1944 novemberének közepén két elegáns úr találkozott Budapesten a Ferenciek tere melletti Centrál kávéházban, ugyanazon a népszerű helyen, ahol Babits Mihály egykor megkérte felesége kezét, a Nyugat több nemzedéke dorbézolt, és ahol Karinthy Frigyes először észlelte agydaganata tüneteit. Magyarország ekkor már nyolc hónapja német megszállás alatt állt – és egyértelműen vesztésre a világháborúban. A front, mögötte a szovjet csapatokkal, már a Baja-Szolnok-vonalnál húzódott, és a fővárost fenyegette.
A két úr nem verte nagydobra a találkozó hírét. Egyikük, vitéz Pétery István akkoriban az iparügyi minisztérium villamossági szakosztályának vezetője volt, másikuk, gróf Jankovich Dénes az Egyesült Izzó nevű óriáscég társ-vezérigazgatója. Az osztályvezető két dologról tájékoztatta Jankovichot. Először arról, hogy a Wehrmacht déli főparancsnoksága azt kéri, telepítsék nyugatra a gyárat a szovjetek elől. És utána arról, hogy maga sem gondolja, hogy ezt túlzásba kellene vinni, hiszen inkább az a cél, hogy az immár elkerülhetetlen háborús vereség után mielőbb újrainduljon a termelés.
Az Egyesült Izzó ugyanis a legnagyobb magyar iparvállalatok egyike volt, mai fogalmaink szerint hazai székhelyű multinak hívnánk. A háború előtt a termelés nyolcvan százaléka a világpiacra került – a cég exportbevétele nagyobb volt, mint a teljes magyar mezőgazdaságé. Izzókat, rádiócsöveket gyártott az izzók és a rádiócsövek hajnalától kezdve, tucatnyi országban voltak összeszerelő üzemei és kereskedelmi képviseletei. Utóbbiakat a cég vezető márkája nyomán rendre úgy keresztelték el: Tungsram.
Egy fontos különbség van csak a négy cég történetében: az utóbbi három nem olyan országban működött, amelyik a második világháború után szovjet érdekzónába került, és felszámolta a kapitalizmust.
Egger Béla Bernát a nagy árvíz évében, 1838-ban született Pesten. Lakatosinas lett, majd azt elunva 24 évesen Bécsbe helyezte át székhelyét. Akkoriban zajlott a mínusz harmadik dotkomláz, a távírók forradalma, ő pedig megérezte az üzletet, és 1865-ben távírógépműhelyt nyitott. Hét évvel később otthon, Pesten is létrehozott egy fiókot a belvárosi Dorottya utcában.
A profilba a korhoz mérten szélvésztempóban felvette az Edison által kifejlesztett és 79-ben szabadalmaztatott szénszálas izzók gyártását.
Két évre rá belevágtak a telefonkészülékek gyártásába is, és 1887-ben megvásároltak egy nagyobb ipartelepet Pest szélén, a Huszár utcában, közel a pár éve átadott új külső vasúti pályaudvarhoz, a Keletihez. A szükséges fejlesztésekhez azonban a bankhitel és a kor high-tech cégeinek kijáró teljes magyar adókedvezmény sem bizonyult elegendőnek, ezért az izzógyártást külön cégbe szervezték egy berlini céggel – az AEG-vel.
A régi cégnek, az Egger B. és Tsa.-nak megmaradtak a távírók, a telefonkészülékek, majd idővel a telefonközpontok, és ennek köszönhetően javarészt állami megrendelésekből prosperált. Az újonnan alapított Villanyos Izzólámpagyár viszont a gyér belföldi kereslet miatt inkább a külföldi megrendelésekre számíthatott.
Már 1891-ben exportra ment a termelés kétharmada, főleg Oroszországba és Japánba, de bizományi képviseletük nyílt Montrealban és Melbourne-ben is, köszönhetően az alapító unokaöccsének, a kereskedelmi igazgató Egger Gyulának.
Az erős nemzetközi árverseny miatt hat évig nyomott áron, kezdetben egyenesen önköltség alatt adták el az izzókat, aztán két annyira erős évet produkáltak, hogy a kezdeti befektetés megtérülésén felül szolid profitot is realizáltak.
A régi cég részvénytársasággá alakult Egyesült Villanyossági Rt. néven. Eggerék kétharmados részt alkudtak ki benne, a bécsi és a budapesti gyárat tették be a közös vállalatba. Egy évvel később aztán az izzócéget is behúzták az új rt.-be, amely innentől fogva az alapszabály szerint mindennel foglalkozott, amihez akkoriban köze lehetett az áramnak, világítástól a vasútbiztonságig.
Eggerék még mindig jól érezték a fejlődés irányát, hiszen addigra Ausztria-Magyarország innenső felén is nagy lendületet vett a villamosítás. A piacuk vadul ívelt felfelé. A cég beszállt az erőműépítésekbe, volt, ahol egyenesen tulajdonosként. Egy selmecbányai zártkörű közbeszerzésről (akkor úgy mondták, „szűk körű minisztériumi pályázat”) lemaradtak, a panaszuk nyomán vált rendszeressé, hogy ezeket meghirdessék.
