A látványos vámcsaták mögött sokkal nagyobb játszma zajlik a dollár leértékeléséért és a globális gazdasági erőviszonyok újraosztásáért. Egyetlen „massive deal” dollármilliárdok sorsáról dönt. Ego ellen kifárasztás – avagy hogyan taktikáztak Trumppal a japánok egy nyolcfelvonásos vámtárgyalás-sorozaton.
Yanagisawa H. Gyöngyi, Tokióban élő japanológus vendégcikke.
Mi miért történik? Az amerikai mesterterv háttere
Ray Dalio milliárdos, hedge-fund menedzser és író a világrendünk változását leíró munkájában rámutat arra a ciklikusságra, amely a gazdaságok – és ezzel karöltve a nemzetek fejlődését és hanyatlását jellemzi. Ha elfogadjuk ezt a nézetet és megnézzük, hogy hogyan áll most az Egyesült Államok, akkor Dalio diagnózisa szerint egyáltalán nem rózsásan. Hatalmas államadóssága van, a központi bank folyamatosan pénzt nyomtat. A belső politikai és gazdasági konfliktusok feszítik az országot, miközben egyre nő a feszültség a feltörekvő rivális, Kínával szemben. Ez a három kulcs tényező bőven elég Dalio szerint ahhoz, hogy újabb változás következzen be a világrendünkben. Ennek vagyunk most az élő tanúi.
Donald Trump gazdasági csapata – élén Scott Bessent pénzügyminiszterrel, Stephen Miran vezető gazdasági tanácsadóval, Howard Lutnick üzletemberrel és kereskedelmi miniszterrel – egy mesterterv kidolgozására szövetkezett. A terv lényege, hogy egy újragondolt Plaza-megállapodás keretein belül leértékelnék a dollárt a legfőbb kereskedelmi partnerekkel szemben. Ez a lépés orvosolná az USA külkereskedelmi mérlegének a hiányát, és egyben gyengítené a kínai gazdasági befolyást. A vámok bevezetése csupán a nyitánya volt ennek a tervnek, és a japán tárgyalások is ebbe a kontextusba illeszkednek.
A fenti csapat a terv sikerét Amerika dezindusztrializációjának, azaz az ipar leépülésének a visszafordításában látja. De miért van szükség visszafordítani, ha az amerikai gazdaság összességében még mindig növekszik? Erre két nyomós okot emelnek ki.
Az egyik egy társadalmi és politikai ok. E szerint az úgynevezett rozsdaövezet lakói úgy érzik, hogy a dezindusztrializáció következtében ők a globalizáció abszolút vesztesei, és segítséget várva ezért kapaszkodtak Trumpba a választásokon. A másik okot a nemzetbiztonsági kockázatok jelentik: egy nagyhatalomnak a gyártási kapacitások és a know-how elengedhetetlen a katonai színtéren. Az USA kapacitása pedig már bizonyos területeken elmarad a nagy riválistól, Kínától.
Trump szerint a gyökérokok
Lépjünk még egyet vissza, hogy megértsük milyen gyökérokokat emleget Trump csapata – és itt lép be a képbe Japán is. Amerikai szempontból a Ronald Reagan elnökkel fémjelzett neoliberális rendszer lazább keretek között ugyan, mint az 1970-es évekig érvényben lévő Bretton-Woods-i rendszer, megerősítette a dollár globális tartalékvaluta szerepét. Ennek eredményeként Amerika minden további nélkül tudott folyamatosan többet költeni és importálni, mint amennyit termelt és exportált. Súlyosabb valutaválság emiatt nem fenyegette. A valuta iránti tartalékképzési igény felhajtotta a dollár árfolyamát, ami az amerikaiakat explicit gazdagabbá, vagyis erősebb vásárlóerejűvé tette, ugyanakkor az amerikai munkaerő és ezáltal a gyártott termékeik is drágábbak lettek a világpiacon. Mindez beindította a „Kína-sokk” (Kína 2001-ben csatlakozott a Kereskedelmi Világszervezethez) után a feldolgozóipari munkahelyek külföldre való kiáramlását és a külkereskedelmi deficit növekedését.
