Magyarországon az állam a korrupció legaktívabb szereplője, méghozzá úgy, hogy klánok, azaz családok ejtették foglyul, akiknek érdekeit rendre legalizálja a politikai hatalom, az államszervezet – állítja Jancsics Dávid. A San Diegó-i Egyetem korrupciókutója A korrupció szociológiája című, nyáron magyarul is megjelent könyvében új szempontrendszert rajzolva járja körül a magyar mutyit. Interjú.
Elindult a Forbes Hangoscikk, regisztráció után bárki számára elérhető.
Az interjúban szó esik arról:
- Magyarországon a rendszerszintű korrupciónak már nem arról a szintjéről beszélünk, ahol egy gazdasági elit keríti hatalmába az államot, hanem a state capture valósult meg, azaz az állam foglyul ejtése.
- Kulturálisan is soktényezős, mire tekintünk korrupcióként, és mire természetes emberi, társadalmi működési módunkként.
- A családi vállalkozás alapvetően egy nepotista struktúra, amiben nem érdemek és eredmények, hanem a bizalmi kapcsolatok dominálnak.
- A 2010 utáni state capture legfőbb jellemzője és alapfeltétele is, hogy Magyarországon gyakorlatilag kikapcsolták a fékeket és ellensúlyokat.
- Egyszerű matematikai eszközökkel kimutatható, hogy a NER és az abban megalkotott „nemzeti nagytőkés osztály” nem szolgálja az ország, azaz a lakosság érdekét.
Forbes.hu: Kijelenthetjük, hogy a magyar társadalom kulturálisan is korrupt?
Jancsics Dávid: Inkább úgy fogalmaznék: az, hogy milyen típusú, és milyen elterjedtségű korrupció a domináns egy országban, nagyon sok tényezőtől függ, ám az adott társadalom kulturális változói alapjaiban befolyásolják ezt is. Vannak bizonyos kulturális meghatározottságai annak, mennyire vagyunk például elfogadóak a korrupció egyes formáival, és mennyire utasítunk el más fajtákat.
Ebből is világos, hogy a korrupció sokdimenziós, nehezen definiálható jelenség.
Sokat szoktam beszélni és írtam is arról, hogy a szocialista rendszer alatt, a hiánygazdaság által létrehozott hálózati kultúra azt is jelentette, hogy nem lehetett hozzájutni rengetegféle termékhez, szolgáltatáshoz. Azaz az emberek gyakorlatilag rákényszerültek arra, hogy a kapcsolataikat használják, ha nem akartak tényleg sok évet várni egy-egy dologra: a kocsitól kezdve a telefonon át az egészségügyi ellátásig.
Ez szerintem a mai napig jelen van Magyarországon.
Persze, valószínűleg azért is, mert maga a gyakorlat valójában nem a szocializmus alatt keletkezett, hanem történelmi hagyományai vannak. És eredendően nem is korrupt, sőt: ma is nagyon sok társadalom van, ahol az emberek a kapcsolataikon keresztül élik az életüket. Viszont ezek a networkök jó infrastruktúrát jelenthetnek a korrupcióra is.
Tehát én inkább úgy válaszolnék az eredeti kérdésedre: olyan kulturális jellemzők valóban észlelhetőek Magyarországon, amik együtt jó előfeltételt teremtenek annak, hogy például a személyes, bizalmi kapcsolatokat, az informális kapcsolati hálót korrupcióra is lehessen használni.
A könyvedben írsz arról, hogy amikor már egy ideje az Egyesült Államokban éltél, hazalátogattál, és feltűnt, mennyivel többet beszélnek, foglalkoznak a korrupcióval a magyarok, mint az amerikaiak. Ez is azért van, mert a mindennapjainkat ennyire áthatja a korrupció?
