A független színházak kezdenek nemcsak beletörődni, hanem beletöredezni a pénztelenségbe – mondja Kovács D. Dániel rendező, a Stúdió K új művészeti vezetője.
A közönség és a barátok támogatása nélkül nem biztos, hogy el tudták volna kezdeni a próbákat az 55. évadát indító apró, családias műhelyben. A minisztérium ugyanis idén is teljesen pénz nélkül hagyta a függetleneket, de most nem is pénzhiányra hivatkozva, hanem azzal az indokkal, hogy szakmailag nem felelt meg a programjuk. Interjú önkizsákmányolásról, díszletező színészekről, színházra nem költő kölkökről és százméteres óriás ámbráscetről.
Forbes.hu: Miután elvállaltad a Stúdió K Színház művészeti vezetését, az évadnyitón úgy fogalmaztál: inkább magadat lövöd lábon, ezért kapásból kettőt te rendezel a négy idei bemutatóból. Ennyire bizonytalan a helyzet?
Kovács D. Dániel: A független színházak kezdenek nemcsak beletörődni, hanem beletöredezni a pénztelenségbe. Az a szerencse, hogy mindig van valaki, aki megjelenik új energiával. Az, hogy a színház mondani akar valamit, nem fog eltűnni csak azért, mert nincs finanszírozás. Viszont az állandóság, a hosszú távú tervezés esélye teljesen ellehetetlenült.
Még pár éve is könnyebben lehetett tervezni, ha egy csapat összeállt egy produkcióra, akkor szerencsés esetben volt arra NKA-s pályázat. De most az, hogy egy egész évadra lehessen előre készülni, baromi nehéz, szinte képtelenség, miután a kulturális minisztérium indoklás nélkül kihagyta a függetlenek nagy részét az előadó-művészeti szervezetek támogatásából. Ez azt is hozza magával, hogy nem nagyon lehet társulatokról beszélni, csak arról, hogy bizonyos emberek oda mennek dolgozni, ahol éppen összeáll a pénz az adott produkcióra, vagy eggyel kiszámíthatóbb háttérrel bíró, nagyobb színházakhoz szerződnek, ha tudnak.
És akkor itt van ez a kis Stúdió K, ahol van annyira fanatikus a csapat, hogy még ezzel az önkizsákmányolással együtt is mindenki érzi, hogy van ereje, ha együtt csinálunk színházat.
De a kérdésedre válaszolva, én viszolyogtam attól a gondolattól, hogy azonnal kettőt rendezzek az évadban, terjeszkedésnek tűnt. De Fodor Tamás (a színház alapítója – a szerk.) és Gyarmati Kata igazgató rám pirítottak, hogy ha idejön egy új ember, az a minimum, hogy ismerje meg a csapatot nagyon sok helyzetben.
Ezek szerint itt most te vagy az a valaki, aki megjelent új energiákkal.
Jó, ha egy csapatba időnként bekerül egy-egy új alkotó, mert picit megújítja az emberek közt a kémiát. Nagyon régóta dolgozik együtt ez a társaság, jól ismerik egymást, aminek sok pozitív része van, de az is igaz, hogy ilyen helyzetben már nehéz meglepni a másikat. Másképp működik a próba, ha csak egy új embert is bedobsz a Petri-csészébe. Most az első bemutatónkba, a Moby Dickbe ezért is hívtam meg Ujvári Borsot, a tavaly bemutatott Prudencia Hart különös kivetkezésében pedig Szabó Sipos Ágoston csatlakozott mint zenész, aztán Barna Lilla színész. Ez a fajta óvatos terjeszkedés, hogy legyenek meghívottak, az összes társulatnak jó lesz.
Jelenet a Prudencia Hart különös kivetkezése című darabból, a főszerepben Nagypál Gábor és Pallagi Melitta. Fotó: Dömölky Dániel
Nagypál Gábor, a Stúdió K vezető színésze, egykori művészeti vezetője is azért szerződött el a Budaörsi Latinovits Színházhoz, mert ennyire rossz az anyagi helyzet? Két helyen kell egy színésznek társulati tagnak lennie?
Itt hivatalosan nincs társulat, mint, mondjuk, az Örkényben vagy a Katonában, kizárólag a közös felelősségvállalás tartja össze a csapatot. Hiszen nincs arra kiszámítható pénzforrás, hogy fix havi bért kaphassanak a színészek, amihez próbakötelesség, egyeztetési elsőbbség kapcsolódhatna. Ettől még masszív, több évtizedes jelenlétek jellemzők itt. Gábor Budaörsön társulati tag lett, amennyi már játszott szerepe itt van és amennyi újat ott elkezdett, azok még összeegyeztethetők. Plusz a Moby Dickben is benne lesz, aztán hosszú távon majd az élet eldönti, hogyan tud dolgozni.