Ugyanez Japánból
Vizsgáljuk meg a fenti időszakot Japán nézőpontból is! A történelmi tapasztalatok alapján kijelenthetjük, hogy Japán pénzügyi politikája mindmáig az infláció- és adópolitikák finom egyensúlyára épül. Először is nézzük meg az 1945 utáni japán gazdasági átalakulás folyamatát: fontos mérföldkövek egyrészt a dollár–jen árfolyam, másrészt pedig a pénzügyi politika átalakítása. 1949-ben a már említett Bretton Woods-i rendszer keretében 1 dollár árát 360 jenben rögzítették. Ez az „olcsó jen” stratégiájával ösztönözte a japán exportot, és hozzájárult a gyors gazdasági növekedéshez. 1971-ben viszont Richard Nixon bejelentette a dollár aranyhoz való átválthatóságának felfüggesztését, így Japán 1973-ban áttért – kénytelen volt áttérni – a változó árfolyamrendszerre.
Volt még egy fontos szempont. Közvetlenül a második világháború utáni gazdasági helyreállítás során Joseph Dodge, a Japánban állomásozó amerikai katonai kormány (GHQ) gazdasági tanácsadója, detroiti bankelnök úgynevezett Dodge vonal néven elhíresült szigorú költségvetési politikát vetett be. Megszorításokkal igyekezett megfékezni az 1945-49 közötti hiperinflációt, ami később vállalati csődökhöz és a munkanélküliség drámai növekedéséhez vezetett. Ez pedig a pólus másik végét, vagyis deflációs nyomást eredményezett.
A már fentebb vázolt Reagen-kormányzat alatti folyamatok (gazdagodó amerikai népességgel szemben kiáramló feldolgozóipari munkahelyek) és az USA-ba irányuló japán export ugrásszerű növekedése bizonyos tekintetben sorsszerű volt, azonban a kormányrúd mindvégig Amerika kezében maradt. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy az USA – miután nem jött jól neki többek között a japán import – egyszerűen húzott egy vonalat, és belekényszerítette a 80-as évek G5 országait (NSZK, Japán, Egyesült Királyság, Franciaország, USA) a maga által szabott keretek közé.
1985. szeptember – Plaza-egyezmény
Az 1980-as évek közepére Japán exportorientált gazdasága hatalmas kereskedelmi többletet halmozott fel az Egyesült Államokkal szemben komoly feszültséget okozva a két ország között, de legfőképpen az USA-nak. Az amerikai ipar védelmében, a helyzet orvoslására született meg 1985-ben a Plaza-egyezmény (Plaza Accord), a japán gazdaság szárnyalását megtörő intézkedés. A felek megállapodtak a dollár leértékelésében, elsősorban a japán jennel és a német márkával szemben. A megállapodás hatására a jen árfolyama kilőtt, egyetlen év alatt 240 jen/dollárról 150-re erősödött.
Ez a hirtelen és drasztikus jenerősödés azonban sokkszerűen érte a japán exportőröket, a japán termékek megdrágultak a világpiacon, és ez drámai recessziót hozott. A japán kormány és a jegybank a gazdaság élénkítése érdekében – más híján – drasztikus kamatcsökkentésbe kezdett. Az így keletkező rendkívül olcsó hitel azonban nem a reálgazdaságba, hanem a tőzsdei- és ingatlanpiaci spekulációba áramlott, felfújva ezzel a japán történelem legnagyobb gazdasági buborékját. Itt érdemesnek megemlíteni, hogy a japán emberek felé a buborékgazdaságot kiváltó ezen okokat kevésbé kommunikálták. A köztudat ma sem okolja Amerikát akkori önkényéért. Az emberek inkább gondolják hangsúlyosabbnak a belső japán okokat, például az értékpapírcégek csődjét, az ingatlanpiac összeomlását. A buborék 1990-es évek eleji kipukkanása után Japán elhúzódó gazdasági stagnálásra „ítéltetett”. Kénytelen volt belépni az úgynevezett elveszett évtizedek korszakába, ami valójában napjainkban is tart.
