Hogyan jut el valaki oda, hogy a divatvilág legnagyobb neveit nevelje? Mi kell ahhoz, hogy valaki divattervező legyen? Mi a baj a divatipar rendszerével? Hol van Magyarország helye a globális divatiparban?
Linda Loppa hatása vitathatatlan a high fashion világában, mégis a háttérből figyeli azt. A legtöbben elsőre nem is ismerik, ha bedobod a nevét egy beszélgetésben. Loppa soha nem akart örökkévaló lenni, mint egy divattervező. Azt unja. Helyette felépítette a vezetésével világhírűvé váló antwerpeni divatvilág alapjait, a tanítványai a legnagyobb divatházakat vezetik a mai nap is. Saját bevallása szerint soha nem tervezett semmit elérni. Igazi szürke eminenciás, mégis: igazi Forbes-sztori. Interjú.
Forbes.hu: Képzőművészetet majd divatot tanultál az egyetemen, miért nem lettél végül divattervező?
Linda Loppa: Az egyetem után két évig divattervezőként dolgoztam a Bartson’s-nál, egy belga esőkabátmanufaktúrában. Nyitott volt az innovációra, akkoriban kevés ilyen volt, meg úgy általában kevés divattervező. Így az összes diákot oda küldték a szakunkról. De be kell valljam, kicsit unalmas volt.
Unatkoztál divattervezőként?
Nem vagyok elég türelmes hozzá, és a kreativitásom is más irányt keresett.
A Bartson’s után alapítottad meg a saját céged?
Nagyapám szabó, apám divatáru-kiskereskedő volt, a férfidivat világába születtem. Így teljesen természetes volt, amikor egy nap apám elhívott, hogy segítsek neki a családi vállalkozásban. Gyakran jártam üzleti úton Olaszországban, ott láttam először Versace boltot is. Teljesen betonból készült, minimalista, forradalmi volt. Ez inspirált, hogy megnyissam első saját üzletem, nagyon hasonló stílussal Antwepenben: betonból, minimalista stílussal.
Versace akkor még csak egy fiatal srác volt: elbűvölő, innovációt hozott a színek, formák és szövetek terén. Találkoztam is vele párszor. És ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni Armanit is, aki nemrég hunyt el, ő persze már akkor is híres volt.
Miért kezdtél el tanítani?
Kérdezd Lindát – mondogatta az egyik tanár akkoriban folyton a diákjainak. Így egy idő után csatlakoztam is az antwerpeni Képzőművészeti Akadémiához. Egyébként azért élveztem, mert azt gondolom, soha nem tanítottam a szó klasszikus értelmében. Én beszélgettem a diákjaimmal, együtt kerestem velük a megoldást egy-egy problémára. Van, amit nem lehet ugyanis tanítani.
A technikai rész fontos, tudnod kell hogyan készítesz el egy zakót, persze.
Egy tervezőnek tudnia kell, hogy egy kétdimenziós alkotásból hogyan lesz háromdimenziós tárgy. Ha ezt a készséget nem tudod elsajáítatni, akkor nem vagy divattervező.
És persze egyszerre kell értened, hogy a divat hogyan működik társadalmi platformként, ugyanakkor a divatipar üzleti oldalát is át kell látnod, ahhoz, hogy sikeres lehess.
De ezek csak a kiindulópontok, ez semmire sem elég, ha kihagyod a divat „longevityjét”.
Erre még visszatérünk, hogy mit jelent a divat „longevityje”, mert több interjúdban is olvastam. Jó pár tehetséges diákod volt, olyanok is, akik jelenleg a legnagyobb divatházakat vezetik. Hogyan ismered fel a tehetséget?
Van, aki születik vele, van, aki nem. Aki elszántan tanul, keményen dolgozik, és végül megtalálja a kulcsot az ajtóhoz, az is tehetséges.
De vannak olyanok, akiknek egyszerűen a kezében van a tehetség, elsőre látod, hogy csodálatos, amit csinál.
Tudsz konkrét példát mondani mindkét típusra?
Demna Gvasalia a legegyértelműbb példa az elsőre, nagyon elszánt volt, igazi profiként tudtunk együtt dolgozni, hogy tehetséges legyen. De voltak olyan tanítványaim is, akiknél csak a fantázia volt a határ, nem kellett nekik semmit mondani, tudtak mindent maguktól. Voltak olyan japán diákjaim, akikkel akkoriban például nem volt könnyű kommunikálni, alig beszéltek angolul. Viszont nem is kellett, már az első évben, az első darabjuk egy műalkotás, egy háromdimenziós csoda volt.
