Bíró Ágota, az Engame Akadémia vezetője szerint a magyar közoktatás legnagyobb bűne, hogy nem tanít társadalmi szolidaritásra.
Lassan hároméves a ChatGPT. Mit jelent azóta a tudás?
A felnőtteket a gyerekektől, diákoktól már nem a tudás vagy az ahhoz való hozzáférés fogja megkülönböztetni. Hanem például az élettapasztalat: több mindent láttak, többet próbálkozhattak azzal a tudással, amit a ChatGPT-vel mindketten elérnek.
A másik az érzelmi intelligencia: igenis idő kell az érzelmi érettség kiépüléséhez. A szocializáció a harmadik – az együttműködés képessége –, a negyedik pedig a kritikus gondolkodás. Ezek együtt tesznek képessé rá, hogy kiszűrd a hülyeséget, és el tudd dönteni, mekkora a valószínűsége, ha például azt mondják, migránsok ették meg a szomszéd macskáját. Lehet, hogy hatévesen még nem menne.
A ti küldetésetek, hogy a diákok megtalálják, kik ők, mit akarnak, és hogyan juthatnak el oda. Hol rontja el ezt a magyar iskolarendszer? Mi az, amit az előbb soroltakból nem tud vagy nem akar megadni a diákoknak?
Szerintem a kritikus gondolkodás nagyon veszélyes dolog minden hatalom számára. Itthon nem született meg az a társadalmi konszenzus, hogy abba az irányba vigyük az oktatást, ahol szabad emberek szabad gondolatokkal, önmagukat megismerve, tisztességesen együttműködve tudnak másokkal dolgozni.
Az Engame előtt nyolc éven át HR-vezető voltam. Ha a közoktatás nagy rendszerét egy cégcsoporthoz hasonlítanánk, akkor a fejlesztését a vezetőkön kezdeném, és sok önállóságot adnék nekik. Van mondjuk nyolcszáz középiskola, annak van nyolcszáz vezetője. A legfőbb motivációm az lenne, hogy mivel tudom ezt a nyolcszáz iskolavezetőt a leginkább alkalmassá tenni arra, hogy a gyerekeket a lehető legmagasabb szintre juttassák azokban a képességekben, készségekben, amikre most a legnagyobb szükség van.
Ehhez képest egy HR-szakember szemével nézve mi a legnagyobb hiba, amit a középiskolák elkövetnek?
Hogy nem gondolkodásra vagy problémamegoldásra tanítják a diákokat. Nyitottságra vagy együttműködésre sem. A magyar közoktatás legnagyobb bűne, hogy nem társadalmi szolidaritásra tanít. A magyar oktatási rendszer már a legkorábbi ponton az egyik legszelektívebb, hiszen kimondja, hogy „az első c-be a hülyék ülnek”. Én nagyon hiszek az inkluzív oktatásban. Lehetővé kell tenni, hogy akkor is együtt tudjunk működni, ha mások a képességeink és a társadalmi hátterünk.
Lehet beszélni arról, hogy neked, a szülőnek nem tetszik az iskolád. Itt nem erről van szó, hanem arról, hogy nem jött létre egy társadalmi együttműködés. És miközben a közoktatás rendszere bizonyos társadalmi csoportokat képtelen felemelni, nincs megfelelő munkaerő olyan munkakörökre, ahol meg egyébként lehetne, ha nem vesztettük volna el őket a közoktatás gyengeségei miatt.
Az inkluzivitás valóban fontos. Csak kérlek, felelj a kritikára: az alternatív oktatás nem csak a kiváltságosok játéka?
De, mindenképpen. A miénkhez hasonló, alternatív oktatási programok próbálják is ezt kompenzálni. Elég sokat költünk arra mi is és a versenytársaink, a jobb alternatív iskolák is, hogy minél többeknek legyen lehetőségük hozzánk járni. Ez rossz dolog, de nem fogom emiatt bűnösnek érezni magam, mert a magyar közoktatás húsz éve arra van felépítve, hogy az elit meg a középosztály majd úgyis kifizeti magának a jobb minőséget. Nagyon szomorú, hogy nincs valódi felelőse a közoktatásnak, de ha én lennék, máshogy próbálnám csinálni.
Hogyan?