Egyszer jóval előbb ideértem, mint az előadás kezdődött volna, és éppen Homonnai Katalin színész porszívózta a színházat. Ez normális és elfogadható?
A Stúdió K-ban a színészek egyben a díszítők is, egyetlen technikusunk van, de előadás előtt és után az egész csapat együtt lámpázik, takarít, pakol. Ez egy pici családi műhely, Fodor Tamás olyan attitűdöt hozott, hogy nem merülhetnek fel ezzel kapcsolatban kérdések. Ha megpróbálom átvenni a díszletelemet egy színésznőtől, önérzetesen kéri ki magának, mondván, ő igenis cipelni akarja és tudja, hogy kell elhelyezni.
Egyrészt csodás, hogy vannak ilyen fanatikus színházcsinálók, másrészt ha mindezt normális életkörülmények között, több pénzből tehetnénk meg, akkor akár egészségessé is válhatna.
Így már nehezen fér bele az életükbe még egy kiállítás vagy dzsesszklub befogadása, vagyis az, hogy belevágjunk társművészetekbe. Régebben voltak itt klubestek, filmklub, zene. Amikor megkaptam a felkérést a csapattól, hogy művészeti vezetője legyek a színháznak, leültem mindenkivel beszélgetni, hogy mi lenne az ambíciójuk, ha nem kellene azt a túlélésre leszűkíteni. Egybehangzó vágyuk volt, hogy jó lenne minél több olyan alkalom, ahol közvetlenül találkozhatnak a nézőkkel. A Stúdió K-ba amúgy is pont azért szeretnek járni az emberek, mert előadás előtt együtt büfézhetnek az alkotókkal, egy térben jön-megy itt mindenki.
Csakhogy a jelenlegi körülmények közt már nincs több kalóriája a testnek. Így most az merült fel, hogy legalább külsősökkel kollaboráljunk, és legyen például rendszeresen filmklub.
Három rendezőtársaddal, Hegymegi Mátéval, Szenteczki Zitával és Pass Andreával 2019-ben alapítottátok meg a Narratíva Kollektívát, és ahogy mondtad, ez lesz együtt az utolsó évadotok. Tényleg csak ennyit terveztetek?
Igen, konkrétan hét évre terveztünk a kezdés pillanatában. Nyilván szerettünk volna több bemutatót tartani. A tavalyi évadban már eltértünk az eredeti terveinktől, miután rájöttünk, nem lenne egészséges új próbafolyamatra hívni úgy színészeket, hogy abból önkizsákmányolás lesz. Mert közben erős sejtésem, hogy igenis jöttek volna még a nehéz, független körülmények között is dolgozni.
Azért nehéz a szabadúszó színészek élete, mert ha elvállalnak egy évadban két-három próbafolyamatot, akkor már nem marad idejük más, akár civil munkára, amiből meg is tudnának élni.
Merthogy abból a nevetséges próbapénzből nem lehet – és hát az előadáspénz sem versenyképes kategória. A rendezőnek felelőssége van, hiszen ha összelasszóz egy csapatot egy produkcióra, és utána két évadon keresztül senki nem akarja feladni, mert fontos, amit alkotunk, akkor a közérzet igencsak meg tud savanyodni az egzisztenciális félelemtől. Szóval még játsszuk a Narratíva két előadását, a Demerungot és a Medea gyermekeit, amíg a Jurányi Ház és a nézők részéről van rá igény, aztán mindannyian továbblépünk valamerre.
Deemerung (Csehov Meggyeskertje) a Jurányi Házban. Rendezte: Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel. Fotó: Dömölky Dániel
Amikor indultatok, milyen pénzekre számítottatok?
Nem tudnék jól és konkrétan válaszolni erre, de az biztos, hogy akárkinek megmutattam az elején a manifesztumunkat arról, hogy merre és milyen kondíciókkal szeretnénk elvinni ezt a hét évet. Bodó Viktortól Schilling Árpádon át Székely Gáborig mindenki azt mondta, hogy ez csodálatos, de baromi nehéz lesz.
Retrospektíven nézve azt kell mondanom, hogy hat–hét éve is sokkal kiszámíthatóbb volt még a színházfinanszírozás, és jobban, többször tudtak a társszínházak is támogatólag fellépni.