Közben az izzók piacán a Philips, a General Electric és az AEG kemény tempót diktált. A termelést a szűkké vált Huszár utcai helyen csak a minőség rovására fokozhatták volna, a Keleti környékét addigra körbenőtte a millennium korszakának rohanvást fejlődő Budapestje. Új gyártelep után néztek, és egy minisztériumi osztályvezető, Szterényi József barátian azt javasolta, menjenek külterületre, ott tér is akad, ráadásul az újabb 15 év adómentességet jelentene.
A tetejébe még a helyi adók alól is mentességet kaptak. A bank elhűlve figyelte a manővert, de 1900 és 1904 között tényleg megduplázódtak az izzóeladások. Időközben állami kézbe vonták a telefonközpontokat, és ott is sorra nyerték a beszerzéseket, ráadásul beléptek a vasút-biztosítási berendezések belföldi kartelljébe is, harmincszázalékos piacrészt verekedtek ki maguknak. Közben egy fillér osztalékot nem fizettek. Sőt: a bevételekből megemelték az alaptőkét, hogy legyen miből állni a fejlesztéseket.
De nem ők voltak az egyetlenek a világban, akik fejlesztettek. Az izzóforgalom nagy része még mindig exportra ment, ott pedig a verseny kezdte meredeken lefelé tolni az árakat. 1903-ban meg is érkezett a hívás, hogy az Egyesült Villanyossági is csatlakozzon a kordivat szellemében formálódó világpiaci kartellhez. Ekkoriban második-harmadik helyen álltak a Siemens és az AEG mögött, nagyobbak voltak a Philipsnél. A harmadik legnagyobb kvótát kapták, és a garantált fix árakkal végtelen nyugalmat mellé. „Megszűnt az idegtépő árverseny” – ahogy a cég sztoriját összefoglaló könyv (A Tungsram Rt. története, 2004) bájosan fogalmaz.
Richard Englander egyike az ipartörténelem azon néma alakjainak, akikről nulla találatot ad a Google. A bécsi műszaki főiskola tanára régről ismerte Eggeréket, a Huszár utcai gyár bővítésénél, majd az újpesti telep építésénél is szakértősködött nekik. A nem túl hatékony, nem túl fényes, nem túl tartós szén izzószálakat sokan próbálták már fémszálra lecserélni, amióta kiderült, hogy a fémek képesek áramot vezetni, de ezek a kísérletek jó sokáig gyerekcipőben jártak. Az Egyesült Izzó is vett olyan izzószabadalmat, amelynek volt egy olyan apró hibája, hogy csak fél perccel a felkapcsolás után kezdett el világítani, és akkor sem valami meggyőzően.
Englander két diákja, bizonyos Just Sándor és Hanaman Ferenc (valójában horvát születésű: Franjo Hanaman) viszont ígéretes kísérleteket folytattak wolframszállal. A tanár beajánlotta őket Eggeréknek, akik a szabadalom megjelenésének napjára már meg is vásárolták a jogokat az egész Monarchiára, és közös társaságot alapítottak a feltalálókkal a jogok továbbértékesítésére.
Ügyesen számítottak: a Nemzetközi Wolframlámpa Rt.-től minden nagy nyugat-európai piacra és az USA-ra is megvették a használati jogot. Jelezve a fókuszváltást az Egyesült Villanyossági Rt. ekkortájt, 1906-ban váltott az Egyesült Izzó névre.
„Kémikusokat kell foglalkoztatni, akik a wolframlámpagyártás ügyét az összes szabadalom ismeretében továbbfejlesztik, és az Izzó részére a világpiacon kedvező helyzetet biztosítanak” – ilyen szépen fogalmazta meg egy 1906-os igazgatósági ülés egyik résztvevője, hogy a saját kutatás fontos, ami a kartellekben cserélgetett szabadalmak korában egyáltalán nem számított triviálisnak. Az Izzó aztán az első világháború idején teljes saját K+F labort állított fel, amivel tényleg végképp megelőzték a kort.
Először a wolframtechnológiát feltaláló Hanaman Ferencet nézték ki az élére, de őt behívták katonának. Az alapító Pfeifer Ignác így egy műegyetemi tanszék éléről érkezett – egyes források szerint annyira felhúzta magát a numerus clausus törvényeken, hogy így tiltakozott, de más, életszerűbb vélemények szerint a Tanácsköztársaság alatt vitt szerepe miatt egyébként sem lett volna ott maradása.