Természetesen a mindennapi életünket is áthatja a korrupció, de nagyon gyorsan változhat az is, hogy személyesen milyen korrupciós formákkal találkozunk. Bizonyos területeken – ez kiderül a könyvből – egyre kevésbé van jelen Magyarországon. Még ha például a hálapénz vagy a rendőr megkenése nem is tűnt el teljesen, de nagyon visszaszorult. Ma már szinte nem is hallunk olyat, hogy valaki megvesztegetett egy közúti rendőrt.
Mert – ahogy erről szintén írsz a könyvben – az állam a korrupció bizonyos formáival szemben nagyon is hatékonyan lép fel.
Igen. Egyfelől a pénzbeszedő – azaz az adókat, elsősorban például az áfát behajtó – képessége az államnak nagy, másfelől a korrupció bizonyos, általában alsóbb szintű formáival szembeni, valóban hatékony fellépés azt is megmutatja, hogy a lehetőség adott – lenne – a korrupciómentesítésre. De a mai politikai hatalom ezt a képességet 2010 óta úgy gyakorolja – erre is kitértem a könyvben –, hogy a racionális, költség-haszon kalkuláción alapuló korrupciót, tehát a megkenhető rendőrt, a hálapénzt elfogadó orvost vagy a hivatalos ügyintézésben segítő kormányhivatalnokot kapja el.
Azaz az ilyen kisstílű megvesztegetés ma Magyarországon bilincsgyanús, míg más formákkal megengedőbbek.
Jancsics Dávid. Fotó: Ránki Dániel / Forbes
A könyvben négy korrupciótípust határozol meg, a piacit, a társadalmi vesztegetést, a korrupt szervezetet és a state capture-t, azaz az állam foglyul ejtését. Magyarországon mind a négy forma jelen van, csak az arányok tolódtak el, az utolsó javára – írod. De nem épp tőlünk, a társadalom tagjaitól indul ez ki? Azaz abból, ha mi elfogadóak vagyunk például a személyes ügyeskedéssel szemben?
A networking – amikor a kapcsolatainkat használjuk bizonyos ügyekben – nem egyértelműen és egyenes úton egyenlő a korrupcióval. Érdemes megjegyezni azt is, hogy egy adott szereplő státusza, illetve a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciója nagyban meghatározza, milyen típusú erőforrásokat ér el akár legális, akár korrupt módon.
Van egy interjúrészlet a könyvben, amikor a beszélgetőpartnerem elmondja, hogy „figyelj, én nem tudnám a kocsimat levizsgáztatni ilyen »vicces« módszerekkel, mert nem ismerek senkit, aki ezt nekem el tudná intézni. Viszont az apám orvos, úgyhogy ha bajom van, akkor már másnap a legkomolyabb vizsgálatokat is elvégzik, bárhová, bármelyik intézménybe be tudok jutni”.
Korrupciónak tekinthetjük, hogy a családi környezetében egy ilyen lehetőség számára adott? Ha ezzel jogosulatlan előnyükhöz jut, akkor valószínűleg igen. Ez itt egy szűk határmezsgye, de ami tény: a társadalmi státusz meghatározza, hogy a személyes network kit és milyen területeket ér el, és hogy milyen szolgáltatásokhoz tud általa hozzájutni valaki.
Megfordítom a kérdést: az állam foglyul ejtése járhat olyan kulturális hatásokkal, hogy az egyéb korrupciós formákkal is megengedőbbé válik a társadalom?
Ez a tyúk vagy a tojás kérdése, hiszen azt is mondhatnánk, hogy ha nem lettek volna kulturális rések, akkor 2010 után nem lett volna lehetőség ezekbe beférkőzni. Viszont én azt vettem észre, hogy kulturálisan meghatározott vagy meghatározottnak hitt dolgok is pillanatok alatt megváltozhatnak.
Nagyon érdekes például, hogy a covid előtt a magyar még egy borravalós társadalom volt. Gyakorlatilag szinte kötelező volt borravalót adni a taxitól kezdve a szolgáltatóipar minden területén. Aztán bejöttek az érintős bankkártyaterminálok, és szinte azonnal vagy nagyon gyorsan leszokott a borravalóról a társadalom.
