„Három évtizeddel ezelőtt még senki sem akart idejönni. Őszintén szólva ez egy csúnya, szennyezett és sötét város volt. Ha elindultál reggel egy fehér pólóban, este egy szürkében értél haza” – mondja Miriam Ruiz López, és ha valaki, ő tudja miről beszél, hiszen ő is a turizmusból él. Bilbao ma már remek turisztikai célpont – Budapestről közvetlen járattal is elérhető, hetente többször is –, és az egykor nehéziparából élő város ma a világ egyik „legsétálhatóbb” városa.
Ahol harminc éve körfűrészek zúgtak, ma esténként lágy dzsessz szól esténként a szabad ég alatt. Néhány évtizede még füstölgő kémények, daruk, raktárak és fatelepek foglalták el a folyópartot, de az 1980-as évekre látszott, hogy a nehéziparra épülő gazdasági modell lefelé tart. A város vezetése ekkoriban határozta el, hogy kultúra által épít új várost – és ennek eredménye az a kisebb csoda, amit ma látunk. Ha egymás mellé tesszük képzeletben az „ilyen volt-ilyen lett” típusú párokat, a kontraszt annyira erős, amilyet kitalálni is nehezen lehetne.
A folyópart manapság már reggel megtelik élettel, a rakparton raktárak helyett járókelők, futók és biciklisek osztoznak. A múzeum környékén még este is sokan fotózzák Jeff Koons amerikai művész szobrát, a helyi virágfajtákból összeálló Puppyt, mások a múzeumépületben működő Michelin-csillagos étterembe tartanak. Van a városban több ilyen is, összesen öt, pedig mindössze 350 ezren lakják.
A Nervión (Nerbioi) folyó mentén közvetlenül nem igazán látunk autókat, helyettük mindkét oldalon széles sétányt találunk bicikliutakkal, zöldfelületekkel és fagyisstandokkal. Nem véletlenül említi első helyen egy válogatásában a világ legjobb, legkönnyebben besétálható városai között a The Economist.
Baszkföld (baszk nyelven Euskadi) és különösen Bilbao – a katalán főváros, Barcelona után – az ország második legiparosodottabb régiója, amit a környékbeli vasércbányáknak köszönhetett. Egy biztos, a cool és a turistamágnes kifejezések sokáig messziről elkerülték, de egy múzeum mindent megváltoztatott:
Az 1997-es nyitás után szó szerint özönleni kezdtek a látogatók – az első három évben négymillióan keresték fel – és a turizmus ma már jelentős szeletet hasít ki a város bevételeiből. A turistákat persze nemcsak Mark Rothko, Richard Serra, Yves Klein, Roy Lichtenstein, Andy Warhol, Gerhard Richter, Louise Bourgeois vagy épp Willem de Kooning művei és az ebből fakadó szelfilehetőségek vonzották, hanem a különös formájú, 33 ezer fémlemezzel burkolt épület, ami önmagában is egy attrakció – nem véletlenül vonz manapság is évi egymilliónál több látogatót.
Jóllehet a 2025 decemberében elhunyt Frank O. Gehry amerikai építész sosem sorolta magát a dekonstruktivisták közé, számítógépekkel tervezett, mindaddig szokatlan múzeumépülete messze kitűnt a tömegből a kilencvenes években, és erejéből, érvényességéből semmit sem veszített.
A bilbaói Guggenheim Múzeum megnyitása túlzás nélkül nemcsak egy városrész, hanem az egész régió életét átformálta. Fotó: David Vives
Az említett fémlemezek egyébként titánból készültek – reflektálva a város uralkodó árnyalataira és a nehézipari örökségre –, és annyira újszerűek voltak, hogy az amerikai mérnökök később ide jártak tanulmányozni az anyag tulajdonságait, amikor a Los Angeles-i Walt Disney Koncertteremet építették, szintén Gehry tervei szerint.
Hét történelmi utca a város közepén
A folyóparti sétányon érdemes megközelíteni az óvárost, a Casco Viejót is. A várost 1300. június 15-én alapította Don Diego López de Haro, Vizcaya grófja. Ekkoriban jött létre az a középkorias városszerkezet, aminek hét híres, girbe-gurbán egymásba tekeredő utcája máig megmaradt. A hét utcára utal a Las Siete Calles elnevezés.
Bilbao madártávlatból, 2018-ban a SkySat felvételén. Forrás: Wikipedia
Az óváros egyik központja a katedrális, a másik pedig az 1851-re elkészült, monumentális Plaza Nueva. A tér tele van bárokkal és teraszokkal, ami délután sem rossz program, de este tényleg ez a társasági élet központja, ahol még akkor is zajlik az élet, amikor máshol már rég záróra van.