1936-ban legendás gyárigazgató Aschner a szegedi egyetemről igazolt a helyére egy professzort, Bay Zoltánt (róluk még lesz szó). „Nehezen szántam el magam. […] De Aschner, az Izzó nagy látókörű vezérigazgatója biztosított, hogy a tiszta fizikai kutatást nem kell abbahagynom, és a feladataimat magam állapítom meg. Ezenkívül később alapítványi tanszéket szervezett számomra a budapesti Műegyetemen, hol az atomfizikát taníthattam, és finanszírozta, hogy az ország első atomromboló készülékét megépíthessük” – írja visszaemlékezésében. Bayról mint kutatóról elég annyit mondani, hogy a második világháború után szimpla érdeklődésből kölcsönkért egy legyártott, de használatba már nem vett katonai tányérantennát, felállította a gyár területén, és társaival letapogatta a Holdat, hogy igazolja az égitest becsült távolságát.
A labort rajta kívül is élvonalbeli tudósok népesítették be. A kriptontöltésű izzót feltaláló Bródy Imre Göttingenből jött haza. Kísérleteztek fotocellával, mikrohullámú adóvevővel. Az itt kutató Selényi Imre később megalapozta a xeroxtechnológiát, Gábor Dénes utóbb feltalálta a hologramot.
A bárium-elektroncsövek feltalálója, Winter Ernő például nemhogy fizetésemelést nem kapott a jövedelmező felfedezés után, de Aschner a korabeli szóbeszéd szerint még meg is fenyegette, hogy ha kilép, gondoskodnak róla, hogy máshol se kapjon állást.
Winter inkább lelépett Hollandiába a Philipshez, ahonnan a korábbi 176 pengős fizetése helyett mégis havi 1000-ért hívták vissza 1929-ben, a fenyegető pénzügyi válság idején. Ő dolgozta ki, hogyan lehet a korabeli rádiózásban elkerülni az addig adottnak vett hangtorzulást, és ezzel egy csomó pénzt keresett – az Izzónak, hiszen a szabadalom természetesen a cégé volt.
Egy Nyitra vármegyei származású zsidó fiatalember, Aschner Lipót ekkor nőtte ki magát gyakornokból a lámpaértékesítési üzletág igazgatójává. Azzal villantott nagyot, hogy ő készítette fel a résztulajdonos bank képviselőjét, amikor az az 1903-as nemzetközi kartelltárgyalásokra utazott, és a hobbiból összegyűjtött rengeteg számadat ugyancsak jól jött a nyugatiak meggyőzésében.
Ashner Lipót 1891-ben Pozsonyban gyakornokoskodott egy textilipari cégnél, amikor kapott egy táviratot Újpestről. „Akzeptiert, kommet sofort” – írta a feladó, egy korabeli HR-es a Villanyos Izzólámpagyártól. Az Egyesült Izzót később 23 évig irányító vezért még az iparág környékére is a véletlen sodorta.
Egy Glück nevű, bohém kollégája meglépett Pozsonyból az adósságai elől, és kölcsönkérte a télikabátját azzal, hogy Pestről visszaküldi két nap múlva. Kabát sosem jött, de néhány hónap múlva, ahogy tavaszodott, egy üzenet igen.
„Te Aschner, a télikabátot már nem tudom visszaküldeni, mert eladtam. De nekem itt Pesten is forró lett a lábam alatt a talaj, innen is mennem kell. Pedig elég jó állásom van az ujpesti Villamossági részvénytársaságnál 50 frt. fizetéssel. Hálából, amiért kölcsönadtad a télikabátot, behozlak ide a gyárba. Küldjél egy ajánlatot: a többi az én dolgom” – idézte fel Aschner a levelet Az Ujság 1937-es interjújában.
Vezérigazgatóként nem feltétlenül a beteges humanizmusáról volt híres. Amikor a korábbi kereskedelmi igazgató, egyben alapítórokon Egger Gyula nyugdíjba ment, onnantól nem sokat törődött a gyárral, viszont különböző spekulációkban az egész vagyonát sikerült eltüntetnie. Az Izzóhoz fordult egy csekélyke nyugdíjért, de Aschner szó nélkül elküldte, mondván, az idáig sem a gyár felé nem nézett, sem a nyugdíjpénztárba nem adott soha egy fillért sem.
Aschner Lipót, a Tungsram / Egyesült Izzó legendás vezére. Hatalmas üzleti koponya regényes életúttal.
Később voltak progresszív népjóléti intézkedései: üzemi konyhát és étkezőt épített a több mint négyezer munkásnak, amire legalább olyan büszke volt, mint a sportlétesítményekre, köztük Európa első fedett teniszpályájára és a strandra. Azt mondogatta, az ő munkásai műszak végeztével nem a kocsmába mennek. Bőkezű mecénása volt az UTE-nak, 1925-től elnöke is.
Jóval többet keresett, mint a miniszterelnök, de az igazgatók is, mint egy főispán, a gyár 1942-re ezerfős tisztviselői kara pedig 13. havi fizetést kapott.
