Pénz nélkül filmezni kompromisszumnak számít, vagy sem? Kritika Fliegauf Bence új filmjéről, a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivált is megjárt Jimmy Jaguárról.
Új rovat: Forbes Csapó
A magyar filmek erős év végére készülnek, ezért rovatot indítunk. A Forbes Csapó kritikáiban a filmek mellett a kontextust is vizsgáljuk a közpénzekkel túlfújt hazai kultúrpolitika árnyékában.
Magyar független film alatt az elmúlt években inkább azt értettük, ahol a filmtámogatási rendszer száműzöttjei, kiábrándultjai félig piaci, de leginkább baráti alapon, szakmai összefogásból dolgoznak, végül mégis a széles közönséget célozva. És ahol, ha csak grafitceruzával is, előkerül a kockás papír, rajta a megtérülés mint szempont. Ehhez képest a magyar filmipar – pontosabban az érte felelős kultúrpolitika – rég elszokott attól, hogy a nevében szereplő „ipar” valóban értelmezhető legyen.
A no-budget filmet magától értetődő lenne összekötni a független filmes szemlélettel, itthon mégis kevés figyelem fordult a minimálbüdzsés filmekre.
Talán mert a magyar filmnek inkább abban kellett bizonyítania, hogy a közpénzből felhizlalt kurzusfilmek évek óta elfelejtettek üzleti vállalkozásként működni, nyereséget termelni (művészeti ág is lenni – de ezt most hagyjuk). Pedig piacról is lehet közönségfilmet csinálni, függetlenül attól, hogy feketelistás-e a rendező a Nemzeti Filmintézetnél, vagy sem.
Az Ezüst Medve-díjas Fliegauf Bencétől (Rengeteg-filmek, Csak a szél, Liliom ösvény) sosem állt távol a nullforintos filmezés. Csakhogy míg húsz éve az alacsony költségvetés inkább kedves teher volt – a kompromisszumok végtelen láncolata, amit aki erre a pályára lépett, tudatosan vállalt –, addig ma az állami filmtámogatás árnyéka egészen más kontextust ad. Ha nincs pénz – se állami, se szponzori, legfeljebb néhány filantróp producer –, akkor a rendező a saját szabadságát követheti, kompromisszumok nélkül.
Jakab Juli és Peer Krisztián a Jimmy Jaguár című filmben. Fotó: Mozinet
Ebben az értelemben üdítő nézni Fliegauf író-rendezői munkáját, a Jimmy Jaguárt, amely sok év alatt, sok leállással, nulla állami támogatással készült – olyannyira, hogy ha jól értem, még a hazai filmgyártás automatikus adókedvezményét sem vették igénybe. Amíg a Magyarázat mindenre, a Fekete pont és a Futni mentem arra ébresztett rá, mennyire elszoktunk az állami propaganda fennhatóságán kívüli filmektől, a Jimmy Jaguár inkább arra, hogy a kísérleti filmektől is. Tézise: nem minden művészeti termék sikere mérhető jegybevételben.
Jámbor önbíra az erőszak korában
A kiindulópont szerint démon kísért az országban, Jimmy Jaguár – vagyis Dzsé. Legalábbis többen ezt mondják. A proletártól az értelmiségiig, a civiltől a közszolgáig, a fiataltól az idősig sokan hisznek benne. Van, aki úgy érzi, fel is menti, amikor szürkezónás önbíráskodásba kezd, egy felette álló, sötét erőre hivatkozva.
Fliegauf cameókkal – Bánki György, Feldmár András és Gulyás Márton saját hivatásukra rímelő alteregóival – legitimizálja, hogy a démonról beszélni lehet. Feldmár karaktere még ki is mondja, tételmondatként:
kik vagyunk mi, földi halandók, hogy megtagadjuk a földöntúli létezését?
