„Elég kaotikus hely volt az udvarunk több mint ötven éve, mondhatjuk nem EU-konformnak is” – néz össze a két testvér, Gál Mariann és Gál Viktória, a köteleket gyártó Galco Kft. két tulajdonosa a cég ceglédi irodájában. „Alig tudtunk járni, de ott voltunk a gépek között. Volt ott egy pöttyös kutya is, úgyhogy gondolom semmi bajunk nem volt” – mondja Mariann gyermekkorukról mosolyogva.
Nagypapájuk még természetes szálakból, kenderből gyártott köteleket elsősorban állattartóknak, a műhelye pedig a családi házuk udvarán volt, szüleikkel és harmadik testvérükkel ők is a nagyszülőkkel egy háztartásban éltek. Később első gépeik is az udvar különböző melléképületeiben voltak, édesapjuk – a család negyedik Gál Ference – kezdett el gépesíteni.
– mondja Mariann. Ahogyan egyre több megrendelésük lett, és segítőket vettek fel, ők is szinte a család részei lettek, együtt ebédelt mindenki, amikor pedig hétvégén jött a „két János, vagyis a Jancsik” Budapestről a gépeket karbantartani, ők is Gálék nappalijában aludtak.
Az irodák felől megyünk be a kétezres évek elején átadott üzembe. Az első, kisebb helyiségben történik az áru kiszerelése, a falon a fachokban lévő több tucat féle címkét innen ragasztják a termékekre. Mellettünk az üzletekből visszaérkezett hatalmas üres orsókat tárolják, arrébb kőműves csapózsinórok (ezzel jelölik ki a szakik az egyenes vonalakat) várnak csomagolásra. Az innen nyíló, több mint ezer négyzetméteres tér már maga az üzem, ahol a fonatoló- és orsózógépek az úgynevezett babákról, vagyis az orsókról serényen (és a „műfaj” jellegéből fakadóan valóban elég hangosan) tekerik a szálakat, hogy összeálljon a megfelelő vastagságú kötél.
Termékeik nagy része polipropilén vagy poliészter szálakból (ezek most az iráni háború miatt 10-15 százalékkal meg is drágultak) készül. A szintetikus szálak mellett fontos szerepet kapnak a természetes anyagok is, mint a kender, a juta vagy a pamut, de a hagyományok tisztelete mellett kiemelt figyelmet fordítanak a fejlesztésekre, a legújabb anyagok és technológiák beszerzésére, hangsúlyozza Mariann. Néhány éve került fel palettájukra egy speciális technikai szál, a Dyneema, ami extra könnyű, ugyanakkor olyan erős, mint egy acélsodrony, viszont kiválóan ellenáll a környezeti hatásoknak, pl. az UV-nak is.
„Szia Lajos! Megnézzük, hogy végelsz le egy cipőfűzőt!” – mondja Mariann, amint belépünk egy kisebb, régebben épült műhelybe. Végeléskor egy kis műanyag alkatrészt olvasztanak rá a cipőfűző végére, így könnyebb befűzni, és nem foszlik szét a fűző.
Mariann úgy tudja, rajtuk kívül nincs olyan kötélgyár Magyarországon, amely a gépi gyártás mellett hagyományos kézi munkát is visz.
Náluk még olyan szakemberek is vannak, akik édesapjuktól tanultak és kézzel készítik a kötelet az állattartóknak – ez a szegmens már nem annyira gazdaságos, ugyanakkor ezek a technikák segítenek nekik abban, hogy a prémium anyagokból készülő hajóköteleket is a lehető legprecízebben készre tudják szerelni, ami népszerű a vitorlázók körében. Bár az 1990-es évek óta gyártanak hajóköteleket, néhány éve egy fontos minőségi ugrással intenzívebben is elkezdtek ezzel foglalkozni, és a hajósok kiszolgálására Balatonalmádiban is van már mintaboltjuk, ami így már a negyedik a ceglédi, budapesti, és szegedi mellett.