Aschner a kor divatjával ellentétben gyárigazgató létére sem volt kormányfőtanácsos, nem járt bálokba, és elvétve adott interjúkat. 1935-ig a gyártelepen lakott, akkor költözött a később Eichmann által elfoglalt villába. 1946-os hazatérése után névleg alelnökként dolgozott az Izzónál, élete utolsó napja, 1952. február 6-a volt az utolsó munkanapja.
Váci út 104., a Tungsram strand 1936-ban. Fortepan / Fábián István
A történelem közbeszól
A cég már Aschnerrel érte meg az első világháborút, amely gyártási nehézségeket ugyan bőven hozott, és a gyár egy része kézigránátokra állt át, de mindez nem éreztette magát a forgalmon: a szállítás jó része a központi hatalmakhoz vagy semleges országokba irányult. A háború utáni forradalmat némi nyersanyaghiánnyal vészelték át, a Tanácsköztársaság viszont mély nyomot hagyott Aschneren, aki akkor már általános kereskedelmi igazgató volt.
„Egy kótyagos műszerész lett a kommünben az üzemi tanács elnöke – most azt hallom, a nyilasoknál van. Mikor kitört a kommün, bejött a szobámba, közölte velem a megváltozott világot, és azt mondta: „ha egyet csengetek, az az altisztnek szól, ha kettőt, az az Aschnernek szól”. Fegyelemhez szokott ember vagyok: szépen kiültem az előszobába. A műszerész folyton csengetett” – idézte fel kevés interjújának egyikében, amelyet 1937-ben adott Az Ujságnak.
Egy hét után elfogyott a szén, Aschnert nagy nehezen elengedték, hogy szerezzen Csehszlovákiából. Kerített, de mindenkivel elhitette, hogy csak feltételekkel kapott: hogy nem gyárthatnak hadianyagot, és a termelés nagy részét exportálni kell. Valójában nem voltak ilyen kikötések, de nem akarta még jobban felfegyverezni a forradalmárokat, és arra játszott, hogy a bevétel inkább parkoljon a külföldi leányvállalatoknál, amíg beborul a kommün.
Sok más céggel ellentétben Trianon sem rázta meg véglegesen az Izzót, hiszen elsősorban nem belföldön keresték meg a pénzt.
A háborús konjunktúra éveiben még fel is vásároltak egy erősödni látszó bécsi konkurenst, és termelővállalat lévén a fogyasztókat megviselő 20-as évekbeli hiperinfláció is csak a kezükre játszott.
1921-ben aztán a vezérigazgatóvá kinevezett, innentől évtizedekig irányító Aschner Amerikába utazott, és megegyezett a General Electrickel arról, hogy beszállnak a cégbe: 12 százalékot kaptak. Az Izzó hozzájutott a kinti gyártási technológiához, és végre érdemben automatizálni kezdhette a termelést. Ehhez a főmérnök és a műszaki igazgató hosszasan tanulmányozta a tengerentúli gépeket, azokat ugyanis külön le kellett gyártani itthon, mert importálni túl drága lett volna.
Akkoriban a Fóti úton sok mérnökideget leamortizált, hogy a birodalmi mértékegységeket metrikusra számolják át, az elektronika világában a tizedmilliméteres tévedés is kizártnak számított.
A kartell, aminek Hitler vetett véget
A háborús konjunktúra, majd a hiperinfláció bevételei segítettek, hogy a folyamat minél több elemét tudják házon belül: alapanyaggyárakat vásároltak. Trianon annyiban azért mégis megérintette a céget, hogy egy felvidéki üveggyár határon túlra került, és a szállítások akadozni kezdtek. 1921-ben ezért vettek egy másik saját üveggyárat Tokodon, és később, egy tűzvész után építettek egy sajátot is az újpesti központban.
Onnantól az volt a koncepció, hogy a két külső gyár a kis szériás, speciális burákat gyártja, a nagy példányszámú kommerszeket helyben állítják elő, és rengeteget spórolnak a szállításon, plusz még el is adják a többletkapacitásukat a gyógyszergyáraknak.
1924-ben holland-német kezdeményezésre újra felállt a nemzetközi izzókartell. A piacfelosztás bonyolult kvótarendszert jelentett, az USA-ban akkorra kihirdetett trösztellenes törvények miatt a General Electric angol leányvállalatán keresztül vett részt benne (meg azzal, hogy például a Philipsbe is bevásárolta magát).
Aschner idővel alelnök, majd elnök is lett a komoly infrastruktúrával működő szervezetben, amelynek saját genfi ellenőrző laboratóriuma is volt.
A gyártási tapasztalatokat, szabadalmakat kicserélték, így jutott el a világ viszonylag gyorsan az ezerórás üzemidejű izzókig. A kartell egészen addig rendezgette az izzópiacot, amíg Hitler 1941- ben le nem rohanta Hollandiát.
Az Izzó itthon kikényszerítette a kartell belföldi változatát is, amely nemcsak a rivális apró gyártók, de még a magyarországi viszonteladók kezét is megkötötte. Ez a nyugodt háttér és a 20-as évek profiltisztítása tette lehetővé, hogy a 30-as évekre gyökeresen átszervezzék az Izzót.