Vagy inkább a vendéglátóhelyek szoktak rá nagyon gyorsan a szervizdíjra.
Persze, de ma már ott sem adunk borravalót, ahol szervizdíjat nem számolnak fel. Ha ez nem jó példa, mondok másikat. Senki sem hitte, hogy a hálapénzről le lehet szoktatni a magyar társadalmat, évtizedeken át folyt róla a szakpolitikai vita, hogyan lehetne kipucolni a rendszerből.
Persze, nyilván nem teljes a megtisztulás – olyan valószínűleg nem is létezik –, de gyakorlatilag néhány év alatt kifehéredett a hálapénzrendszer. Az orvos már nem fogad el pénzt, a nővér még a csokit is csak félve.
Újsághírek szólnak arról, hogy Magyarországon bizony a korrupt orvosokat is bilincsben viszik el, azaz az állam harcol a korrupció ellen. És tényleg elviszik őket.
Korrupciókutató basszusgitáros
Jancsics Dávid jelenleg a San Diegó-i Egyetem egyetemi tanára. Az ELTE Társadalomtudományi Karán szerzett szociológusi diplomát 2006-ban, majd a City University of New Yorkon doktori fokozatot, szintén szociológiából. Tanított a Jay College of Criminal Justice-ban és a Rutgers Egyetemen.
Kutatási szakterülete a korrupció és egyéb informális gyakorlatok, nyáron magyarul is megjelent könyvét, A korrupció szociológiáját több mint tíz éven át írta.
Főként itthon arról is ismert, hogy a Leukémia zenekar basszusgitárosaként a magyar underground zenetörténethez is hozzátette a magáét.
Közben pedig virágzik – vagy egészen a közelmúlt gazdasági visszaeséséig virágzott – a magánegészségügy piaca.
Persze, de ez láthatóan hatékony módszer bizonyos típusú korrupciók ellen: egyszerűen legalizálod a tevékenységet, lehetőleg államilag szervezett formában.
A magánegészségügybe terelés egy kicsit olyan, mint amikor két hónapot kell várnod az útlevélre, és ahelyett, hogy elkezdenéd a személyes kapcsolataidat mozgatni, hogy valahogy elintézd magadnak a gyorsítást, azt mondja az állam: ha eleget fizetsz, akkor már három nap alatt megcsináljuk – legálisan.
És ez működik Magyarországon is; ugyanúgy többet kell fizetni, csak nem valakinek a zsebébe megy, hanem az államnak csatornázták be. A magánegészségügy is ilyen. A gyorsabb, jobb minőségű ellátásért ugyanúgy fizetnél zsebbe a hálapénzzel, de most már tisztán fizetsz egy piaci szereplőnek, van róla számlád, az államnak meg adóbevétele.
De ha ezeken a területeken ilyen hatékony tud lenni az állam, máshol miért cselekszik látszólag éppen ellentétesen?
Azért azt tisztázzuk: vannak bizonyos típusú korrupciók, amik ellen viszonylag könnyen fel lehet lépni. Ezek főleg azok, amikről már beszéltünk, és ahol a szereplők racionálisan dönthetnek; mérlegelik a kockázatokat és az előnyöket, a profitot, ami nyerhető. Ha mind a két fél úgy érzi, hogy viszonylag alacsony kockázattal és nagy haszonnal megoldható a dolog, akkor létrejön a korrupciós aktus.
De ha egy ilyen esetben – például a hála- vagy más kenőpénz elfogadása esetén – költségessé teszed a korrupciót, megnöveled például a büntetést, a szabályozást úgy szigorítod, hogy ellenőrzéssel, monitoringgal, vagy más eszközzel könnyebben elkaphatóvá váljanak a felek, akkor ez a típusú kölcsönös haszon lecsökken. Ezzel szemben annyira megnő a kockázat, hogy sokkal kevesebben fogják bevállalni a dolgot.