Gál Viktória (balról), idősebb Gál Viktória és Gál Mariann. Mögöttük a fotón Ferenc nagypapa árulja a köteleket. Fotó: Sebestyén László
Több évtizedes történetük alatt – elsősorban édesapjuk ötletei nyomán – folyamatosan jöttek az új termékek. Gyártottak sok mindent a gumipertlitől (vagyis bugyigumitól) és a cipőfűzőtől a hajgumin, a fregoli zsinóron és a gumikötélen keresztül a reluxazsinórig és az egyéb fonatolt termékekig. Sok egyedi megrendelést teljesítenek, színházaknak és filmekhez is gyártanak kötelet, itt legtöbbször a háttérben, a rögzítéstechnikához használják a termékeiket. De készítettek már művészeti installációt, templomi óriáscsillár lelógatóköteléhez befonatolást és tűzoltóköteleket is, valamint bowlingpályákhoz azokat a köteleket, amelyekkel visszaengedik a bábukat a pályára.
Bagyó Sándor, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának (VMSZ) vezetője az 1980-as évek óta foglalkozik vízimentéssel, és nem sokkal később, a 90-es évek elején ismerte meg a Galcot, már ekkoriban vásárolt tőlük Cegléden. Később, amikor megalakult a VMSZ, Gál Ferenccel először a vízimentésben elengedhetetlen mentőeszközhöz, a dobózsákokhoz fejlesztettek ki egy speciális kötelet: „könnyednek kellett lennie, de felúszónak, és olyan elvárásoknak kellett megfelelnie, amiket a nemzetközi színtéren is láttunk”.
Sándor azt mondja, hogy Gálék részéről volt egy kedves nyitottság a fejlesztésre. „Nem milliárdos üzletet hoztunk, de volt részükről egyfajra whitefülűség. Ők végre megértették, hogy milyen kötelet szeretnénk.” Ferenc halála után Mariannékkal is jó együttműködés alakult ki, többféle kötelet is fejlesztett a Galco a vízimentőknek, és sokat vásárolnak tőlük. „A hajóinkon a vontatókötéltől a felúszókötélig minden kötél Galco, egyfajta szakmai támogató partnerként tekintünk a cégre” – mondja Sándor arról, hogy nemcsak mindig rugalmasan reagáltak az igényeikre, hanem nagyon kedvező áron is kapják a köteleket Mariannéktól, a VMSZ pedig jó referencia a vállalkozásnak.
„A piac nagy, sokan kerestek, hogy vásároljunk ilyen-olyan külföldi köteleket, de felesleges, mert a Galco kötelei világszínvonalúak, és örülünk, hogy magyar gyártótól vehetjük.”
Mariann új színeket is behozott a gyártásba, a külföldi kiállításokon sokszor csodálkozva is néznek emiatt a standjukra, „mert ez nem jellemző ebben a szakmában, amit nagyrészt férfiak csinálnak” – foglalja össze. A színkavalkád miatt (ceglédi mintaboltjukban színimádóként én is rátapadtam egy-egy sorra) sok a kreatív hobbis vevőjük: makramésok, ékszerkészítők, kutya felszereléskészítők is keresik őket. Mariann igazi művészetkedvelő, idén indul külön zsinórból készülő ékszermárkája, az Amarcord Collection, amihez szintén ők gyártják a különleges zsinórokat.
A sok-sok színt Mariann hozta be a gyártásba. Fotó: Sebestyén László/Forbes
A kis fehér zsebrádió
„Azért mentem el, mert nem akartam a családi cégben dolgozni. Nem ez a végzettségem, és nem ez volt az álmom, de amikor visszakerültem, nem tudtam úgy itt lenni, hogy a kötelek ne legyenek színesek” – mondja Mariann. Az 1992-es érettségi után úgy döntött, hogy külföldre szeretne egyetemre menni. Nővére, Viktória ekkor már Firenzében élt, Mariann pedig a Firenzei Egyetemen végzett mint angol-spanyol szakos bölcsész. Vonzotta a diplomatapálya, ösztöndíjjal a dublini olasz nagykövetségen is dolgozott, diplomamunkáját pedig Spanyolországban írta, de dolgozott Firenzében Salvatore Ferragamo, a sztárok olasz cipőtervezőjének egyik luxusszállodájában is.
