A Park Lane-en lakni már ötven éve is státuszszimbólum volt. A Hyde Park és Mayfair találkozásánál az eredeti londoni elit közvetlen szomszédságába vásárolták be magukat azok a vagyonos családok az egykori brit gyarmatbirodalom széleiről, akik azt akarták, hogy a gyerekeik még az angoloknál is angolabbak legyenek. A 70-es évekre már indiai, pakisztáni, délkelet-ázsiai iparmágnások és arab olajmilliárdos családok rezidenciái sorakoztak az angol nemesség és a svájci, francia, olasz dinasztiák egyik kedvenc londoni negyedében. Nem véletlenül itt nyílt meg London első modern luxushotelje 1970-ben, és egyben ez volt a kanadai hotellánc, a Four Seasons első európai szállodája is.
Fél évszázaddal később a kétszáz szobás épületbe lépve először a nyomasztóan alacsony belmagasság és a már-már sötét lobbi emlékeztet a 70-es évek városi építészetére. A concierge figyelmeztet: ha esti sétára indulnánk a környéken, a telefonunkat mindenképp tegyük el, mert egyre gyakrabban fordul elő a Park Lane-en, hogy motoros banditák kikapják az ember kezéből a mobilt. Rég jártunk Londonban, tátott szájjal köszönjük meg a tanácsot – azzal megyünk is föl a szobánkba.
A 2011-ben teljesen felújított hotel egyik büszkesége az idén újra felújított Park lakosztály. Részben, srégen balra valóban a Hyde Parkra néz – de leginkább egyenesen a szemben lévő Hilton szobáiba. A bézs színeket, a faborítású tolóajtókat és a tágas sminkszobát („powder room”) mintha a Volt egyszer egy Hollywood díszletéből emelték volna ide.
A Four Seasons erényt kovácsol az épület ódivatú adottságaiból. Európai szemmel tényleg szinte időutazásnak tűnhet néhány itt töltött éjszaka a luxushoteleket mára újra világszerte elárasztó modernista dizájnbútorok között. (Más kérdés, hogy a trendek szeszélyes váltakozása miatt arra tippelnénk, hogy legkésőbb öt év múlva itt is újra lecserélhetik a teljes berendezést.) Mindenesetre a puha, ívelt buklékanapétól a páros dohányzóasztalon át a bőrbetétes íróasztalig ezek az apró kulturális referenciapontok még az alacsony belmagasságot is elhelyezik térben és időben.
Közben látszik, hogy az idei felújításnál kínosan ügyeltek rá, hogy a legdrágább dizájnbútorokkal rendezzék be a lakosztályt, a fürdőszobát plafontól padlóig márvány borítsa, és a nappaliban a szilfa panelek szegélyén megcsillanjon az arany. Így bármiféle európai belsőépítészeti emlékfoszlányok híján is elég felnézni a buborékszerű üvegkorongokból álló muranói csillárra vagy távirányítóval beindítani a kandallót, és
a világ másik végéből jött vendég is azonnal érzi, ennél a felújításnál a pénz nem volt szempont.
Hogy a lakosztály berendezése mennyibe kerülhetett, megtippelni sem tudjuk, azt a szálloda tulajdonosa, a bahreini uralkodócsalád fizette. Ez a letaglózó luxus és a hozzá tartozó árcédula természetesen a vendégkört is megszűri: a száz négyzetméteres Park lakosztály éjszakánként hárommillió forintba kerül. Hogy ki hajlandó kifizetni, azonnal kiderül, mihelyst kiszállunk a liftből, hogy a hotel vendégeiként elköltsük vacsoránkat a három Michelin-csillagos francia sztárszakács, Yannick Alléno éttermében, a földszinti Pavyllon Londonban. Ahogy kinyílik a liftajtó, csadoros nők és arab férfiak néznek vissza ránk, a lobbiban és az étterem előterében kizárólag az Öböl-országokból jött vendégekbe botlunk. A lift mellett még a poroltó is aranyozva van.