Ami viszont a korábban már említett, személyes vagy networkalapú korrupció, az ellen nehezebb harcolni, mert ott már van egy fontos társadalmi dimenziója is a dolognak. Ha mi jóban vagyunk, ismerjük egymást, netán családtagok vagyunk, ott azért vannak olyan normák, amik sokkal erősebbek lehetnek, mint az, hogy az állam vagy annak bármely szerve üldözi-e ezt a fajta tevékenységet.
Nálunk nem annyira, de a világ más tájain olyan erős ez a társadalmi norma, hogy például egyes afrikai országokban, ha egy faluból valaki bekerül az állami adminisztrációba, akkor szinte kötelező, hogy onnantól minden falubelit segítsen – mindenféle módon, amit csak a pozíciójából adódóan el tud intézni. A családnak meg aztán végképp kötelező elintézni mindent!
2025. 08. 11 – Jancsics Dávid, korrupciókutató és a Leukémia együttes basszusgitárosa
Az utolsó mondatod már csak azért is címgyanús, mert Magyarországon immár 15 éve uralkodó ideológia is lehetne. Csak éppen nem mikro-, hanem az államszerkezet valamennyi szintjén, és persze főként egy, maximum néhány családra érvényes.
Ez jogos, de ez már a state capture maga. Ha a társadalmi normák szintjén vizsgáljuk a jelenséget, akkor a családtagok beemelése, helyzetbe hozása, a nepotizmus jóval megbocsáthatóbb bűn, mint más korrupciós formák. Nem is gondolunk bele, de a piaci vállalkozások nagy része Európában és világszerte is családi cég.
Márpedig a családi vállalkozás alapvetően egy nepotista struktúra, amiben nem érdemek és eredmények, hanem a bizalmi kapcsolatok dominálnak.
Igen, de azért csak nem mindegy, hogy egy családi cég, vagy a magyar állam politikai és gazdasági irányításáról van szó.
Hosszan beszélhetnénk arról, hogy ennek mintáit ma és korábban is fel lehetett fedezni az amerikai kormányzati struktúrában éppen úgy, mint máshol – és korántsem csupán Magyarországon. De valóban, Nyugat-Európában ez nem megszokott államberendezkedés.
Hogy itthon hogyan lehetett mégis ilyen szisztémát kiépíteni? Úgy, hogy itt soha nem alakult ki valamiféle nyugati típusú adminisztráció. A meg-megszakított fejlődési szakaszok, meg a 40 év szocialista rendszer, ami szintén nagyon furcsa morális környezet volt, egy politikailag nagyon kitett állami adminisztrációt eredményezett.
Valójában tehát a magyar társadalom soha nem hozta létre a valódi meritokratikus kiválasztódáson alapuló bürokráciát, míg máshol több száz éven át, szépen lassan fejlődött ez.
De még ez alapján sem állítanám, hogy a magyar társadalom jobb vagy rosszabb, azaz akár korruptabb, mint mások. Az egyik fontos üzenete a könyvnek, hogy a korrupció egy bonyolult, a társadalomba nagyon mélyen beágyazott jelenség. Kapcsolatokban, hierarchiákban, társadalmi státuszokban és makroszintű állami vagy piaci intézményekben is felfedezhetjük a legkülönbözőbb formáit. Ahhoz, hogy tényleg megértsük, az egész struktúrát látnunk kellene.
2025. 08. 11 – Jancsics Dávid, korrupciókutató és a Leukémia együttes basszusgitárosa
Közben viszont szinte már közhely, de objektív mérések, mint például a Transparency International (TI) korrupcióérzékelési indexe, vagy más, nemzetközi szervezetek adatai egyértelműsítik: Magyarországon rendszerszintű a korrupció, és az EU tagállamai között zuhanásszerűen csúsztunk ezzel a legutolsó helyre az utóbbi években.