„Hozzászoktam a széphez és a valódi minőséghez. Nem is viselem el, ha valamiben nincs benne a maximum, legyen az termék, szolgáltatás, bármi. – A mérce mindig magasan volt édesapámnál is, és az ivódott be, hogy akkor éljük túl, ha nagyon jót csinálunk” – mondja.
Kilenc évvel idősebb nővére most a cég másik tulajdonosa, és a HR-területért is ő felel. Viktória már általános iskolásként segített a kötelek sodrásában, a gumipertlinél a megfelelő hosszúságok leszabásában és feltekerésében, és később a gépeknél is. „Tíz forintos órabérben dolgoztam nagyapáméknak – mondja. – Abból vettem az első, kis fehér zsebrádiómat, mert az volt a divat általános hetedikben” – mosolyog.
Érettségi után a családi cégnél kezdett dolgozni, de 1991-ben elment Firenzébe, ahol több mint tíz évig élt. Párjának egy limuzinos cége volt, szállodákkal, utazási irodákkal dolgoztak, és Viktória is vitt turistákat egy másik limuzinnal, miután megszerezte Olaszországban a hivatásos sofőri jogosítványt. Fia is ebben az időszakban született, de közben édesapjuk, aki itthon vitte a céget, beteg lett, így néhány év különbséggel, de Mariann és Viktória is hazatért Olaszországból a családi cég miatt.
„Úgy éreztem, hogy elkel a segítség itthon” – mondja Mariann. Nem tagadja, hogy ezt nagy áldozatnak érezte, mert bár Olaszországban is nehéz volt megtelepedni, még nehezebb volt hazajönnie. A nagy ugrást tompította, hogy hazatelepülése után idegenvezető is lett Budapesten, és sokat volt külföldiek társaságában. De hozzáteszi, hogy férjét aztán Magyarországon ismerte meg, és itt született két gyermeke is. A terveknek megfelelően bátyja néhány évre át is vette a céget az édesapjuk 2008-as halála után.
„Ő is gyerekkorától jelen volt a cég életében, a munkálatokban, nagyapámnak is sokat segített, de nem volt zökkenőmentes édesapámmal a kapcsolatuk.” Mariann kifejti, hogy „nagy természetű”, határozott édesapja nem mindig jött ki jól érzékenyebb természetű, ugyanakkor jó képességű bátyjával, aki több önállóságra, elismerésre vágyott édesapjától. Jelenleg 83 éves édesanyjuk, az idősebb Viktória „őriző szemei mellett” Mariann és Viktória viszik a céget, bátyjuk külföldön él.
Ők az ötödik generáció, mert eddigi tudásuk szerint az 1860-as évek óta gyárt kötelet a család, de épp nemrég tudták meg egy rokonuktól, hogy egészen az 1600-as évekig visszamenőleg megtalálták a nyomát
annak, hogy az Erdélyből származó Gaál család (Mariannék édesapja idején egyszerűsítették Gálra a családnevet) az Aranyos folyó környékén már szintén kötélgyártással foglalkozott.
Fotó: Sebestyén László/Forbes
Toto Cutugno és a piros Dacia
„Arra emlékszel, amikor telepakoltad áruval Daciát, betetted a Toto Cutugno kazettát, és elindultál Pécsre?” – kérdezi Viktória az interjúra becsatlakozó édesanyját. „Szerettem eladni, szerettek engem is, sok sikerélményben volt részem.” Édesanyjuk évekig Békés, Csongrád és Baranya megyébe vitte az árut a piros Daciával a partnereiknek boltokba, piacokra. De azt mondja, minden hétköznapra szívesen emlékszik, szeretett dolgozni, és mindenben részt venni, miután a Geodéziánál földmérő technikusként dolgozó férje úgy döntött, ő is beszáll a családi kötélbizniszbe.