Zárójelben jegyzem meg, hogy egy mondat erejéig lehet összefüggéseket keresni a Plaza-egyezmény és a jelenlegi Trump-adminisztráció vámpolitikája között. Mindkettő ugyanazt a protekcionista célt szolgálta és szolgálja most, csak teljesen más stratégiai eszközökkel. Amíg előbbi a nemzetközi együttműködésre és a pénzpiaci mechanizmusokra épített, utóbbi a nyers erőre és az egyoldalú döntésekre alapoz – zárójel bezárva.
A MAGA mögötti háromlépcsős terv
Térjünk vissza Amerika mestertervéhez! A „kereskedelmi hiszti” és a Kína elleni ad-hoc lépés átgondolt stratégia része – mondják a témában jártas szakértők, és persze ezzel Japán is tisztában van. Bessent stábjának legnagyobb dilemmája tulajdonképpen az, hogy hogyan lehet újraiparosítani az Egyesült Államokat úgy, hogy közben a dollár megőrizze globális tartalékvaluta státuszát. Normál esetben a kettő üti egymást, de a trumpi adminisztráció éppen Trump nárcisztikus karakterére apellál akkor, amikor hazardírozni hagyja, sőt támogatja őt deal-kötési hajlamainak maximális kiélésében. A három egymásra épülő stratégiai szint (1. vámkáosz teremtés, 2. reciprokális vámrendszer, 3. olyan új nemzetközi átfogó megállapodás, mint az 1944-es Bretton Woods-i vagy az 1985-ös Plaza-egyezmény) azonban rendkívül kockázatos.
Nagyon nem mindegy, hogy Amerika ezt a stratégiát kivel demonstrálja. Az eddig politikusként aposztrofált politikusok nem jöhetnek szóba, azaz a logikus és kiszámítható érvelésre, együttműködés-keresésre nincs idő. E helyett a kiszámíthatatlanság, a nyomásgyakorlás a nyerő, ehhez pedig Donald Trump tökéletesen ért.
A három szint közül az elsőbe, a káosz megteremtésébe április 2-án léptünk be. A „felszabadulás napján” átéltük, hogy az új vámokkal „az amerikai ipar újjászületett, amikor Amerika újra kezébe vette a sorsát”.
The White House / Facebook
Jelenleg a második szinten vagyunk. Ahogy Bessent az amerikai pénzügyminisztérium honlapján közzétett sajtóközleményében megfogalmazta, a cél olyan nemzetközi kereskedelmi rendszer, amely „az ötletességet, a biztonságot, a jogállamiságot és a stabilitást jutalmazza, nem pedig a bérek lenyomását, a valutamanipulációt, a szellemi tulajdon ellopását, a nem vámjellegű akadályokat és a drákói szabályozást.” Ez a szint tehát már megkülönbözteti az országokat. Bessent elgondolása szerint, ahogy azt még 2024-ben írta meg a Financial Times, az országokat három „vödörbe” (bucket) sorolnák.
A zöldbe kerülnek az együttműködő országok. Elfogadják, hogy a cél a dollár menedzselt gyengítése a partnerország valutájának a felértékelésével szemben. Cserébe alacsony vámokat, katonai védelmet, preferált dollár hozzáférést kapnak. A sárga vödörbe a részben együttműködő országok kerülnek korlátozott előnyökkel. A pirosba a nem együttműködő országok, rájuk gazdasági és egyéb nyomásgyakorlás nehezedik.
Alapvetően az egész rendszer a hagyományos szövetségi rendszerek decentralizálását, egy alku alapú külpolitikát és gazdasági befolyásgyakorlást helyezne előtérbe.
Sikerült-e Japánnak a zöld vödörbe kerülnie?