Például az, hogy a Radnótival össze tudtunk beszélni és az egykori Tesla Laborjukban elkezdhettük az előadásainkat, egy csomó pozitív energiát adott. Aztán mindez pár év alatt erősen átalakult, és most már az van, hogy mindenki megpróbálja a saját munkatársait és csapatát védeni, vagyis egyre kevesebb helyzet jut a szolidaritásra. Ezt nem számonkérőn mondom persze, ezt hozzák a körülmények.
Pályakezdőként két évig társulati tag voltál a Vígszínházban. Nem gondolkodtál azon, hogy ebben a helyzetben tényleg jobb lenne elszerződni egy kőszínházhoz? Végül is a Vígben, az Örkényben, a Katonában is rendeztél többször is.
Egy ilyen dilemmával akkor foglalkoznék, ha kapnék ilyen felkérést. Nyilván szeretek csapathoz, társulathoz tartozni, ez a színházcsinálás alapvetése. Olyan műhelyekben, ahol közös az értékrendünk, egy pillanatig nem számít, hogy az kőszínház vagy független.
Belenyaltam a társulati tagságba, aztán a Vígből hamar eljöttem, mert bár sok esetben kaptam szabad kezet, a struktúra rigidnek tűnt. Látszott, hogy tudnék változtatni azon, de lassan. Ez az akkori hevületemmel nehezen illett össze.
Éppen a következő évadot kezdtük előkészíteni, és az előadástervezeteim előtt ülve, a szereposztás és a vízióelkészítés közben ott dobogott bennem, hogy kikkel tudnám a legjobban és a legszívesebben megcsinálni az adott darabot. És rájöttem, ha ez van bennem, akkor lépni kell és azokat az embereket összehozni egy közös produkcióhoz. Ebből lett a Narratíva.
Fotó: Sebestyén László / Forbes.hu
Jófejség a kőszínházak igazgatóitól, hogy egyre többször beengedik a fiatalokat rendezni? Például a Katona, a Radnóti és az Örkény is rendre műsorra tűz független alkotóktól produkciókat.
A színházak vezetői jó esetben járnak rendezői vizsgákra vagy olyan független előadásokra, amiknek a szakmában gyorsan híre megy, és ott találnak olyan fiatal alkotókat, akikről azt gondolják, a társulatnak jót tennének. Persze ebben ott van, hogy figyelnek a fiatalokra, de nem gondolom, hogy ez teljesen önzetlen cselekedet lenne. És nem is kell, hogy az legyen, egy frissen kikerült vagy pár éve a pályán lévő alkotó szempontrendszere nagyon jól bolygatja meg a benti, már bemerevedett viszonyrendszert. Közben meg nekem mint rendezőnek jót tesz az is, ha egy csapattal többször tudok dolgozni.
Az első körben még azon stresszelek, hogy elfogadnak-e, aztán a másodiknál egyértelműen bele tudunk merülni egy munkába.
Azért nagy változást a ti felkéréseitek sem hoztak a színháznézők átlagéletkorában. Mindig elszomorodom, amikor egy premieren csupa ötvenes-hatvanast látok, és csak elvétve, mondjuk, kötelező iskolai színházlátogatás keretében jönnek fiatalok.
Egy belvárosi színházban a jegyár tízezer forint felett van már. Nekem tizenkilenc évesen, amikor feljöttem Pécsről az ELTE-re tanulni, nem lett volna akár csak havi egyszer vagy kétszer sem színházra pénzem, arra meg végképp nem, hogy esetleg valakit elhívjak magammal, mondjuk, randira egy előadásra.
De azért lehet olyan előadást készíteni, amire jönnek fiatalok. A Kamrában az Ahogy tetszik hosszú szériát futott, volt ideje, hogy megtalálja a közönségét. Az Örkényben tavaly mutattuk be az Escape-et, aminek a témája a virtualitás, a számítógépes játékok.
Tényleg jóleső érzés, amikor azt látod, hogy az aulában gyülekeznek az emberek, és egy csomó kölök van köztük.
[ESCAPE ] – A Donkihóte-projekt /Örkény Színház. Fotó: Horváth Judit
Azt mondod, nincs pénzük a fiataloknak színházra. Közben rendre telt házasak az arénás koncertek, Azahriah háromszor is megtölt egy tizenezres MVM Dome-ot vagy egy negyvenezer feletti Puskást, és nem ötvenesekkel.
