkozhatnak magával a művészi résszel, mint az Excel-táblákkal. „Egyelőre lényegében nem vagyunk több egy kultúrháznál – mondják. – Nehéz észrevetetni magunkat, mert nagy a zaj, és mi a rögösebb utat választottuk. Nem vagyunk látványosak és harciasak, bár van korrekt közösségimédia-szereplésünk, nem nyomulunk a TikTokon, inkább szájról szájra terjed a hírünk.”
Jászberényi Gábor bajuszának hivatalos rajongói oldala is van a Facebookon. Fotó: Sebestyén László
Az egyik közönségtalálkozójukon például egy keszthelyi pár vallotta be, hogy teljesen véletlenül talált rájuk a közösségi médiában, de innentől figyelni fogják munkásságukat, A varjúkirály című Jászberényi Sándor-kisregényből készült drámájuk után (az író Gábor bátyja) pedig egy konzervatív házaspárral folytattak higgadt, diplomatikus vitát arról, miért van igenis mindenkinek köze a nevelőintézetből kikerült cigány fiú sorsához is, és hogy nem lehet mindig tőlünk távoli görög drámákat nézni a színházban. Egyébként ez az egyetlen aktuálpolitikát érintő előadásuk.
Szándékosan nem nyomasztják a követőiket politikai üzenetekkel, és a színpadot tudatosan nem tévésorozatokból ismert, populáris figurákkal töltik meg.
Azt mondják, mindenkinek egyformán örülnek, és így próbálnak hosszú távon hitelesek maradni. Nemrég például fellépett náluk Csőre Gábor, a közismerten konzervatív beállítottságú színész, az első szülinapi fesztiváljukon Halász Judit egy huszonévesekből álló funkyzenekarral énekelte, hogy Boldog születésnapot, járt itt Korda György, Kapu Tibor, standupolt már náluk Nádasdy Ádám nyelvész-költő, és váltotta meg velük a világot egy szilveszteri fröccsözés közben Pintér Béla is.
Gábor sokat forgat – az utóbbi pár évben többek között a Sárkányok Kabul felett, a Most vagy soha, a Foglyok vagy az Unoka című filmekben szerepelt –, de azt mondja, jobban érdekli, hogy a Dantéban jó előadások szülessenek. „Úgy teszünk, mintha Hollywoodban lennénk, ahol mindenki A kategóriás színész, és megengedheti magának, hogy hetven ajánlatból válogasson – mondja, miért vállalt szerepet olyan hatalmas állami támogatásból készült kurzusfilmekben, mint például a Petőfi-film. – Ilyen munkákkal egy kicsit biztonságosabban lehet élni, de volt felkérés, amire én is nemet mondtam.
Nem ugyanaz kiülni a miniszterelnök mögé egy pártrendezvényen és elszavalni egy verset, mint szerepelni egy filmben.”
Nem ebből fogunk elutazni a Seychelle-szigetekre
A Dante megpróbál főként nem pályázati forrásokra támaszkodni, nagyobb részben a bár bevétele, kisebb részben a jegybevétel, a vendégelőadások és a befogadott produkcióktól bejövő bérleti díjak tartják el a színházukat. Tavaly, az első évadjukban majdnem négyszáz esemény volt a Dantéban, abból mintegy száz ingyenes, vagyis akár közszolgáltatásnak is hívható, amit művelnek – ehhez képest a helyet piaci alapon bérlik. „Lassan két év alatt nem roppantunk bele, vagyis biztonságos a működésünk, de nem tudtunk új bemutatót tartani idén, sem beruházni.”
Addig már eljutottak másfél év alatt, hogy ki tudnak venni maguknak valamennyi fizetést a Dantéból, és nem kérik a kollégáiktól sem, hogy önkéntesen vagy éhbérért dolgozzanak.
„Kinőttük a hippiséget, de nem ebből fogunk elutazni a Seychelle-szigetekre. Hacsak nincs ott egy fesztivál, amire meghívnak minket.”
Gulyás Hermann Sándor és Jászberényi Gábor a Dante színháztermében. Fotó: Sebestyén László
Merthogy éppen azt szeretnék, ha a világban lenne sok kis hasonló Dante, akikkel összefoghatnának – ahelyett, hogy Budapesten nyitnának egyszer egy háromszor ekkora klubot és színházat.
Most is vannak befogadott előadásaik, de hosszabb távon az a céljuk, hogy ezeknek a független, kis társulatoknak azt kínálhassák: ne a piaci bérleti díjat fizesd nekünk, hanem afféle terembérleti hozzájárulásként fizesd ki mondjuk a technikust a bevételedből, erősödj meg, mi pedig segítünk az infrastruktúrában.
Most éppen a marosvásárhelyi Yorick Stúdiót vezető Sebestyén Aba jelentkezett be hozzájuk, régi barátjuk, és végigkövette a Dante sorsát. „Jó lenne neki azt mondani, hogy rendezzen nálunk valamit, van rá keret – mondja Gábor. – De egyelőre ott tartunk, hogy jó, akkor majd Söndinél fog aludni, én meg főzök neki.”