Nos, ami az „ötletességet” és a kitartást illeti, úgy vélem, hogy mindenképpen igen. Lehet, hogy már ez önmagában elég lett volna, Japán azonban megtoldotta a sikerhez vezető utat a rá jellemző tárgyalási technikákkal is. Nézzük csak meg alaposabban, hogy mi történt. A japán kormány főmegbízottja, Akazawa Ryosei (ejtsd: Akazava Rjószej) gazdaságélénkítési miniszter az április 2-i vámsokk bejelentést követően egészen a megegyezésig (április 16. – július 23. között) összesen nyolcszor tett látogatást Washingtonban. Ezt megfejelte még egy utolsó „pontosító” látogatással is augusztus 4-én, miután Trump aláírta ugyan a vámrendeletét, de az nem tartalmazta egyértelműen, hogy a 15 százalékos vám vonatkozik a japán gépkocsi-és autóalkatrészekre is.
A nyolc alkalom tárgyalási íve követi a japán etikettet, kezdve a felvezetéssel: Akazawa véletlen személyesen is találkozott Donald Trump elnökkel a Fehér Házban, mert Trump meglepetésszerűen behívta az irodájába. Akazawa ettől persze nem esett kétségbe, és levezényelte a találkozót, aminek végén Trump saját kezűleg dedikált MAGA sapkát ajándékozott neki. Ezt követően, a második alkalommal, május végén Akazawa a két amerikai kulcsfigurával – Scott Bessent pénzügy- és Howard Lutnick kereskedelmi miniszterrel – rázott kezet, és kezdte meg a puhítást. Ezután Akazawa már heti rendszerességgel utazott Washingtonba, három héten át minden egyes héten. A hatodik fordulót a G7 csúcstalálkozó idején tartották Kanadában. Az áttörést hozó, döntő 8. forduló (júl. 21-23) második napján (július 22-én) aztán Akazawa a „Mission Complete” üzenetet tette közzé a közösségi médiában.
Az egyes tárgyalási fordulók eredményei
Mégis mi, és miért tartott ennyi ideig? Japán eredetileg az összes amerikai vám teljes eltörlését követelte, beleértve az acél-, alumínium- és autóvámokat is. Akazawa komplett csomagot ajánlott fel az amerikai félnek, amihez végig kitartóan ragaszkodott a tárgyalásokon, egészen az utolsó, 8. fordulóig.
Nyilván ezt azért tehette meg, mert volt néhány erős adu a kezében, amit fel tudott ajánlani a „dealben” gondolkodó Trumpnak. Akazawa és kísérő csapata elsőként egy úgynevezett Japán-Amerikai Gazdasági Partnerség Program projektet tett le az asztalra. (Ezt az amerikai oldal a U.S.-Japan Economic Cooperation Initiative néven említi.) Ez a csomag egy többéves, nagy volumenű befektetési és fejlesztési kezdeményezés volt, aminek
legfőbb célja a két ország közötti gazdasági együttműködés erősítése, infrastrukturális fejlesztések és kutatás-fejlesztési projektek.
Az eredeti japán javaslat legfontosabb pontjai a vámok eltörlése érdekében a következőek voltak:
- 400 milliárd dolláros befektetési alap
- 50-50%-os profitmegosztás Japán és az USA között
- befektetések, hitelek és hitelgaranciák kombinációja.
Ishiba Shigeru japán miniszterelnök már a tárgyalássorozat megkezdésekor kiemelte a sajtónak, hogy „arra törekedtünk, hogy jobb dolgot hozzunk létre, amely mindkét fél számára hasznot hoz.” A japán nyelv egyik nagyszerű sajátossága a helyzethez igazodó homályosság, azaz a „jobb dolog” alatt érthetünk jobb eredményt vagy kimenetelt, ugyanakkor jobb (közösen előállított) terméket is. Ishiba bizonyára mindkettőre gondolt.
Ishiba Shigeru japán miniszterelnök. Fotó: Prime Minister’s Office of Japan
Trump személyiségéhez persze nem illene, ha nem változtatna, így a japán elnevezést Japán-Amerikai Befektetési Eszközre (Japanese/USA investment vehicle) módosította. A Japán részéről önkéntes, saját kezdeményezésű projekt helyett az amerikai irányítás alatt álló, strukturált befektetési eszközre váltás Trump azon célját szolgálta, hogy a befektetési döntések feletti kontroll az ő kezében legyen. Akazawa nem rugózott sokáig az elnevezésen, ha Trumpnak ez tetszik, akkor simogassa így az egóját.
