A téma népszerűsége ellenére a magyar gazdaságpolitika – fiskális és monetáris oldalon egyaránt – hosszú ideig tudatosan használta a gyengébb forintot a versenyképesség egyik eszközeként.
Időnként azonban az ellenkező irányba is történt beavatkozás: a 2022 őszén végrehajtott rendkívüli kamatemelés például kifejezetten a forint erősítését célozta. Azóta, bár a nominális árfolyam kevésbé látványosan mozgott, a forint reáleffektív árfolyama (vagyis az inflációval korrigált, kereskedelemmel súlyozott mutató) jelentősen erősödött, és megközelítette a 2008-as csúcsot.
Elsőre paradoxonnak tűnik: mikor jó az, ha valami gyenge? A válasz az, hogy egy önálló monetáris politikával rendelkező ország számára az árfolyam fontos alkalmazkodási eszköz. Válság idején a kamatcsökkentés élénkítheti a gazdaságot, miközben a gyengébb deviza javítja az export versenyképességét, és visszafogja az importot. A drágább import versenyelőnyt jelent a hazai gyártásnak, ezzel támogatja a belső fogyasztást, ezen keresztül pedig a növekedést.
A 2008-as válság után világszerte erős fiskális lazítás indult, amit a koronavírus-járvány tovább erősített. Ez a sokszor „fiskális alkoholizmusnak” nevezett jelenség tartós inflációs nyomást hozott létre, és jelentősen szűkítette a gazdaságpolitikai mozgásteret. Erre jöttek rá az újabb sokkok – energiaválság, geopolitikai feszültségek –, amelyek tovább növelték a kockázatokat.
Ehhez hasonló logika mentén beszélhetünk „monetáris alkoholizmusról” is, amikor egy gazdaság tartósan a gyenge devizára építi a versenyképességét.
Ez különösen a felzárkózó országoknál jelenik meg, ahol az egyik kézenfekvő növekedési modell az olcsó munkaerőre épülő ipari termelés. Az úgynevezett „összeszerelő üzem” modell gyors növekedést hozhat, különösen külföldi tőke bevonásával, és az exporton keresztül a külkereskedelmi egyenleget is javíthatja. Csakhogy ez a modell idővel saját korlátaiba ütközik.
A gazdasági fejlődés természetes velejárója a bérfelzárkózás. Ahogy nő a termelés és javul a jövedelmi helyzet, úgy nőnek a bérek is. Ez önmagában pozitív folyamat, hiszen a cél éppen a magasabb életszínvonal. Ha azonban egy gazdaság ragaszkodik az olcsó munkaerőhöz, akkor ezt gyakorlatilag csak egy módon tudja fenntartani: a deviza folyamatos leértékelésével.
Ez viszont hosszabb távon két problémát okoz.
- Egyrészt a gyenge árfolyam elfedi a termelékenységi problémákat. Ha a versenyképesség jelentős részben az árfolyamon múlik, akkor kisebb a kényszer a hatékonyság javítására. A háztartások várakozásaiba beépülő folyamatos gyengülés az inflációs várakozásokat tartósan megemeli, ez pedig ár-bér spirálhoz vezet. Idővel a termelékenység elmaradása találkozik az inflációval, ami a bérek emelkedésén keresztül egyre nagyobb feszültséget okoz. Hosszabb távon ez az elvándorlást is ösztönözheti.
- Másrészt a kiszámíthatatlan árfolyam és gazdaságpolitika rontja a befektetői bizalmat. Ez visszafogja a beruházásokat, így éppen azt a modellt gyengíti, amelyre a növekedés épül. Ilyenkor gyakran állami támogatásokkal próbálják fenntartani a beruházásokat, ami költségvetési terhet jelent, és torzíthatja a versenyt.