A két világháború közötti időszak sok védővámja és feszült politikai klímája ellen a célországokba telepített gyárakkal védekeztek, amelyek magyar gyártású gépekkel, magyar nyersanyagból dolgoztak. Ekkor lett igazi multiszervezet a cég.
Ekkorra leírták a könyveikben a sok nagy beruházást, nem szorultak hitelre, és nem voltak adósságaik sem. Így 1935-ben például jutott arra, hogy vegyenek egy saját szénbányát – ami azért akkoriban is annyira meglepően hangzott, mint most -, és az olcsó saját energiára építsék Ajkán a kriptongyárukat.
A kriptongyárra a nemzetközi gázkartell miatt volt szükség – igen, akkoriban tényleg minden lényeges ipari dolgot olyan kartellek koordináltak, mintha az Aranypolgár történelmi dokumentumfilm lenne. A német és francia kartelltagok drágán és vonakodva adtak volna egy kevés kriptont, amire azután lett égető szükség, hogy a gyár egyik mérnöke, Bródy Imre kikísérletezte, hogyan lehet azzal tölteni az izzókat az addig használt argon helyett. Jobb híján feltalálták a modern kriptongyártást, és mire felépült a gyár, a kartell tagjai is rádöbbentek, hogy ők tagok szeretnének lenni a Krypton Kft.-ben.
Budapest, 1958. december 8.
Tungsram krypton izzókat reklámozó bábfigurák.
MTI Fotó: Sziklai Dezsõ
A kriptonnal egyébként mindkét nagy izzótechnológiai rendszerváltás a Tungsramhoz kötődik. Csak azért nem lett akkora felbolydulás körülötte, mint a wolframszál körül, mert a Philipset már a rádiócsövek, az amerikai gyártókat meg a fénycsövek kötötték le. Na meg a tévéadás-kísérletek, és miután az Amerikába látogató Izzó-mérnökök beszámoltak arról, hol tartanak a tengerentúli tesztek, 1937-ben az Izzó is felállította saját tévélaborját.
Újpesten először egy Miki egeret, aztán a Tungsram jellegzetes T betűjét sugározták a szomszéd szobába, harmadszor már az Újpest-Fradit nézték élőben, de a vezetés úgy döntött, egyelőre nem reagálják túl a „távolba látást”, mert a térségben úgyis lassabban tör majd át.
1939-ben még azért bevásároltak szabadalmakból, de érződött, hogy küszöbön a világégés, az amerikaiak már pénzért sem adtak át mindent.
Az első világháború után nem volt egyszerű visszaszerezni az Izzó már akkor is meglévő külföldi érdekeltségeit, úgyhogy a két háború között kiépült birodalmat 1938-ban egy semleges országban, Svájcban alapított holdingba, a SAPIV-ba szervezték át. Innen Londonba menekítették tovább, amikor a németek már Svájcot fenyegették. A háború után már nem is kerülhetettek vissza magyar irányítás alá a többszörös áttét és amiatt, hogy ne vigyék el azokat, akik Londonban oltalmazták az ellenséges vagyont.
A szocialista országokban meglévő képviseleteket nyilván államosították, és az újonnan barátivá lett országoknak nem lehetett feltenni a kérdést, hogy van-e kedvük elszámolni azokkal. Viszont még jó ideig devizabevételt hozott, hogy a megmaradt gyárak változatlanul Újpestről vásároltak nyersanyagot. Így nézett ki a leltár a háború előtti csúcsponton.
Hálózat és börleszk
Sok mai oligarcha tanulhatna az Izzó körül kialakított szövetségesi hálókból, illetve úgy tűnik, meg is tették. Az Izzó igyekezett állandó beszállítói láncot kiépíteni. A csomagolóanyagot például 1907-től a Neményi testvérek erzsébetfalvai papírgyára szállította, de sosem vettek tulajdonrészt a cégben, amelynek viszont igazgatósági tagja lett Aschner Lipót, és fia, Pál volt az igazgató. Az egyik tulajdonos, Neményi Bertalan cserébe évtizedeken át az Izzó jogi igazgatója volt.
A wolfram-társfeltaláló Just Sándor elégedetlen volt azzal, ahogy a szabadalmat megvásárló Izzó a jutalékokkal bánik, ki is tették a szűrét a szabadalmakat értékesítő cégből, amikor úgy találták, hogy hatáskörét túllépő tárgyalásokat folytat. 1921-ben saját gyárat alapított, de tőke hiányában érdemben nem veszélyeztette az Izzó piacát. Az 1924-es nemzetközi kartell aztán lecsapott rá, mint vércse a független pocokra. A General Electric, az Osram és a Philips konzorciuma vásárolta fel a Justot, és az Izzó irányította tovább.