A lényeget máshol kell keresni
Sokkal fontosabb volt Akazawának az, hogy Japán felajánlásáért cserébe milyen dealt tud kötni vámügyben. Először is volt egy disszonancia a két fél között: Japán a vámtárgyalásokat átfogó megállapodásként (Comprehensive Agreement), míg Amerika egyetlen csomagmegállapodás (Single Package Deal) formájában akarta lebonyolítani.
Az átfogó megközelítés lényege az, hogy a japán miniszter, Japán főtárgyalója, következetesen hangsúlyozta: „A japán kormánynak átfogó megállapodásra kell törekednie, ami megfelel Japán és az Egyesült Államok igényeinek, és nemcsak a kölcsönös vámokat, hanem a járművekre kivetett vámokat is tartalmazza.” Tehát az alábbi négy pont összetartozik, csak egyetlen csomagon belül lehet ide-oda tologatni őket a tárgyalóasztalon. Úgy, mint a sakkfigurákat. Csak határozott lépéssel lehet egy figurát kiütni. Japán felállította tehát a bábuit.
Az átfogó csomag négy fő eleme a következők voltak: 1. Kölcsönös vámok (eredetileg 24%, később 25%-ra emelte Trump augusztus 1-jei hatályba léptetéssel), 2. autóipari vámok (25% vám az autókra és autóalkatrészekre. Óriási nyomás, hiszen ez Japán legfontosabb exportszektora, az USA-ba irányuló export 30%-a, 5,5 millió munkahely függ tőle Japánban), 3. acél-és alumíniumvámok (50% vám, ami jelentős ipari szektort érint), 4. alapvám (10% vám minden egyéb termékre, ami tulajdonképpen kihat az egész gazdaságra).
Japán három fő követelést fogalmazott meg a fenti négy elemmel kapcsolatban:
1. „Az összes új vám teljes megszüntetése”
2. „Visszatérés a Trump előtti vámszintekre” – a korábbi alacsony vámok helyreállítása
3. „Semmilyen szelektív vagy részleges megállapodás” – csak átfogó csomagban való tárgyalás
Az amerikai megközelítés ezzel ellentétes stratégiára alapult, mivel így nagyobb befolyást tudott gyakorolni az egyes szektorokra:
1. „Szelektív, külön tárgyalások” preferálása
2. „Először a kölcsönös vámokra koncentrálás, aztán a többire”
3. „Nagy engedményeket” kértek a magasabb kölcsönös vámok csökkentéséért cserébe. (Igy tornázta fel aztán Trump a kezdeti 400 milliárd dolláros japán befektetési alapot 550 milliárdra.)
Az eredmény
Japán nem tudott már tovább dealezni, nem maradt ideje rá. Egyrészt ott volt Trump ultimátuma, hogy ha nem születik megállapodás, akkor augusztus 1-től életbe lépnek a 25 százalékos vámok. Másfelől politikai nyomás is nehezedett az országra a nyári belföldi parlamenti választások miatt. Harmadrészt Washington nem engedett a pozíciójából. Végül Japánnak fel kellett adnia az átfogó csomag stratégiát, és ezzel a világ szemében úgy tűnt, kudarcot vallott Trumppal szemben.
De valóban ez történt? Igen is, meg nem is! Amolyan japáni megközelítéssel se nem fekete, se nem fehér. Trump mindenesetre úgy érezhette, hogy győzött – és ez bőven elég Japánnak.
A stratégiai kétértelműség Japán érdekeit szolgálja
A vámtémában egy blokkban kiegyező országok (Japán 15%, Anglia 10%, EU 15%, Indonézia 19%, Vietnám 20%, Dél-Korea 15%, Fülöp szigetek 19%) közül Japán, az Európai Unió és Dél-Korea láthatóan ugyanazt a stratégiát alkalmazták, amellyel Kína járt sikerrel Donald Trump első elnöki ciklusa idején. Olyan ígéreteket tettek, amelyeket valójában nem szándékoznak – vagy nem is tudnak – betartani. (Emlékeztetőül: Kína azt ígérte Trumpnak, hogy 2020 és 2021 alatt 200 milliárd dollár értékben vásárol majd többlet amerikai termékeket, a kereskedelmi háború előtti szintet meghaladó mértékben. A Peterson Intézet szerint azonban Kína ebből a plusz 200 milliárdból semmit sem vásárolt meg, Trump mégsem emelt kifogást emiatt.)