A sétány végén találjuk a város híres vásárcsarnokát, ami a maga műfajában a világ egyik legnagyobbja. A Mercado de La Riberát még akkor is érdemes bejárni, ha nem az apartman teakonyhájában akarjuk elkészíteni életünk első bacalao al pil piljét, mert itt tényleg mindent kapni a zöldségektől a halakig és a szarvasgombáig (utóbbiból úgy kétezer euró egy kiló).
A hegyekkel körbevett Bilbao. Fotó: Yves Alarie
Ha már itt járunk, érdemes megnézni a város modern stadionját, az Athletic Bilbao otthonát, a San Mamést is. A klubot magát 1898-ban alapították, játékosai eddig nyolc bajnoki címet gyűjtöttek be, és
a Real Madriddal és az FC Barcelonával alkotja azt a hármast, amely sohasem esett ki az első osztályból.
A piros-fehér mezben és fekete nadrágban felálló csapat arról is ismert, hogy néhány spanyol társával együtt nem sportvállalkozások, hanem úgynevezett sociók, mivel a tulajdonosai az egyesület tagjai, vagyis a szurkolók.
Két különös híd és egy még különösebb maratonfutás
A múzeumhoz és a stadionhoz hasonlóan modern építmény a Zubizuri is, amelyet a híres építész, Santiago Calatrava tervezett. A különös formájú, fehér híd nagyon látványos, de van vele pár bökkenő, és egészen mókás, ahogy erről a helyiek beszélnek. A sztárépítész úr nem igazán vette figyelembe, hogy ebben a városban szinte az év minden napján esik az eső.
Az építész esztétikai okokból megdöntötte a hídpályát, amin esős időben – vagyis minden nap – sokan elcsúsztak, emiatt később egy esztétikussággal nem vádolható csúszásgátló matricát kellett felragasztani. Az üvegek közül több betört, néhol megjelent a rozsda.
A Zubizuri a város egyik jelképe lett. Forrás: Wikipedia
Cserébe jó drága volt – mesélik. Calatrava sztárépítészhez méltóan egyre több pénzt követelt, és folyamatosan pereskedett. Ő tervezte egyébként a város repülőterét is, ami szintén szép, szintén jó drága lett, de funkcionálisan legalább jobban sikerült, mint a híd.
És ha már híd, létezik itt olyan is, ami azért jobban kiállta az idők próbáját: ez a 160 méter széles Vizcaya-híd, egy igazi ipartörténeti csoda. A vasépítmény 1893-ban készült el Alberto de Palacio y Elissague építész és Ferdinand Arnodin mérnök tervei szerint, és 2006 óta az UNESCO Világörökségének része.
A Puente de Bizkaia különlegessége, hogy nem lehet csak úgy átkelni rajta, hanem egy drótkötelekre függesztett gondolába kell beszállni,
ami néhány percenként közlekedik, és rövid idő alatt átszállít a túlsó partra. Erre az akkoriban teljesen újnak számító megoldásra azért volt szükség, mert a két szomszédos városnegyed sűrűn lakott, nem tudtak magas rámpát építeni a hídnak, de közben össze is kellett kötni őket úgy, hogy a folyó hajóforgalmát ne akadályozzák.
A Vizcaya-híd 2006 óta az UNESCO Világörökségének része. Különös élmény a gondolában átkelni a túlpartra, és 45 méter magasban átsétálni is. Fotó: David Vives
Ez a híd ugyan nem a városközpontban, hanem attól 13 kilométerre, a folyó torkolatánál, majdnem a tengerparton található, de tényleg megér egy kis kirándulást. A Las Arenas metrómegállótól a legegyszerűbb megközelíteni, és ugyan egy tízeurós belépőt kell érte fizetni, mégis érdemes felmenni lifttel a fenti platformra, mert nemcsak a gondolák működését figyelhetjük meg mozgás közben, de fentről remek kilátás nyílik a városra és a tengerpartra.
Különös élmény, ahogy 45 méter magasban kicsit megrázkódik alattunk a híd. Mindez a jelek szerint nem zavarta a két sportolót, Javier Conde és Jon Salvador atlétákat, akik 2012-ben egy teljes maratont futottak le 3 és fél óra alatt a híd felső gyalogosplatformján. Ha jól számolom, legalább 263-szor kellett megforduliuk.
Baszkföld, Bilbaón túl
Bilbao remek célpont, de nem jó döntés megállni a határainál, érdemes egy kicsit a környéket is felfedezni, mert a természet, a hegyek és a tengerpart találkozása tényleg elképesztő. San Juan de Gaztelugatxe például ilyen hely, melynek neve magyarul annyit tesz: Szent János sziklás vára. Nem fogják kitalálni, egy szikla tetején található kis építményről van szó, ami gyönyörű kirándulóhely volt mindig is:
tengerpart, a hatalmas sziklákon szétfröccsenő hullámokkal, a szikla tetején egy kis kápolnával.