Persze, mert tudják, hogy mire mennek, és azt szeretik. A színházban viszont tök veszélyes, hogy elmész baromi drágán, és az előadás közben rájössz, hogy elfogyott a heti zseton, és amit látsz, annak semmi köze az életedhez. Legközelebb nem biztos, hogy megszavazod a bizalmat, így pedig lemaradsz arról, ami tényleg hozzád szól. Emiatt egyébként nagyobb is a felelősségük a színházcsinálóknak.
Nem volna állami felelősség segíteni a diákoknak megszeretni a színházat? Ha már a Petőfi-filmre osztályok járnak anélkül, hogy elmenne a heti zseton.
Dehogynem, nagyon jót tenne, ha az állam kivenné a részét, és nem piaci alapon működne a színház, ahogyan egyre inkább történik. Egyébként a Stúdió K jegyára a belvárosi színházakhoz képest még mindig nem magas, de azon is hosszan ment itt a tanakodás, hogy szabad-e hétezer forintot elkérnünk, hiszen ezzel elkezdünk korlátozni olyanokat, akik szeretnének jönni, netán sokszor is.
Én vagyok itt az ejtőernyős, aki csak most érkezett, de azt látom, hogy itt a társulatban nagyon erős a társadalmi tudatosság, a szolidaritás, vagy – legegyszerűbben megfogalmazva – a törekvés, hogy ne zárjuk ki a szegényeket abból, amit csinálunk.
Mindehhez képest egy ötszáz oldalas regényt, a Moby Dicket tűzted elsőként műsorra, ami, feltételezem, nem a legköltségkímélőbb darab.
Pont a projekt lehetetlensége miatt választottam. Nem biztos, hogy ha a Sidney-i Operaházban dolgozhatnék őrült technikával és költségvetéssel, akkor megcsinálnám, de itt hirtelen kalanddá válik, hogyan tudunk egy százméteres óriás ámbráscetet a Stúdió K negyven négyzetméteres színpadára beszorítani.
Hogyan?
Kis szeletekben. (Nevet.)
Nehéz mecenatúrát építeni?
A tavalyi 54+1 támogatói kampány a Stúdió K-ban biztató volt, bár nem megnyugtató. (Tavaly volt 54 éves a színház, az idei évad elindításához kértek támogatást, különböző támogatói csomagokat hirdettek meg – a szerk.) Vannak, akik előadás után bedobnak az adományládába egy kétezrest, de hosszú távon fog kiderülni, hogy mindez mire elég.
A választások közeledtével végképp nehéz ezt megjósolni. Az ember szeretné támogatni a médiát, az iskolákat, a civileket – szóval annyi mindent kell ebben az országban megmenteni, hogy most végképp nem elég erős az érdeklődés a színházak támogatására. Szerencsére mindig van pár szent fanatikus, aki ide – is – leteszi a voksát, de még nem beszélhetünk rendszerről.
Arról mit gondolsz, hogy egyre több művész áll ki közügyekben?
Nagyon fontos és pozitív átalakulás a társadalomban, hogy aki úgy érzi, hogy ki akar állni, az most már lát elég példát, hogyan érdemes, és megteszi. Ez baromi jó hozadéka az elmúlt éveknek. Az más kérdés, hogy eközben mintha már elvárássá vált volna, hogy neked, alkotónak, tessék társadalmi szerepvállalásokon gondolkodni, és érezd rosszul magad, ha nem teszed, akkor is, ha a mondanivalódat és ügyedet a szakmádon keresztül dolgozod fel. Ez már szerintem bizarr és haszontalan.
Életrajz
Kovács D. Dániel az SZFE-n Székely Gábor és Bodó Viktor osztályába járt, majd az azóta megszűnt Szputnyik Hajózási Társaság nevű független formáció, aztán a Vígszínházban rendezője lett (utóbbiban színpadra állította például a Szentivánéji álmot). 2019-ben megalapította három rendezőtársával a Narratíva Kollektívát. Vendégeskedett a Katonában (Berlin Alexanderplatz, Cukor Kreml, Ahogy tetszik), az Örkényben (Secondhand – szovjetűdök, 33 változat Haydn koponyára, Liliom), és 2015-ben Junior Prima díjat is kapott, ugyanabban az évben a legígéretesebb pályakezdőnek választották a Kritikus Céhben. Rendezései háromszor kapták meg a legjobb független előadásnak járó kritikusdíjat. A Stúdió K-ban tavaly színpadra vitte Závada Péter fordításában a skót drámaíró, David Greig Prudencia Hart különös kivetkezése című darabját, amire azóta is percek alatt elfogynak a jegyek.