Ezúttal is hasonló bejelentések láttak napvilágot az említett országokat illetően. Trump azzal dicsekedett, hogy Japán, az EU és Korea több százmilliárd dollárnyi befektetést ígért az Egyesült Államoknak, illetve, hogy hatalmas mennyiségű amerikai fosszilis energiát fog vásárolni. A valóságban viszont ezeknek a nagyszabású vállalásoknak csekély része fog teljesülni. Egyrészt egyik érintett ország sem igényel akkora mennyiséget az említett energiahordozókból, mint amit Trump sugalmaz. Másrészt az Egyesült Államok exportkapacitása sem tesz lehetővé ilyen volumenű szállítást.
Ezek fényében érthető, hogy – amint Akazawa miniszter egy sajtótájékoztatón fogalmazott – Japán jobban jár, ha nincs írásos megállapodása az USA-val. Egy japán kormánytisztviselő az Aszahi Simbun nevű napilapban velősen így fogalmazta meg a lényeget:
„A tárgyalás alapelve az, hogy világossá tegyük, mit veszünk el, és homályossá tegyük, mit adunk.”
Milyen megállapodás született voltaképpen?
„Masszív deal” volt, ahogy Trump jellemezte miközben elégedetten kezet fogott Akazawával. És valóban, a kézrázáson túl nem történt egyéb – se közös sajtótájékoztató, sem pedig írásos megállapodás. Ez ellen persze a japán ellenzék azonnal ágálni kezdett, hogy nem lehet pont Trumppal nem írásban megállapodni!
Követtem augusztus 4-én a Japán Országgyűlés költségvetési bizottsági ülésének tv közvetítését, ami japán szemszögből kiválóan összefoglalta a japán–amerikai vámmegállapodás előnyeit és hátrányait. A vita egyik kulcskérdése az volt, hogy mit eredményez az, hogy nem készült hivatalos, írásos megállapodás, ami mindkét félnek ad persze bizonyos mozgásteret, ugyanakkor kockázatokat is rejt, nem beszélve a két fél értelmezési különbségeiről.
Nézzük először is az előnyöket: ha egyedül Trump rendelete létezik, akkor azt gyorsan életbe lehet léptetni (aug. 7-től már érvénybe is léptek), nincs hosszú ratifikáció. A két fél kiegyezett 15% vámtarifában, ami a japán gazdaság szempontjából sarkalatos. Másrészt az írásbeli megállapodás hiánya csökkentheti annak az esélyét, hogy Trump váratlanul felmondja vagy újratárgyalja a feltételeket, a szavaival élve felborítja az asztalt. Harmadrészt a kötelezettségek kevésbé konkrétak, így Japán rugalmasabban tud reagálni a jövőbeni változásokra. „Ha nincs írásos egyezmény, akkor mit kell betartani?” – tette fel a kérdést egy japán kormánytisztviselő.
Persze az optimista hangulat mellett ott vannak a kételyek is: konfliktusok alakulhatnak ki a végrehajtást illetően. A japán lakosság nehezen tudja követni a történéseket az átláthatósági probléma miatt. E mellett ott vannak a két fél hivatalos magyarázata közötti eltérések – és talán ez a legnagyobb hátrány.
Amíg például az USA konkrét befektetési összeget említ (550 milliárd dollár), addig Akazawa azt nyilatkozta, hogy ez magában foglalja a hitelek és hitelgaranciák teljes összegét. A tényleges beruházások körülbelül 2 százalékot tesznek majd ki. De akár említhetjük az amerikai rizsexportot is. Míg az USA 75 százalékos növekedést és piacnyitást vár Japántól, addig Japán a minimális hozzáférésű rizsre vonatkozó keretrendszeren belül gondolkodik, és csak a közepes szemű fajták arányát növeli. A teljes importmennyiség azonban változatlan marad.