Ráadásul ennek a stratégiának van egy alapvető korlátja: az ember. Az „összeszerelő üzem” modell, vagyis az alacsony hozzáadott értékű gyártás gazdaságfejlesztő hatásának maximalizálásához ugyanis fontos, hogy legyen szabad munkaerő. Alacsony foglalkoztatottság mellett olcsó a munkaerő, így könnyebb külföldről gyártási kapacitásokat bevonzani. Ezzel párhuzamosan a munkanélküliség csökkenésén keresztül az egy főre jutó GDP is gyorsan növekedni tud. A legmagasabb hatásfokhoz az is fontos, hogy a megteremtett munkahelyeket munkanélküli vagy jelentősen alacsonyabb hozzáadott értékű munkát végző emberekkel töltsék be.
Az összefüggés egyszerű: a munkanélküli alacsony jövedelmet „fogyaszt”, ráadásul jellemzően költségvetési forrásból, míg egy foglalkoztatott magasabb bérből költ, és általában nettó befizetője a költségvetésnek.
Ez a modell azonban addig működik, ameddig van szabad munkaerő. Ha elfogy, a további bővülés már nem lehetséges mennyiségi alapon. A munkaerő ára emelkedni kezd, a növekedés pedig szükségszerűen lelassul. Ilyenkor vissza kell nyúlni egy korábban már érintett ponthoz, a hatékonysághoz.
Magas foglalkoztatottság mellett a gazdaság csak akkor tud tovább növekedni, ha adott munkaórára több kibocsátás jut. Ezt a termelékenység javulásával lehet elérni, vagyis magasabb hozzáadott értékű tevékenységekkel. Oktatás, kutatás-fejlesztés, technológia – a jól ismert kulcsszavak mögött valójában ez a kényszer húzódik meg. Korábbi jegybankelnökünk, Matolcsy György 2022-es publikációjából idézve: „Magyarország fenntartható felzárkózásához át kell térnünk a mai extenzív (mennyiségi) növekedésről az intenzív (minőségi) növekedési szerkezetre.”
A hozzáadott értéket legegyszerűbben úgy érthetjük meg, mint azt a részt, ami „a zsebünkben marad”. Az autógyártás jó példa, a végtermék értéke magas, akár több millió forint, de ha csak az összeszerelés történik itthon, akkor ennek az értéknek csak egy kisebb része kapcsolódik a hazai gazdasághoz. Ha viszont az alkatrészek egy részét is helyben gyártjuk, már nő a hozzáadott érték, hiszen több munka és tudás épül be a termékbe.
Még látványosabb a különbség az IT és kommunikációs szektorban. Ha például egy autóhoz szükséges szoftvert fejlesztünk, annak hozzáadott értéke nagyságrendekkel magasabb lehet. Egy viszonylag kis csapat rövid idő alatt képes olyan terméket létrehozni, amelyet aztán globálisan, sokszor ismétlődően értékesítenek, akár licencdíj formájában.
Magyarország nagyjából egy évtizede elérte a magas foglalkoztatottsági szintet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindenki dolgozik. A „teljes foglalkoztatottság” közgazdasági értelemben nem 100 százalékot jelent, hanem egy olyan állapotot, ahol a munkanélküliség főként átmeneti jellegű. Két állás közötti váltás, továbbtanulás vagy átképzés miatt mindig lesznek, akik ideiglenesen kívül vannak a munkaerőpiacon, ezt nevezzük súrlódásos munkanélküliségnek. Emellett mindig lesznek olyanok is, akik nem akarnak dolgozni. Egy egészséges gazdaságban a munkanélküliség bizonyos szintje tehát természetes jelenség.
Ha azonban elfogy a szabad munkaerő, akkor a növekedésnek nincs más útja: előre kell lépni a magasabb hozzáadott érték irányába. A kérdés ilyenkor már nem az, hogy mennyi embert tudunk bevonni a termelésbe, hanem hogy egy ember mennyi értéket képes előállítani. Innen nézve a felzárkózás kérdése is más megvilágításba kerül.
Talán nem Ausztriához kell mérnünk magunkat első lépésben. Elég lehet utolérni Lengyelországot vagy Csehországot, amelyek már most is erősebb deviza mellett működnek sikeresen.
Péntek Gábor,
portfóliómenedzser, Accorde Alapkezelő
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