Fotó: Four Seasons Hotel London at Park Lane
A Pavyllonban a látványkonyhára néző bárszékeken kapunk helyet. Az egyik pincérnő Lisszabonból, a másik felszolgáló Toszkánából, az egyik szakács Franciaországból, a másik Lengyelországból jött, a sommelier pedig Olaszországból vándorolt ki, hogy több pénzt keressen, mint otthon. Akiről azt hisszük, hogy angol, arról is kiderül, hogy holland.
A tőkehal valószínűleg Angliából jött, de azt is meuniére-mártással öntik nyakon, miután kifilézték az asztalnál. Természetesen tökéletes. Pedig nehéz felülmúlni az előételt: a párizsi és a monacói Alléno-étteremben is legendás „badaboumtojást”, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy „tádámtojás”, és a név az ízrobbanásra utal, amit az osztrigacápa kaviárja és a tojássárgája találkozásakor álmodott meg a nagy francia mágus.
De a varázslat itt és most elmarad. Minden nagyon finom, minden makulátlan és kifogástalan, de mintha az egész élmény ki lenne filézve. Nem tudjuk elhessegetni a budapesti Michelin-csillagos SALT étterem élményét, ahol egy végletekig összecsiszolódott csapat, közös gyökerekből és a nagymamáik ízvilágából estéről estére újra írt modern története inkább emlékeztet színházi előadásra vagy gasztronómiai utazásra, mint vacsorára. Ehhez képest most egy hatalmas nemzetközi gasztrogyár világszerte bevált termékeit kóstolgatjuk, amit a világ minden tájáról Londonba sereglett gyári munkások állítanak össze a párizsi használati útmutató alapján az olajországok elitjének.
Brit és ukrán zászló
A kontraszt nagyobb nem is lehetne, amikor befordulunk a Goring Hotel utcájába a Buckingham Palota mögött. A mindössze háromemeletes, edvardiánus stílusú butikhotel az elegáns Belgravia negyed csendes, zöld utcájára néz. A főbejárat fölött brit és ukrán zászló lobog. A névadó Goring család ezzel fejezi ki szolidaritását az ukrán néppel, már harmadik éve. A jelenlegi vezérigazgató, Jeremy Goring ősei négy generációval korábban, 1910-ben nyitották meg a szállodát.
Az alapító, Otto Goring a századforduló körül maga mögött hagyta a drezdai szénkereskedő-dinasztiát, és utazó szakácsnak állt, majd megnyitotta az első olyan hotelt a világon, ahol minden szobában volt fürdőszoba is. A Goring nagy belmagasságú halljában kristálycsillár világítja meg az antik bútorokat és a kézzel festett selyemtapétát. Az egyik falon egy rémült oroszlánnal csap össze egy unikornis az erdőben, az unikornis szarván a brit királyi korona éktelenkedik.
Ez meg mi? – kérdezzük a concierge-től a klasszikus brit hotel egyetlen giccses részletén fennakadva. Mint kiderül,
Kate Middleton itt töltötte utolsó hajadonéjszakáját, innen vitte a Rolls-Royce a Westminster Abbey-hez, hogy férjhez menjen Vilmos herceghez.
Ennek emlékére néhány évvel később, amikor a hotelt felújították, visszatért, hogy ő is részt vegyen a tapéta befejezésében. Mindezt John Andrews concierge, a város egyik legendás vendéglátója meséli el. A Big John becenévre hallgató concierge személyéről városszerte hihetetlen történetek keringenek. Állítólag egy vendégének annyira megtetszett a Buckingham Palota egy árnyalata, hogy John beszerezte neki pontosan azt a festéket, és elpostázta az Egyesült Államokba. Egy másik Goring-vendég lánykéréséhez zenekart verbuvált a London Eye óriáskerékhez.
Sajnos mi nem gyarapíthatjuk a róla szóló legendákat – de erről nem ő tehet. Megérkezésünk után tíz perccel előzékenyen odalép az asztalunkhoz a szalonban, frakkja alól előhúz egy borítékot a zsebéből, és elegáns angolsággal előadja, hogy úgy értesült, kedveljük az Oasis zenekart, és utólagos engedelmünkkel sikerült két jegyet szereznie a másnapi koncertre a Wembley-stadionba.