Summa summarum a japán stratégia kettős. Az írásos kötelezettségek kerülésével egyszerre próbál gyors eredményt elérni és fenntartani a rugalmasságot, miközben tudatosan vállalja a hosszú távú jogi garanciák hiányából fakadó bizonytalanságot.
Akkor Japán bekerült a zöld vödörbe?
Térjünk vissza egy gondolat erejéig a korábban felvetett Bessent-féle zöld vödörhöz. Akazawa japán gazdaságélénkítési miniszter a közszolgálati tv (NHK) műsorszolgáltatónak az alábbi kijelentést tette: „Japán, az Egyesült Államok és a hasonló gondolkodású országok együttműködnek az ellátási láncok kiépítésében a gazdasági biztonság szempontjából kritikus ágazatokban.” Itt arra utalt, hogy a japán beruházási csomag „segíthet finanszírozni egy tajvani céget, amely félvezetőgyárakat épít az Egyesült Államokban” – olvashatjuk mindezt az amerikai médiában. A „zöld vödör” és a „hasonló gondolkodású országok” megfogalmazás ugyanannak is mondható, nemde?
Akazawa egyébként, miután a tárgyalásokról hazatért Japánba, szintén az NHK-nak azt nyilatkozta: „sikerült a 10 billió jen veszteséget elkerülni”. Hogy milyen számítás alapján jött ez ki, azt az Aszahi Simbun újságírója teszi egyértelművé egy július 29-én megjelent cikkében. A 10 billió jen durva becslés, ami vélhetően a Trump-kormány hátralévő 3 és fél évére szóló teljes veszteséget jelenti.
A számítás alapja, hogy Japán exportja az Egyesült Államokba évente körülbelül 20 billió jent tesz ki. A 25 százalékos vámtarifának 15 százalékra történő csökkentésével a 20 billió jen 10 százaléka, azaz körülbelül 2 billió jen takarítható meg évente, ami nagyjából 7 billiót jelent 3 és fél év alatt. Ehhez jönnek még a 10 százalékra csökkentett egyéb vámtételek is, így összeségében a vámalku ára 10 billió jenbe kerülhet Japánnak. Kiuchi Takahide (ejtsd: Kiucsi Takahide), a Japán Pénzügyminisztérium befolyásos elemzője egy tévéműsorban az általános és a gépkocsikra kivetett vámok hatásaként egyéves távlatban 0,55 százalékos GDP-csökkenést jósol. A Japán Autóipari Gyártók Szövetségének elnöke, Katayama Masanori (ejtsd: Katajama Maszanori) pedig egyenesen katasztrofálisnak nevezte a helyzetet a vámok előtti 2,3 százalékhoz képest.
Amit most tudunk, és ami már szinte biztos, hogy a világ már nem lesz az, ami volt évekkel ezelőtt, és a jelenünket beleértve a jövőben az mondható sikernek, ha a rosszat le tudjuk faragni a kevésbé rossz szintjére. Azonban ehhez is nagy erőfeszítésekre lesz szükség, mert a kevésbé rossz is kemény, kitartó, ötletes tárgyalások útján valósítható meg.
Végül csak aláírták
Cikkem első változatát augusztus végén lezártam, de a vámmegállapodást végül szeptember 4-én a két fél – Akazawa japán gazdaságélénkítési miniszter és Howard Lutnick, az USA kereskedelmi minisztere – aláírta Washingtonban, újságírók gyűrűjében. Azzal az ominózus fekete tollal, amellyel Trump is előszeretettel szignálja a rendeleteit. Akazawa a Japán nagykövetségen tartott sajtótájékoztatón megjegyezte: „Japánnak dokumentumra sem lett volna szüksége, de azzal, hogy odabiggyesztettük az aláírásunkat, egyértelművé vált, mikor lép életbe az autóvámok csökkentése.” A megállapodás operatív részleteit és jogi mechanizmusait további végrehajtási rendeletekben vagy mellékletekben pontosítják majd.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