Loppa tanítványai a divatipar csúcsán
Ami igazán izgalmassá teszi a relatív ismeretlenségét, hogy még csak igazán bele se kell ásnunk magunkat a divat világába, hogy találkozzunk a munkásságával. Volt tanítványai ma a legnagyobb divatházakat vezetik. Haider Ackermann a Canada Goose és a Tom Ford kreatív igazgatója jelenleg is, Kris Van Assche 2018-ig a Dior Homme-nál, Bruno Pieters a Hugo Boss-nál töltötte be a legfőbb pozíciót.
És akkor még nem beszéltünk az antwerpeni hatokról, róluk később lesz szó, vagy Demna Gvasaliáról, a Gucci jelenlegi, és a Balenciaga volt kreatív igazgatójáról. Az ő életében különösen fontos szerepe volt Loppának, a Balenciaga tavalyi tavaszi-nyári divatbemutatóján is talpig feketében vonult. De Raff Simons-t is ő biztatta, hogy hagyja a bútorokat, és tervezzen inkább ruhákat. Nem is fogott mellé: Simons korábban volt a Dior, és a Calvin Klein kreatív igazgatója, most a Miuccia Pradával együtt a Prada kollekcióit tervezi.
Miért hagytad abba a tanítást?
Antwerpenben egyszerre nagyon sok mindent csináltam. Tanár, tanszékvezető, a Divat Múzeum és a Divat Intézet igazgatója voltam, egy szóval nagy volt a felelősség rajtam. Gyakran látogattam Olaszországba, egyik alkalommal a Pitti Uomo közben mondtam is egy barátomnak: „Oh Raffaello, Raffaello una casa in Italia”. És erre ő annyit mondott: miért ne? Eredetileg nem gondoltam, hogy Olaszországba mennék egy iskola miatt, de januárban amikor Firenzében jártam, hogy találkozzunk, ő annyit mondott: „Polimoda.” (Egy firenzei divatiskola, amely ma már nemzetközi szinten elismert képzéseket kínál a divattervezés, a divatüzlet és a kreatív iparágak területén – nem függetlenül attól, hogy Linda 2007-től kezdve 9 évig vezette igazgatóként az intézményt – a szerk.)
Egy korábbi interjúdban említetted is, hogy soha életedben nem küldtél még önéletrajzot senkinek.
Néha meglepődöm én is magamon, ugyanis soha nem terveztem semmit az életemben. Nem küldtem CV-t sem soha, a dolgok csak úgy megtörténnek velem.
Viszont az emberek tudják, hogy ha valamit elkezdek, a dolgok megváltoznak. Nem a gyors és feltűnő változásokra gondolok, lassan haladok, mélységükben szeretem megérteni a folyamatokat. És azt gondolom jól dolgozom csapatban, sőt, valójában sokat támaszkodom a csapatépítő képességeimre.
Mit csinálsz most, hogy nem vezeted a Polimodát?
Könyvet írok, utazgatok ide-oda előadást tartani vagy divatbemutatókat látogatni (Budapestre is a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem divatbemutatójára érkezett – a szerk.). Még mindig érdekel, mi történik a világban, még mindig kíváncsi vagyok. Spontán teszem mindezt, néha előveszem a gépem, és elkezdem írni a könyvem, van, hogy sikerül, van, hogy nem.
Szintén a már említett interjúdban azt mondtad, neked nincs tudásod, egyszerűen csak tudod a dolgokat, intuícióból. Mit jelent ez?
A testem jelzi, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ha rosszul érzem magam valamitől, és nem vonz, akkor nem csinálom. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy ha egy dizájnt látok, érzem, hogy rendben van vagy sem.
A jó dizájnnak is több eleme van. Mint mondtam, ismerned kell a szabászatot, de ezen felül ismerned kell a célközönséged, akinek alkotsz, aki viselni fogja a ruháid. A harmadik, hogy ismerned és kommunikálnod kell a saját identitásod az alkotáson keresztül. Egyszerre kell megragadnod a közönség figyelmét, egyszerre kell meglepned őket, és következetesnek lenned. Ha ugyanis fél évente változik a stílusod, az nem jó.
Ha mindkét faktor megvan, tehát megkapja a közönség az adrenalinlöketet, de mindenki pontosan tudja, hogy kinek a művét nézi, akkor van egy dizájnernek „longevityje”.
Nem először hallom ezt a szót ma tőled, tegnap is mondtad az előadásodon, és több interjúdban is olvastam, de még mindig nem igazán tudom hova tenni.
Nagyon jó példa arra, hogy mit is jelent ez, a nemrég elhunyt Giorgo Armani „longevitiyje”. Mindig fel lehetett ismerni a ruháit, és a halála után is fel lehet majd, ő örökkévaló.
Demna hasonlóan konzisztensen lepi meg a közönséget, minden bemutatója másról szól, de mindegyik üzenetével nagyon mély társadalmi történésekre világított rá, például a háborúra. Meglátjuk hogyan sikerül neki a Guccinál a longevity kialakítása.