Névleg önálló cégként részt vett a kartellben, de olyankor Aschner tárgyalt a nevében, a csak papíron létező, valójában vegetáló cég kvótáját pedig felosztották egymás között. Justnak havi és évi fájdalomdíjat ítéltek meg, de 1936-ban így is még egyszer nekifutott a gyáralapításnak Pozsonyban, Aschner erről már jóval rövidebb úton lebeszélte.
1937-ben szegényen halt meg, az Izzó pénzén temették el – de Aschner utólag bosszankodott, hogy erről és a kiutalt pénzről nem is tudott.
A 30-as évekre a rádiókba való elektroncső lett az új ipari sláger. A rádió volt a telefon és a villanyvilágítás utáni következő újdonság, amely elterjedt a modern háztartásokban, csövet pedig hasonló alapanyagokból, hasonló technológiával lehetett gyártani, mint égőt. Rá is állt mindenki, Európát 1934-ben osztotta fel a Telefunken-Philips-Izzó-kartell. Ezúttal a magyar belföldi piac sem maradt le sokkal, így már sokat számított az is, amikor a bécsi döntésekkel nagyvárosok és velük rádiótulajdonosok kerültek vissza Magyarországhoz. Az Izzó megszokott versenystratégiájával még 1931-ben felvásárolta a Bécsben és Pesten aktív Kremenezky Kft.-t, amelyet egyébként egy olyan mérnök alapított, aki még az 1882-es első vállalatban is alapító volt, csak rövid úton otthagyta az Egger testvéreket. Az izzórészleget leállították az új szerzeményben, de hagyták tovább csöveket gyártani, és főleg azt a leánycéget pörgették, amelyik rádiókészülékeket forgalmazott. Ezt Orionnak hívták.
A kialakuló kommunista magyar állam és a szovjet megszállók botladozása az értékes Egyesült Izzó Rt. körül egyfajta gazdaságtörténelmi burleszk.
A német Osram még a 30-as években vásárolt egy kisebb tulajdonrészt az Izzóban, ezt a német jóvátétel részeként azonnal magukhoz vették a szovjetek, magyar részről pedig államosították a fő tulajdonos Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot. Így a magyar és a szovjet államnak papíron több mint ötven százaléka volt, plusz egy szovjetszimpatizáns üzemi tanács beültetve a vállalatba. A külföldi leányvállalatok így képtelenek voltak eldönteni, hogy a gyakorlati államosítás jogilag is államosítást jelent-e vagy sem.
Világháború és holokauszt
A második világháború alatt tanúsított töretlen reménykedés 1944. március 18-áig tartott, pedig nem volt sok alapja. Az Izzó is kapott hadimegrendeléseket, bár csak a labor: egy teljesen elkülönített részlegben az addigi műszaki vezető, Bay Zoltán irányításával radarokat fejlesztettek (Bay nevét ma állami ipari kutatóintézet viseli). A helyzet fanyar humora, hogy a 43-ra uszályokat, 44-re repülőgépeket is bemérő termék tökéletesítésében sokáig az amerikai tulajdonú Standard gyár is részt vett. De már 1939-re 12 százalékra kellett csökkenteni a zsidó munkások arányát, majd 150 zsidót vagy baloldalit hurcoltak munkaszolgálatra, közülük 12-en tértek vissza 1942-ben.
Abban az évben még így is azt tervezgették, hogy a háború végeztével szintet lépnek, és még több gyártókapacitást alakítanak ki a külföldi piacokon.
A rokonszenves naivitást illusztrálja, hogy nemcsak Argentínában, Törökországban, Egyiptomban, Svájcban, Spanyolországban, Dániában, Belgiumban, Svédországban és Norvégiában, de még Angliában és Indiában is terjeszkedni akartak. Közben már babot, burgonyát és borsót termesztettek, valamint disznókat hizlaltak a gyár területén, hogy a munkásoknak legyen mit enniük. Amikor 1943-ban először érkezett hadiipari kérés a Wehrmachttól, még kapacitáshiányra hivatkozva visszautasították.
Nem akartak bombacélpontnak kijelölt hadigyárrá válni, minél több mindent mentettek volna a háború utánra.
Aztán a német megszállás másnapján Aschner az elsők között volt, akiket a németek elhurcoltak. Ausztriába, majd a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Apostol utcai villáját Budapest SS-paracsnoka, Adolf Eichmann maga foglalta el.
Aschner elfogásával egy időben újra megérkezett az a német ezredes, aki az első hadimegrendelést is küldte, és ezúttal már nem lehetett neki nemet mondani. Katonai parancsnokot neveztek ki a gyár mellé, az irányítást Bay Zoltán műszaki és Jankovich Dénes kereskedelmi igazgató vállalta magára. Addigra már nem volt kétely a háború kimenetele felől, és amit tudtak, mentettek a berendezések közül.
Egy részüket a kőbányai Dreher-gyár pincéibe vitték, a nyersanyagok nagy részét titokban Tárnokra szállították. 300 ládányi gyártóberendezést vidéki pajtákban rejtettek el, egy keveset pedig egyszerűen elfalaztak a gyárban.