Ez is társadalmi együttműködés kérdése. Az általam emlegetett középosztály egyébként nemcsak a saját gyerekeinek az oktatásába tett sokat, a civil szervezeteket is eltartja. Nem beszélve arról – ha már a Forbesszal beszélek –, hogy a cégek mennyit fektetnek az oktatás hiányosságainak kompenzálásába. Mert a munkavállalójuk nem tud együttműködni, nem tud rendesen angolul, és így tovább.
Tényleg egyre több szülő hozza ki a gyerekét az állami oktatásból?
Nem tudom adattal vagy kutatással alátámasztani. Azt tudjuk, hogy az alternatív intézmények száma szépen növekszik, bármennyire megpróbálta a kormányzat ellehetetleníteni őket.
Tételezzük fel, hogy a magán- és alternatív iskolákban tapasztalható kapacitásnövekedésből az következik, hogy egyre többen veszik ki a gyerekeket az állami oktatásból. Mint ahogy egyre több tanár is elhagyhatja az állami rendszert.
Ez viszont tényszerűen igaz.
Hogyan látod, ez hová vezethet? Hol lesz ennek vége, ha lesz vége egyáltalán?
Kicsit ugyanaz a folyamat, mint az egészségügyben: az elitizálódás irányába megyünk, és nem csak Magyarországon. Pedig vannak országok, például Írország vagy Finnország, ahol tudatosan tesznek érte, hogy a közoktatásban is meg lehessen szerezni a szükséges kompetenciákat.
Ahogy említettem, társadalmi konszenzus kérdése, hogy mi milyen irányba akarunk menni. Sajnos Magyarországon az elmúlt tizenkét évben nem ebbe az irányba mentünk, nem született egyértelmű politikai döntés, hogy invesztáljunk-e az oktatásba. Ennek az lett az eredménye, hogy a közoktatás bizonyos társadalmi rétegeknek egyre elfogadhatatlanabbá vált, ezért más megoldásokat kerestek. Az államnak nem volt feltétlenül rossz, hogy egyesek elkezdtek fizetni a gyerekük oktatásáért. Társadalmi szinten viszont rossz, mert egyre tágul a szakadék.
A következő négy évre te lehetnél a közoktatási miniszter – akit jelen állás szerint belügyminiszternek hívnak. Mi lenne az a három dolog, amit azonnal megváltoztatnál?
Az első sajnos pénz kérdése: nemcsak rendezni kell a pedagógusok bérét, de segíteni kell, hogy a legtehetségesebb fiatalok menjenek pedagóguspályára. Ez a finn iskolarendszernek is a sikere. Nálunk ennek az ellenkezője van: nem a tehetségesek maradnak a pályán, hanem azok, akik máshol nem tudtak elhelyezkedni. Kontraszelektív lett a rendszer, ki kellene szűrni az alkalmatlan embereket.
Második: úgy, ahogy van, lefelezném a tananyagot. Azt minek kell megtanulni, amit úgyis elérsz két perc alatt a telefonodon? Helyette beszélgetni kell, együttműködni, projekteken dolgozni, angolul beszélni. A harmadik, egyben legfontosabb: kiváló szakemberek vannak Magyarországon, és régóta tudják, hogyan kell esélyteremtő iskolát csinálni. Összeültetném őket három hétre egy szobába, és addig nem engedném ki őket, amíg meg nem egyeznek, hogyan fogjuk megcsinálni.
Mi az, ami mostanában igazolja, hogy jó úton jársz? És mi az, ami kétségeket ébreszt?
A legnehezebb most az, hogy a gyerekek okosabbak lettek a felnőtteknél. Az személyes sikerem, hogy megtalálom a hangot a kamaszokkal, hajlandók velem szóba állni, tudunk beszélgetni. Azért, mert én kíváncsi vagyok rájuk. A szakadék az életkorral mindig nő. Az a legnagyobb kérdőjelem, hogy hogyan tudjuk a kamaszokkal megbeszélni, mire van szükségük igazából, és hogyan tudunk alkalmazkodni hozzájuk folyton változó világunkban. Ez minden iskolában nehéz, a fizetősben is, az önkormányzatiban is.
A helyes út megtalálása most a legnagyobb nehézség, a nagy rendszerekben különösen. Ezért akkora hülyeség szerintem a központosítás. Ha csak Budapestet nézed, kerületről kerületre más és más oktatási problémák vannak. Miért kéne mindenhol ugyanúgy csinálni? Miért nem lehet leülni mint egy közösség, és megvitatni, kinek mi a legfontosabb? Nyilván lehet közös alapokra építeni, de a megvalósítás szintjén máshogyan kell.