Igen, és az is kimondható, hogy itt a rendszerszintű korrupciónak már nem arról a szintjéről beszélünk, ahol egy gazdasági elit keríti hatalmába az államot, hanem a state capture valósult meg.
Magyarországon az állam a korrupció legaktívabb szereplője, méghozzá úgy, hogy klánok, azaz családok ejtették foglyul, akiknek érdekeit rendre legalizálja a politikai hatalom, az államszervezet.
Ez egy elosztó típusú korrupciós hálózat, ez a domináns jelenleg. Mindez azt jelenti, hogy vannak szereplők, akik az állam központi elosztó funkcióját képesek kontrollálni, azaz beszedik az erőforrásokat, és aztán úgy machinálják ezeket, hogy bizonyos kivételezett szereplők – tehát nem az egész társadalom! – érdekeit szolgálva legyenek elosztva. Ez a tömör lényege a magyar korrupciós berendezkedésnek.
Ez így összefoglalva is durva, de valahogy mégsem érte el a társadalmi ingerküszöböt. A sajtó szinte naponta cikkezik arról, hogy Tiborcz István vagyona miféle állami, legalizált korrupciós módszerekkel gyarapszik. De itt az MNB-ügy is, aminek nagy részét 10 évvel ezelőtt már egyszer feltárta a TI és a magyar oknyomozótársadalom. Miért nem verték ki a biztosítékot ezek az ügyek korábban?
Nyilván a számvevőszék sem volt annyira finnyás eddig, hogy érdemben vizsgálja a jegybanki alapítványok gazdálkodását… De nem akarom elviccelni, mert az is biztos, hogy valamiféle társadalmi fordulat bekövetkezett az elmúlt időszakban, amit közkedvelt annak betudni, hogy a Gucci-táskák és NER-es jachtok világa egyre többek szemét szúrja, főként a magyarok életszínvonalának esésével párhuzamban.
A NER oligarchafeleségeinek luxusa és kijövetele a nyilvánosságra látványossá tette a nem a köz érdekét szolgáló vagyonokat.
Ahogyan az is nyilvánvaló ma már Magyarországon sokaknak, hogy ezeknek a vagyonoknak a nagy része a rendszer vagyona. A könyvben is szó van erről, hiszen azért ezek dúsgazdag oligarchák nem állandó szereplők.
Például amikor Andy Vajna meghalt, látszott, hogy – legalábbis a magyarországi – vagyona pikk-pakk átkerült a többi szereplő nevére. Ami ugye azt sugallja, hogy ez nem az övé volt, attól függetlenül, hogy baromi jól élt. És elmondhatjuk még ezt néhány kisebb-nagyobb szereplőről – főleg Simicska Lajosról –, akik csak leadták végül a vagyont a szabad elvonulásért cserébe.
A Matolcsy-kör is kiválthatja még magát, vagy épp azért lett ebből ügy, mert nem akarták megfizetni az elvonulási pénzt?
Egyelőre ezt sajnos nem tudjuk. Azt látjuk most még csak, hogy a rendszer az ő esetükben is megmutatta: „bizony tudunk csúnyák is lenni, ha nem úgy táncoltok, ahogy fütyülünk”. De ha ebből tanulnak, akkor valószínűleg ők is szabadon elvonulhatnak. Egyetlen Matolcsy sem fog börtönben ülni, ez szerintem biztos.
Ez viszont erősítheti a gyanúkat az Orbán-család, főként Tiborcz István vélt személyes érintettségét illetően. Feltételezhető, hogy egy ötszáz milliárd forintos közpénzeltüntetős ügyletben az uralkodói dinasztia nem érintett?
A dinasztia egy jó film, de a kérdés meghaladja egy korrupciókutató tudását. Vannak olyan magyar oknyomozó újságírók, akiknek nemcsak tisztelem, hanem dicsérem is a munkáját, és akik jóval többet tudnak nálam ezekről az ügyeletekről. Ugyanakkor őket, ahogy minket kutatókat is akadályoz a megismerésben, hogy az információs csapokat 2010 után kvázi elzárták. És erről még nem beszéltünk:
a rendszer legfőbb jellemzője és alapfeltétele is, hogy gyakorlatilag itt kikapcsolták a fékeket és ellensúlyokat.
