Ahogy az „Ozempic-generáció” igyekszik minden kalóriát tudatosabban felhasználni, egy minneapolisi borsó- és szójafehérje-gyártó csendben agrártechnológiai nagyhatalommá nőtte ki magát a fehérjében gazdag gabonapelyhek, tészták és sportitalok polcain.
„A GLP-1-et használók mind több fehérjét szeretnének az étrendjükbe” – mondja Tyler Lorenzen, a Puris Proteins vezérigazgatója. „Jól kell ízlenie és táplálóbbnak kell lennie. Ezért növekszik a Puris gyorsabban a versenytársainknál. Az emberek szeretik, amit esznek – a jó íz a belépő az egészséges szokásokhoz, és innen indul be a hosszú élethez vezető lendkerék.” (A GLP-1 az a fehérje, ami az utóbbi években hatalmas karriert befutó fogyasztógyógyszerek, mint az Ozempic vagy Mounjaro, alapja.)
Az alagsorból induló nagyhatalom
A családi tulajdonban lévő Purisnak 40 év kellett ahhoz, hogy eljusson idáig. Ami a családi ház pincéjében, éjszakai szójabab-nemesítéssel indult, mára Amerika legnagyobb borsófehérje-gyártójává vált.
„Egy életen át fektetsz egy ötletbe, és amikor az ötlet működni kezd, akkor válik igazán izgalmassá. És akkor jön a kérdés: hogyan csinálhatnám még nagyobban?”
– mondja a 40 éves Lorenzen.
A becslések szerint évi 200 millió dolláros (közel 64 milliárd forintnak megfelelő) árbevételt elérő Puris ma már az Egyesül Államok 20 államában több száz gazdának értékesít szója-, kukorica- és borsóvetőmagot, amelyek évente mintegy 3 millió bushelt termelnek.
A vetőmag-nemesítés mellett egy alapanyag-feldolgozó üzletág is működik, amely több mint 200 nagy élelmiszeripari márkát szolgál ki – az amerikai Cargilltől a feltörekvő Ritual startupig. Ezzel a mérettel a Puris nem számít nagy vállalatnak, de a maga speciális piacán meghatározó szereplő.
A fogyasztók – különösen a fogyókúrás gyógyszereket használók – egyre több fehérjét keresnek a mindennapi élelmiszerekben. A chicagói Spins adatai szerint a borsófehérjét tartalmazó termékek forgalma évente 15%-kal nő, ami ötször gyorsabb, mint a hagyományos élelmiszermárkáké.
Az amerikai felnőttek mintegy 12%-a – körülbelül 31 millió ember – használ testsúlycsökkentő gyógyszereket.
A Puris 2018-ban közös vállalatot hozott létre a Cargill-lal, és több mint 100 millió dollárt fektettek egy 200 ezer négyzetlábas gyártóüzem átalakításába Minnesotában. A Lorenzen család továbbra is többségi tulajdonos. A Forbes becslése szerint a vállalat értéke legalább 400 millió dollár, amelynek körülbelül fele a család részesedése.
A történet a 80-as években kezdődött, amikor Jerry Lorenzen – aki nyaranta egy nagy vetőmagcégnél dolgozott – saját nemesítési programba kezdett. 250 dollárral a bankszámlán, két kisgyerekkel, nappal takarmányt árult, éjszaka pedig a garázsban szójababot nemesített. A génmódosított vetőmagok aranykorában ő a hagyományos nemesítés mellett maradt, és sosem keverte a GMO-fajtákat a saját génállományával.
„Egy egész életet fektetsz egy ötletbe, és amikor az ötlet működni kezd, akkor válik igazán izgalmassá” – mondja Tyler Lorenzen, a Puris Proteins vezérigazgatója (testvérével, Nicole Atchisonnal, a Puris Holdings vezérigazgatójával), akiknek szülei 1985-ben alapították a céget. „És akkor jön a kérdés: hogyan csinálhatnám még nagyobban?”
Az élelmiszeripar jövője?
A cég 2012-ben 4 millió dolláros befektetést kapott, majd amikor a Vega fehérjepor-márkát 550 millió dollárért felvásárolták, annak alapítója is beszállt befektetőként.
Ma a Puris egyik legnagyobb dobása a 98%-ban oldódó „clear protein”, amely nem sűrű vagy tejes állagú, így átlátszó fehérjeitalok – például fehérjeszódák vagy akár fehérjével dúsított koktélok – alapja lehet.
„Nem az számít, hány terméket vesznek, hanem hogy mennyit fogyasztanak el belőle” – mondja Lorenzen. „Olyan tápanyagot kell adnunk, amit valóban el is tudnak fogyasztani. A clear protein nem telít el, de megkapod a szükséges fehérjét.”
A Puris célja az, amit az alapító „fehérje-függetlenségnek” nevezett: regionális, hazai alapanyagokra épülő fehérjeellátás.
„Mi az úgynevezett végtelen játékot játsszuk” – mondja Lorenzen nővére, Nicole Atchison. „Építők vagyunk. Csináljuk. Nem is tudnánk másképp.”
Ez a cikk először az amerikai Forbesban jelent meg.