San Juan de Gaztelugatxe, vagyis Szent János sziklás vára. Mióta itt forgott a Trónok harca, nemcsak a hullámokkal, hanem a turistarohamokkal is meg kell küzdeni. Fotó: Mael Balland
Aztán az történt vele, mint sok más helyszínnel, ahol a Trónok harca forgott: megrohamozták a turisták. Nem is kevesen, és nem is akárkik. A helyiek azt mesélik, hogy rengetegen érkeztek különböző állatjelmezekben, és volt olyan, aki komolyan csalódott volt, mert nem találta meg a Targaryen család székhelyét és persze a sárkányokat.
Az őrületnek talán vége, de hogy ne alakuljon ki tumultus, ezért a látogatás regisztrációhoz és időablakokhoz kötött. A belépés továbbra is ingyenes, de bejelentkezés nélkül ne próbáljuk meg felkeresni, mert nem fognak beengedni. A félszigetre egy erősen lejtő turistaúton, majd egy 241 lépcsővel tarkított keskeny kőhídon keresztül lehet bejutni, de a látvány megéri a kis sétát.
A Gaztelugatxe-félsziget néhány kilométerre található Bermeo városától. Ma egy csendes kisváros – régen Vizcaya tartomány fővárosa volt –, de továbbra is fontos kikötőhely. Úgy tartják, hogy Keresztelő Szent János ezen a partszakaszon érte el a szárazföldet, és lábnyoma négy helyen is a kőbe vésődött, köztük itt, a település épen maradt középkori városkapujánál is.
Régi kikötőjével, a régi halászati technikáknak emléket állító múzeummal, 14. századi kolostorával, faszerkezetes épületeivel, kellemes tereivel várja azokat, akiknek nem a zsúfolt turisztikai attrakciók kipipálása jelenti az életcélt. Bár szívből gyűlölöm a szuveníreket, itt végre találtam valami értelmeset:
Bermeo ugyanis a tonhal- illetve szardellakonzervjeiről híres, szóval ebből érdemes magunkkal vinni néhányat.
Bermeo régi kikötője 350 vitorlást és kishajót képes befogadni. Mellette található egy másik, ahol jóval nagyobb kereskedelmi hajók is ki tudnak kötni. Fotó: Elizabeth Hanchett
Innen jó félórás autóúttal érhető el Gernika, ami szinte pontosan akkora, mint Bermeo. Csendes kisváros ez is, aminek neve akkor lett világszerte ismert, amikor 1937. április 27-én, a spanyol polgárháború idején porig bombázták, teljesen értelmetlenül. A bombázásban és az azt követő tűzvészben több százan meghaltak, az igazi barbársága pedig az volt, hogy az ipari üzemeket vagy a háborús célpontokat, vasútvonalakat elkerülték a repülők, a pusztítás csak a polgári lakosságra irányult.
A Guernica ma a madridi Museo Reina Sofia egyik büszkesége. Fotó: Alinson Torres
Az esemény – melynek híre a helyszínre érkező újságírók és fotóriporterek révén hamar bejárta a világot – sokakat mélyen megrázott, köztük az akkor Párizsban élő Picassót is, aki néhány nappal később, május 1-jén kezdett bele egyik leghíresebb képébe, amivel június 4-én el is készült. A nagyméretű, 3,5 méter magas és 7,8 méter széles kép ma a madridi Museo Reina Sofia egyik büszkesége, de a kisváros egy félreeső terén megnézhetjük a festmény égetett csempékből álló másolatát.
A pintxo
Ha baszk konyha, akkor egy kifejezéssel nem árt tisztában lennünk, ez pedig a pintxo (ejtsd: pincsó), a baszkok válasza a spanyol tapasra. Lehet szárított sonka, tőkehal, szardella, olívabogyó, spanyol omlett vagy épp töltött paprika, gyakran egy kis darab kenyérre tűzve.
Nevét onnan kapta, hogy ezeket a falatokat rendszerint fogpiszkálóval tartják egyben. Bilbaóban úgy tartják, hogy a Calle Diputación bárjai a legjobbak, azon belül is az El Globo a csúcs. Könnyű megtalálni, különösen esténként, amikor kisebb tömeg gyűlik össze előtte.