Tehát egy normális országban van egy független ügyészség, vagy bűnüldözés, működő rendőrség, és van egy csomó olyan, akár a kormányzat által létrehozott auditszervezet is, mint a számvevőszék és hasonlók. Ezek mellett egy rakás olyan civil szereplő és a szabad sajtó is működőképes, akik folyamatosan a kormány orra alá dörgölik a megismerhető tényeket. Viszont ma Magyarországon nagyon kevéssé működnek, vagy teljesen ki vannak iktatva ezek az intézmények.
Hogy ment mindez át a magyar társadalmon úgy, mint kés a vajban?
A világon mindenhol vannak üzleti érdekek, mindenhol jobban szeretnek az emberek könnyen, nagy vagyonokat szerezni, mint kurva nehezen, sok melóval és nagy versennyel.
Tehát az emberi természetben benne van, hogy próbáljuk a könnyebb utat választani. Csak ugye ilyenkor jönnek a képbe a fékek és ellensúlyok, a működő demokratikus intézmények és a társadalmi elvárások, amikkel azonnal az orrunkra koppintanak, ha nem tartjuk be a szabályokat.
Nálunk már évek, évtizedek óta kizárólag politikai akarattól, vagy még inkább politikai utasítástól függ, hogy éppen mikor és kit vadásznak le, vagy kit nem a papíron működő szervek.
Kicsi ez az ország és nagyon könnyen volt elfoglalható a fékek és ellensúlyok intézményrendszere. Alapjaiban szolgálta ez a state capture folyamatát. Még akkor is, ha már évek óta világos, hogy ez a foglyul ejtett rendszer nem szolgálja a magyar társadalom érdekeit. Hiszen miért is szolgálná a mi mindennapjainkat az, hogy Mészáros Lőrinc az adóforintjainkból tudott venni magának egy 22 milliárdos repülőt, vagy mit tudom én, épp mit?!
2025. 08. 11 – Jancsics Dávid, korrupciókutató és a Leukémia együttes basszusgitárosa
Azaz nem áll meg az a politikai retorika, hogy Magyarországnak nemzeti nagytőkésekre volt és lenne szüksége?
Egyszerű matematikai eszközökkel kimutatható, hogy egyáltalán nem szolgálja az ország, a lakosság érdekét a rendszer. Az államnak jó gazda módjára kellene bánnia az adófizetők rábízott forrásaival, de ennek az ellenkezője szinte minden területen kimutatható.
Talán a kisebb rossz, amikor az állam hatékonytalanul költi el a pénzünket. Például nagyon drágán vásárol Lölőtől bármiféle szolgáltatást vagy terméket; lásd a Balaton körüli vasúthálózatot, vagy az autópálya-koncessziókat és sok egyebet.
Tehát a magyar állam hatékonytalanul költi el az erőforrásokat, viszont folyamatosan létrehoz olyan piaci monopóliumokat is, amelyek szintén nem szolgálják a társadalom érdekét, hanem kizárólag a sajátjukat.
A versenyt nem hülyeségből találták ki: csökkenti az árakat, növeli az innovációt és a hatékonyságot.
A szereplők versenyezve egymással minél több és jobb, újabb, minél menőbb dolgokat találnak ki, hogy ezzel is javítsák a piaci pozícióinkat. Amikor tök mindegy, mi van, mert úgyis te nyersz, akkor ez a fejlesztés, innováció és a hatékonyság halála. Ez a tipikus tespedés. És tök egyértelmű, hogy a tehetséges, kreatív emberek nem nagyon vágynak ilyen cégeknél dolgozni, mert ebben nincs perspektíva.