Fotó: Ránki Dániel
Mit gondolsz a fast fashionről?
Remélhetőleg megtalálja az új identitását, úgy érzem a Shein és a hasonló cégek szerencsére jelenleg szenvednek. A fogyasztó nem hülye, ha ezt nem látod márkaként, véged. A fogyasztókat egyre jobban érdekli, hogy ki és milyen körülmények között készítette a ruháit, egyre elutasítottabb a kizsákmányolás.
A budapesti előadásodban azt mondtad, a „rendszer” (a divatipar rendszere – a szerk.) nem működik.
Vagy a működés határán van. Óvatosnak kell lennünk, kicsit túlterheltek vagyunk. Először évente két kollekciót készítettünk, aztán négyet, nyolcat, most van, aki tizenhatot. Értékesítünk online, a boltokban, MI-vel, és így tovább. Ez a fenntarthatóság szempontjából is fontos, hogy egyszerűen túl sok.
Vissza kell térnünk az alapokhoz, azért kéne csinálnunk, hogy öltöztessük az embereket.
Komolyan nem tudjuk ezt jobban csinálni, nem tudunk több embert, fenntarthatóbban, gazdaságosabban öltöztetni? A luxusmárkák évente 25 százalékkal emelik az áraikat….
…szenved is a luxuspiac.
Az emberek nem hülyék, egy idő után tudatosan nem fizetnek minden szezonban 25 százalékkal többet. Láttad a sztárokat a velencei biennálén? Szörnyen vulgárisak voltak, és rosszul öltözöttek, ugyanolyan mind. Elveszítik a hitelességüket, nevetségesek. A tervezők és a nagyköveteik is. Vissza kell térnünk az eredetiséghez, az őszinte, személyes megközelítéshez, és nem szabad alábecsülni a fogyasztót.
A tervező, a márka akkor nem gondolhat a profitra, a bevételekre?
Dehogynem, és ebben határ a csillagos ég. A divat is üzlet, sőt, 80 százalékban üzlet, és csak 20 százalékban dizájn.
Ismersz magyar márkákat? A Nanushkát például?
Nem, sajnos nem ismerem őket. A Nanushka ismerősen hangzik.
Hogyan látod Magyarország helyét a globális divatiparban? Milyen szerepe lehet egy kis országnak, komoly hagyományok nélkül?
Nézd, amit mi csináltunk Antwerpenben nagyon hasonló volt, egy kis várost sikerült beemelnünk a globális divatiparba. Azért sikerült, mert bizonyos szinten építettünk a művészeti és kulturális hagyományainkra.
Meg gondolom a vásárlóerőtökre. Nem a pénz az egyik fő tényező?
Nem, egyáltalán nem. Nézd, mindenképp egy műhelyben kezdesz, egy kis vászonnal, néhány ruhadarabbal. Szükséged van néhány emberre, egy kis csapatra, akik szeretik, amit csinálnak. Ehhez nem kell pénz, mi is így csináltuk, komoly költségvetés nélkül. Amikor már virágzott az akadémia, és az emberek hallottak az antwerpeni tervezőkről, a kormány szervezett egy versenyt. Ott volt az antwerpeni hat, Martin Margielával együtt hét, ez volt az a pillanat, amikor a kormány is felismerte, hogy a divat nem csak szórakozás, hanem egy fontos ipari és gazdasági eszköz lehet. Kicsiben kezdtünk, aztán a kormány ezt felismerte, és segített.
Az antwerpeni hat plusz egy
„A diákok az ő nevét elsőre nem ismerik. De amint az antwerpeni hatokra terelődik a szó, mindenki helyeslően bólogat, majd, amikor azt is megmondom, milyen szerepe volt Linda Loppának a felfutásukban, tágra nyílik a szemük.” – meséli Keszeg Anna, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem egyetemi docense.
Walter Van Beirendonck, Ann Demeulemeester, Dries Van Noten, Dirk Van Saene, Dirk Bikkembergs és Marina Yee mind a ’80-as években végeztek az antwerpeni egyetemen. Ők voltak a főszereplői annak a folyamatnak, ahogy a divat négy nagy fővárosa (Párizs, Milánó, London, New York) mellé befurakodott egy ötödik a 90-es években: Antwerpen. A divat világában, mivel a legtöbben nem tudták kimondani a nevüket, antwerpeni hatként emlegetik őket, és plusz egyként Martin Margiela-t.
Az avantgárd stílusukkal forgatták fel a divatvilágot, totálisan szembeszegülve a mainstreammel. A közeget, amiből mindez kinőtt nagyrészt Loppa rakta össze, szürke eminenciásként mozgatva a szálakat.