„Kiváló szorgalommal, hatalmas tudással rendelkezett, nagyon igyekezett a szakmát átvenni, sőt a cipőfűzőgyártást és a gumipertlikészítést is ő kezdte el.” Előbbinek az volt az előzménye, hogy nagyapjuk szerzett valahonnan egy fonatoló gépet, amivel egy nagy megrendelésre ejtőernyő-zsinórt kellett gyártania.
„Kész lett a rendelés, ott állt a gép kihasználatlanul, és akkor jött apu ötlete, hogy ezen cipőfűzőt is lehet gyártani”
– emlékszik vissza Viktória. Cipészekhez, cipőkellékesekhez, piacokra mentek árulni, illetve kereskedőkhöz és élelmiszerboltokba. „Reggeltől estig dolgoztunk, ha jött egy nagyobb megrendelés, akkor éjszaka is csináltuk” – emlékszik vissza édesanyjuk.
Amikor az első cipőfűzőkkel kiültek Abonyban a piacra, és az összes elkelt, akkor mondta az édesapjuk, hogy ebből meg lehet majd élni, mert láthatóan van rá kereslet. Hiánygazdaság volt, a kommunista iparon kívül nem volt más, ezért mindent el lehetett adni, ami kicsit is különlegesebb vagy jobb minőségű volt. Viktória hozzáteszi, hogy édesanyja nejlonharisnyát akart vásárolni az első bevételből, de „apu azt mondta, hogy nem, mert ebből is fonalat kell venni.” Éveken keresztül, lépésről lépésre, önerőből, támogatások nélkül fejlődtek.
„Ez mindennap egy döntés”
„Nagyapám nagyon joviális, kiegyensúlyozott személyiség volt, édesapám pedig egy bomba” – foglalja össze Mariann. Édesapjuknak mindig kellett valami, amiben a fejlődést látja. Nagyapjuk nem annyira innovált, a hétköznapi rutin szerint kedden és pénteken kiment a piacra a kizárólag kenderből sodort köteleivel, – erről az irodájukban egy óriási poszter is található, ami előtt lefotózzuk a családot – és ott végezte – mai szóval – a PR-munkát, és adta el a termékeket.
„Édesapámnak azonban kellett egy perspektíva, hogy lássa, ő többet tud termelni.” Ez a kommunista időkben nem volt olyan egyszerű.
Mariann büszkén hoz ki az irodájából egy bekeretezett dokumentumot 1974-ből. A ceglédi Városi Tanács ebben arra utasította édesapjukat, hogy elsősorban inkább a lakosság kiszolgálására és a cipőfűzők megjavítására koncentráljon, ne a még több termelésre és az új termékekre. „Természetesen nem, gyártott tovább” – mondja mosolyogva Viktória kérdésemre, hogy betartotta-e az édesapjuk ezt az „ukázt”.
„Neki köszönhetjük ezt a fejlődést, ő alapozta meg. Meg vagyok nyugodva, mert van, aki tovább viszi, és jól viszi tovább” – érzékenyül el egy kicsit az édesanya. „Ez mindennap egy döntés” – teszi hozzá elgondolkozva Mariann.
Szerinte jól tükrözi édesapjuk mentalitását, hogy amikor érettségi után felajánlotta, hogy ő majd megkeresi magának a pénzt, hogy elmehessen külföldre tanulni, apja azt mondta, hogy ő ezt finanszírozza, pedig ez akkoriban (is) magas költség volt ösztöndíj nélkül. „Nagyon hálás vagyok érte, hogy ennek ellenére soha nem mondta, hogy cserébe jöjjek haza és dolgozzam vele. De a szakmai fordításokat mindig velem csináltatta, így vont be szép lassan ebbe a dologba. Megadta a szabadságot, de legbelül remélte, hogy a taníttatásomba fektetett energia a családi vállalkozásban gyümölcsözik majd.”