Gulyásra jut a film legnagyobb metapoénja. A Partizánban már profi, mérsékelt modorú médiaszemélyiséggé érett aktivista karaktere a filmben látható előinterjúban a megszólalástól elzárkózó, kiviharzó nyomozó (Balla Eszter) után kiabál – kissé megidézve régi, festékdobálós énjét –, hogy „na, ennyit a magyar rendőrségről!”. A jelenet egyszerre karikírozza, hogy Dzsé történetével a mainstream nyilvánosság bevett eszközei sem bírnak, a narratíva megragadhatatlan.
Balla Eszter a Jimmy Jaguár című filmben. Fotó: Mozinet
A film lelkét mégsem a sztárvendégek, hanem a különcök adják: Jakab Juli oknyomozó újságírója, aki túl mélyre ás; Kizlinger Lilla, a lány, aki Dzsé után gyűjti a homokot és rituális vállalkozást épít rá; Peer Krisztián költőből lett néma szektavezére és tettestársa, Tojás (Major Erik), akik úgy érzik, természetfeletti erők jogosították fel őket arra, hogy saját kezükbe vegyék az ítélkezést, és a Tiszára lökjenek egy megkötözött háborús bűnöst.
Tojás, a motyogó, mélyvidéki fiatal a film legkarizmatikusabb antihőse, David Lynch sem szégyenkezne miatta. Tojás miatt billen el a film is, amikor Fliegauf rendezőként választani kényszerül: a hazai közszféra, a törvényes út oldalán áll-e, vagy léteznek olyan ügyek és eszközök, amelyek felmentést adhatnak az önbíráskodásra.
A dilemma most, az erőszakkultúra és a politikai leszámolások legborzalmasabb időszakában különösen fontos, erre Fliegauf filmje is szerencsés ütemben érzett rá.
A film utolsó, ki nem mondott szereplője az objektív. A Jimmy Jaguár filmnyelve áldokumentarista, de esztétikájában nem a talált kamerás felvételeket, inkább az online hírmédiumok videós riportjait idézi. Bevállalja, hogy lemond arról a misztikus atmoszféráról, amit bűnügyi filmként elérhetne, cserébe leköveti a modern vizuális kultúrát. Csakhogy a valóságban is születtek már hátborzongatóbb videóriportok – ehhez képest a Jimmy Jaguár inkább valóságosan mesél el egy nem túl megragadó, olykor mesterkélt történetet. Hiába idézi meg a démonnal a 2000-es évek eleji magyar bulvár egyik szocio-aranybányáját, pár ügyes vizuális megoldást leszámítva nem aknázza ki eléggé a témában rejlő lehetőségeket.
Major Erik a Jimmy Jaguár című filmben. Fotó: Mozinet
Verdikt
A magyar mozikban látható verzió – amelyet a Karlovy Vary-i premier után tíz perccel feszesebbre vágtak – a premisszáján túl semmi olyat nem mutat, ami kellő nyitottsággal ne lenne befogadható. Ettől még a téma a hazai nézőknek talán nem lesz komfortos – és ez valójában örvendetes.
A prezentáció és a cselekmény már kevésbé működik: az elkészültéhez méltón gerilla marad a film, de bármennyire is adná magát, nem lesz belőle botrányfilm, ahhoz talán túl sokat sejtet és nem mutat eleget.
Pedig az okosan felépített marketing – Dzsé budapesti megállókon szétszórt jeleivel – nagyobb katarzist és még kényelmetlenebb mocorgást ígért a moziszékben. Az viszont jó, hogy a Jimmy Jaguár nagy vászonra jutott, és hogy 2025-ben, a jelen körülmények között is visszahozott valamit a magyar film ritkán látott, kísérletező, kompromisszummentes arcából.
A Forbes Csapó értékelése: ★★★☆☆
A Jimmy Jaguárt már játsszák a magyar mozik. Hossz: 101 perc. Korhatár: 18 éven aluliak számára nem ajánlott.