Mikor orcánk az elragadtatás örömével felragyog, hozzáteszi, hogy a két jegy ára mindösszesen 2300 font, durván egymillió forint, és egyetlen szavunkba kerül, hogy kollégáival lecsapjon a jegyekre. Így történt, hogy nem jutottunk el az Oasis koncertjére. De elképzeltük, milyen örömöt szerzett volna Big John a Goring bármelyik fizető vendégének, aki kérdés nélkül kifizette volna ezt a pénzt az év legjobban várt londoni koncertjéért.
Fotó: The Goring Hotel
Az Oasis-jegyeknél is nagyobb meglepetés, amikor a mandulatejes kapucsínót felszolgáló mosolygós pincérnő magyarul köszön ránk.
Nikolett több mint tíz éve dolgozik itt, és bizonyára családtagnak számít a Goring családban, ugyanis a covidjárvány idején itt lakott a szálloda egyik szobájában. A család vigyázott alkalmazottaira, és ők cserébe vigyáztak arra a szállodára, ahová kis túlzással még az angol királynő is gyalog járt.
Ezt sosem jelentették be a hotel dolgozóinak, csak annyit tudtak, hogy fontos vendég érkezik.
Onnan tudták meg, kiről van szó, hogy reggel megjelentek a munkások, és villámgyorsan felhúztak egy gipszkarton falat a szalont és a verandát elválasztó átjáróba. Így fogyaszthatta el a brit királynő kedvenc ebédjét és ötórai teáját teljes nyugalomban,
anélkül, hogy egyetlen szállóvendég is megláthatta volna. Amikor délután megérkezünk a télikertbe a legendás ötórai teára, a legjobb asztalt kapjuk, azt, amelyik az angol gyep borította belső kertre néz, ránk pedig egy tökéletes magyarsággal megírt üdvözlőkártya vár.
Fotó: The Goring Hotel
A kertben sétálva idézetekbe botlunk Károly királytól. Az egyik szerint „minden titok nyitja a jó öreg, rohadt trágya”. Egy másik tábláról pedig megtudjuk, hogy az angol király szerint a kertészkedés a legjobb terápiás tevékenység a világon. Az idézetek minden bizonnyal tényleg tőle származhatnak: amikor néhány éve Erdélyben a zalánpataki vendégházában aludtunk, a helyiek történetei is mind arról szóltak, hogy a királynak a vadvirágok és a természet a mindene.
Nemcsak a Four Seasonsnek, a Goringnek is van Michelin-csillagos étterme a földszinten, itt egy fiatal brit séf, Graham Squire hozza le a csillagokat az égről. Az este a pincében kezdődik, ahol a konyhában a kukták már készítik elő a fogásokat, minket pedig Graham pezsgővel és maga termesztette mikrozöldségekkel vár. Utána az edvardiánus stílusban berendezett bárban
Margaret Thatcher kedvenc koktélját keveri ki a litván bartender bourbonből, száraz vermutból, abszintből és banánlikőrből. Kemény, mint a vaslady.
Aztán jönnek a klasszikus brit fogások: Beef Wellington longhorn marhából, bárány a Rhug-birtokról, Aylesbury kacsa Buckinghamshire-ből. Itt csak a desszert francia, amikor a Rum Babát az asztal mellett lángra lobbantják. Másnap reggel fenn a szobában borravalót adunk az idősebb takarítónő kezébe, mire könnybe lábad a szeme, és magyarul köszöni meg. Hiányoznak neki az unokái Magyarországról, de sokkal több pénzt keres itt, mint otthon, és így támogatja a családját. Megbeszéljük, hogy hamarosan ő is, és mi is hazarepülünk ebből a nagy, furcsa metropoliszból, ahol isten igazából csak nagyon kevesen érezhetik otthon magukat.