Az El Globo a város leghíresebb bárja, ahol már-már művészi szinten űzik a pintxo műfaját. Nagyot tévedni egyikkel sem tudunk, de az egyik legjobb a txangurro pintxo, melyre sült rákos pasztát kennek. Fotó: Forbes
Az egyik legnagyobb klasszikus, a Gilda nevű pintxo karrierje 1942-ben indult San Sebastiánban,
a Casa Vallés nevű bárban, de azóta szinte mindenhol megtaláljuk. Nem kell hozzá más, mint guindilla paprika, manzanilla olívabogyó és cantabriai szardella, extra szűz olívaolajban. Egy falat tökéletesség, csodás aperitif.
San Sebastián, ahol a Gilda nevű pintxo – na meg rengeteg híres séf – karrierje is elindult. Fotó: Alejandra Cifre Gonzales
A borok közül a txakoli (ejtsd: csakóli) nevű fehéret érdemes kiemelni, ami friss, savas, sokszor enyhén sós, kicsit szénsavas, de mindenképp gyümölcsös, és jól passzol a pintxos mellé. Végül ott a – szénsavmentes – cider, amit a legtöbben Nagy-Britanniával, vagy még inkább Normandiával azonosítanak, pedig itt is egyfajta nemzeti italnak számít.
Mit tud a baszk konyha?
A baszk konyhát a világ sokan a világ élvonalába sorolják, talán azért, mert végtelenül sokszínű: éppúgy erősek halban, mint hatalmas darab grillhúsokban, fűszerekben, füstös ízekben, hegyi sajtokban vagy épp friss zöldségekben. Mindezt úgy, hogy a tányérok egyszerre tudnak végtelenül egyszerűek és komplexek is lenni.
Szinte minden étteremben találkozhatunk a bacalao al pil pil nevű étellel:
nincs benne semmi bonyolult, a sózott tőkehalat olívaolajon sütik meg fokhagymával, chilivel és petrezselyemmel, és a hosszú készítési időnek köszönhetően a halból származó zselatin sűrű, krémes mártást képez a hal köré. Kötelező.
Szintén sokfelé találkozunk a bacalao a la vizcaina nevű étellel. Ennek lényege a sült tőkehal, amire egy choricero paprikából, lilahagymából, fokhagymából és paradicsomból készülő szószt öntenek.
A Guggenheim épülete a szemközt magasodó hegyről. Fotó: Josip Ivankovic
Az ajoarriero egy tőkehalból készülő egytálétel, felkockázva, zöld- és pirospaprikával, paradicsommal, hagymával, fokhagymával, burgonyával, pörköltszerűen készül, és cserépedényben tálalják.
A marmitako hasonló ehhez, lényegében egy halpörkölt tenger gyümölcseivel, tonhallal, más halakkal. És ha már meguntuk a halakat, a pollo a la vasca, vagyis a baszk csirke nyújt mentőövet. Ez is az előzőekhez hasonló, kicsit lecsószerű alapra kerül, de a chorizonak köszönhetően kissé csípős.
Nagy klasszikus a baszk sajttorta is, a leghíresebb a La Viña nevű bárban, San Sebastián óvárosában, amiért még távoli országokból is érkeznek látogatók. Utóbbira inkább nem mondok semmit, de az tény, hogy a desszert receptje itt is végtelenül egyszerű, a külső kicsit karamellásra égett, belseje pudingosan lágy.
A titok a kivételes minőségű, zsíros helyi krémsajtban van, aminek a termelőjét természetesen nem árulják el.
Ha a baszk konyha nagyszerűségét a rekordok nyelvére akarjuk lefordítani, elég, ha megjegyezzük, hogy a világelső Kiotó után San Sebastián következik, ha a városok népességét és a Michelin-csillagok arányát nézzük. De az a jó benne, hogy még csak nagyvárosba sem kell feltétlenül utaznunk egy jó vacsoráért, nagyszerű ételekbe futhatunk bele a legegyszerűbbnek kinéző helyen is.
Baszk táj. A természet szépségén túl többek közt az benne a csodálatos, hogy a legkisebb falvakban is elképesztően jó éttermekre bukkanhatunk. Fotó: Carlita Benazito
A Restaurante Remenetxe például egy főút mellett található, családi tulajdonban lévő étterem. Kívülről egy hagyományos kőépület, semmi különös nincs benne. Aztán lekísérnek a pincébe, ami szerény borgyűjteményt, nevezetesen 27 ezer különböző palackot rejt, és ezzel ez az egyik legnagyobb borgyűjtemény egész Spanyolországban.
A sommelier ismeri a magyar borokat is, van több palack tokaji náluk és egy Egri Bikavér is 1997-ből.
A konyha pedig egészen kiváló, olyan ételekkel, mint a nyelvhal vagy épp a faszénen sült marha, amit a vendég magának süthet meg.