A Budapesttől akkor még mindig különálló Újpest vidéknek számított, így a nyilasok 1944 júliusában már az összes zsidót elvitték volna. A mérnökök közül sikerült 13-at megmenteni azzal, hogy hadiprojekteken dolgoznak, ők sem hagyhatták el többet a gyárat, de a családokra nem terjedt ki a védelem. A zseniális Bródy Imre nem volt hajlandó maradni, családjával tartott a halálba.
A többiekért még egyszer eljöttek, akkor Bayék a ferencvárosi pályaudvaron érték utol a transzportot a frissiben szerzett svéd védlevelekkel. Aschnert a zürichi Tungsram-irodából irányított, hosszas nemzetközi egyeztetés után vásárolták ki titokban a koncentrációs táborból. A budapesti zsidó vagyon kisajátításáért felelős Andreas Ernst Kurt Becher hatalmas összegekért cserébe vállalta, hogy bizonyos személyeket kihozat a táborokból – idézi fel Rojkó Annamária az Aschner életéről szóló sorozatában.
Az addigra 74 éves vezért az Újpest és Zürich közötti levelezésben „fluorescens lámpaként” kódolták, és egy ponton már azon aggódtak, hogy „elvesztette élettartamát”.
Lazare Grod, a svájci igazgató aztán egy 100 ezer frankos csekket adott át érte a svájci-német határon 44 decemberében, majd Genfbe menekítették gyógyulni. (A pénz sosem került német kézbe, a háború után a svájci állam „zsákmányként” zárolta. A Tungsramnál sem könyvelték a manővert, a 100 ezer frank még fél évtizeddel később is hiányként szerepelt a könyvekben.)
Ebben a helyzetben érte az Izzót 1944 decembere és a Wehrmacht-parancs, hogy menekítsék a felszerelést nyugatra. Bay és Jankovich, minisztériumi széllel a hátukban, egyetértettek abban, hogy megpróbálják elbliccelni a dolgot, csak könnyen pótolható vagy mellékes alkatrészeket szerelnek le. A kirendelt német parancsnok gyanút fogott, de szerencsére a mellette álló nyilast sikerült átverni, és a németek ráhagyták a dolgot.
Napokkal később visszavonuláskor felrobbantandó objektumnak minősítették a gyárat, válaszul a gyárvezetés családokat költöztetett a telepre, ahol karácsonyra már 800-an laktak. Bay még fegyvereket is próbált szerezni a Vác környékén bujkáló szociáldemokrata gyári munkásoknak, ezután már a nyilas nyomozók kezére került. Elengedték, amihez a német ipari bizottság közbenjárása is kellett – ekkor már ők is csak annyit kértek informális csatornákon, hogy cserébe Jankovichék a kapituláció után majd igazolják nekik a jó szándékú közbenjárást.
Akkortájt a szocdem ellenállás sok tagját így is elkapták. Dallos György, a megmentett 13 zsidó mérnök egyike menekülés közben, Sopronkőhidán lett öngyilkos, ott, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endrét kivégezték. Január elején megjelentek a németek Újpesten további mozdítható alkatrészeket keresni, Telegdy Árpád üzemigazgatóban ekkor fogyott el minden, levetette magát az egyik épület tetejéről. Az első szovjet katona január 15-én lépett be a gyárkapun, úgy, hogy az egész háborúban egyetlen bomba esett a telepre, de ezzel még nem volt vége.
Februárban betört a felrobbantott budapesti hidak miatt feltorlódott jég a Dunáról – sok segítségre nem számíthattak, a főváros ekkor még ostrom alatt volt.
Egy hétbe tellett kivédekezni a jeges árvizet, aztán a szovjeteknek kezdtek katonai csöveket gyártani. Az átmeneti kormány azzal nyugtatta őket, hogy az üzem megmarad, nincsenek a jóvátételi listán. Március végén mégis spontán megszállta egy ezred a gyárat, elvitték a gépek 96 százalékát, a Tárnokra menekített nyersanyagot, a pajtákba rejtett berendezéseket, és szőröstül-bőröstül vonatra rakták az ajkai kriptongyárat is, épp csak az ottani erőművel nem bírtak (és a gyárban elfalazott néhány gépre sem bukkantak rá). A kár 11 millió dollár volt – a Magyarországra kirótt, Szovjetuniónak fizetendő jóvátétel összesen 200 millió, de mivel a fosztogatásnak nem maradt szovjet részről hivatalos nyoma, abba mindezt sosem számították bele.
Csak a nevében maradt részvénytársaság
Budapest, 1960. szeptember 18.
Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. számára készült reklámfotó a Tungsram márkájú villanyégõkrõl.
MTI Fotó: Herczeg István
Bayék három lépcsőben akartak felállni a padlóról. Először a harminc százalékát akarták újra elérni annak, amit a háború előtt belföldre gyártottak. Utána fejlesztettek volna addig, hogy a nemzetközi versenyben is újra helytálljanak, a harmadik lépcsőben a világ technológiai élvonalába is visszatértek volna.
Iparindítási hitelt vettek fel, de a terveket gyorsan meghiúsította a valóság. Magyarország félreállt a gyárban megváltásként várt Marshall-segély elől, az üzleti terveket pedig az 1947-es első hároméves állami terv írta felül. Az az évi kékcédulás választások után valamennyi vezető külföldre menekült, leszámítva a hazatérő, de már marginalizálódott Aschnert.
Formai okokból – hogy a külföldi leányvállalatokat ne veszítsék el – egy kérészéletű államosítást leszámítva papíron részvénytársaság maradt a cég, de gyakorlatilag állami vállalatként működött tovább. Bár maradtak nyugati képviseletek is, az export fókusza a Szovjetunióra és a fejlődő világra helyeződött át, a tőkeszegény nyugati képviseletekkel nem volt valós esély a valódi élbolyba visszatérni.
A rendszerváltás után kevéssel tőkeerős, fejleszteni képes tulajdonost kerestek a csoportnak, amely örökségével együtt az egykori nagy verseny -és kartelltárs General Electric tulajdonába került.
Kivásárlás, csőd, NER
Budapest, 2022. május 22.
A Tungsram Operations Kft. székhelyének egyik bejárata a fõváros IV. kerületében, a Váci úton. A gyár az egykori 1909-ban alapított az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. utóda, amely a Tungsram izzólámpa védjegyet is megalkotta – fantáziaszó, amely két szónak, a volfrám angol nevének, a tungsten szónak, és a német Wolfram szónak az egyesítésébõl származik – ami 1989-tõl General Electric (GE), 2018-tõl pedig, a Tungsram Csoport részeként mûködõ Tungsram Operations Kft. a villamos világító eszközök és elektronikai termékek gyártásával. A cég további négy telephellyel rendelkezik Magyarországon.
MTVA/Bizományosi: Faludi Imre
***************************
Kedves Felhasználó!
Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemû különösen szerzõi jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi igényért a fotó szerzõje/jogutódja közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelõssége e körben kizárt.
MTVA/ Faludi Imre
2018-tól a cég ismét önálló vállalatként működött, miután kivált a General Electric Lighting üzletágából, méghozzá a GE Hungary egykori CEO-ja, Jörg Bauer vásárolta ki a céget. A társaság 2019-ben még 73 milliárd forintos bevételt termelt, azonban a koronavírus-járvány és az energiaválság következményei érződtek a cég teljesítményén. A Tungsram Operations Kft. a kezdetektől erős állami segítséggel működött, az állami Exim bank összesen közel 45 milliárd forint hitellel támogatta meg a társaságot.
Bár 2022-ben is meghaladta a bevételük a 40 milliárd forintot, ezzel párhuzamosan 30 milliárd forintos veszteséggel zártak, áprilisban többszöri kényszerleállás után be is jelentették a tömeges elbocsátást, ez a gyártás és a márka végét jelentette.
Mi vezetett idáig? 2022-re egyértelmű lett, hogy a végét járja a hagyományos, nem energiatakarékos világítástechnika piaca, márpedig a Tungsramnak elsősorban ebben volt felhalmozott tudása. A megszűnés előtti években rendre veszteséget termelt a cég, a covid első hullámában megrendeléseik 80 százalékát vesztették el. A globális alapanyag- és energiainfláció minden gyártót nehéz helyzet elé állított, de a Tungsram importkitettsége miatt különös nehézségeket tapasztalt:
egy hagyományos izzó önköltsége hatvan százalékkal emelkedett 2022-re éves alapon az energiaárak növekedése miatt.
Ezt csak tetézte, hogy a Tungsram orosz projekteket is indított, amik 2022 februárjában a háború kitörésé miatt kútba estek.
Jörg Bauer 2021-ben a Tungsram budapesti telephelyén a vertikális farmok világításához fejlesztett speciális izzókat mutatja. Fotó: Sebestyén László / Forbes
2022 elején már lehetett sejteni, hogy nagy a baj: februárban a cég vezetése módosította az addig munkavállalóknak kedvezőbb elbocsátási szabályokat: megszűnt a házaspárok védelme, módosították a végkielégítésre és felmondási időre vonatkozó szabályokat is, és a szokványos nyári leállást is előre hozták, a kisvárdai, hajdúböszörményi, budapesti zalaegerszegi és nagykanizsai telephelyek dolgozóit küldték kényszerszabadságra, a nagykanizsai üveggyárat nem sokkal ezután be is zárták. A Tunsgram feltámasztására tett kísérlett elbukásával a patinás gyár története végérvényesen lezárult.
Mi maradt belőle? Leginkább az ingatlanvagyona. Az újpesti telephely egy része Hernádi Zsolt és Garancsi István érdekeltségébe került, itt épülhet fel a Mol által megvásárolt Újpest új stadionja.