Ezek alapján sorsszerű (volt) a NER üzleti, gazdasági értelemben vett szellemi kiüresedése?
Igen. Aki igazán jó innovátor, az nem biztos, hogy ebbe akar bekerülni. Még akkor sem, ha jó a fizetés. Amikor megölöd a versenyt, akkor azzal kinyírod azt a lehetőséget, hogy viszonylag kis cégek, startupok jó ötletekkel marha jó dolgokat tudjanak csinálni.
Nem véletlen – és ezt statisztikai adatok igazolják –, hogy a gimnáziumi, egyetemi fiatalság nagy része nem Magyarországon képzeli el a karrierjét. Ez mindig beszédes.
De akkor miért van az, hogy a kegyelmi ügyből lett ellenzéki kihívó Magyar Péter, nem pedig valamely korrupciós botrányból?
Én ezt nem tudom. Nekem Magyar Péter egy rendszeranomáliának tűnik, és próbálom értelmezni, meg elemezni, de egyelőre még nem látom, hogyan jött, jöhetett képbe egyáltalán ebben a széles a mátrixban. Ezért nem is szeretném nagyon kommentálni addig, amíg jobban meg nem értem.
Ez a könyved utolsó fejezete miatt kérdés, hiszen a magyar nyelvű megjelenéshez írtál néhány oldalt a 2026-ban lehetséges magyarországi fordulatról is. Tényleg lehetséges lenne egy választással fordítani a foglyul ejtett állami struktúrán?
Jelenleg a state capture fenntartásában nagyon sokan benne vannak – állami, kormányzati, de akár piaci szinten is. Ha tényleg komolyan gondoljuk ezt a dolgot, ezek a szereplők nyilván elfogadhatatlanok bármilyen jövőbeni kormányzat számára. Úgyhogy nem, nem elég a választás, de nem elég a jogszabályi kereteket sem megváltoztatni.
Nem tudom, mi lesz, ha nem Orbán Viktor lesz jövő évtől a miniszterelnök, és hogy az mit jelent majd az korrupció vagy antikorrupció szempontjából. Ez egy baromi bonyolult kérdés, és nyilvánvalóan óriási jogi gordiuszi csomók vannak itt, például hogy mi lesz azokkal a száz- vagy ezermilliárdos vagyonokkal, amik oda lettek adva ezeknek a szereplőknek. Ez elvileg teljesen legálisan történt.
Azok a cégek, amelyeket a rendszerszintű korrupcióval építettek fel, súlyos közpénzekből, vajon fenntarthatóak maradhatnak?
Egyes cégek, főleg a Mészáros Lőrinchez köthető, nagy behemótok, amelyek felzabáltak más cégeket a piacról, ma már lehet, hogy megállnának a lábukon, hiszen kvázi monopol pozícióban vannak. Persze nyilván óriási érvágás lesz nekik, ha elapadnak a közpénzcsapok, de szerintem egy csomó cég már csak a méretéből és a tőkeellátottságából fakadóan is tovább tud üzemelni. Nagyobb kérdés, kinek a kezében.
Viszont a jövőre nézve mindezeknél fontosabb, hogyan lehet átalakítani és megtisztítani, nem pedig átmenteni a mai helyzetet, amiben az üzlet és a politika szimbiózisban él.
Jelenleg informális módon gyakorlatilag teljes az átjárás a két szféra között, amit meg kell szüntetni. Anélkül nincs verseny és piacgazdaság.
2025. 08. 11 – Jancsics Dávid, korrupciókutató és a Leukémia együttes basszusgitárosa
De ez azt is jelenti, hogy az államnak újra kellene szabályozni a piacot ahhoz, hogy ne csak puszta szereplőváltás következzen egy kormányváltásból?
Az államnak újra kellene gondolnia önmagát. Az Orbán-kormány létrehozott egy úgynevezett neopatrimoniális rendszert. Van ugyan formális váza ennek a rendszernek, papíron ez egy demokratikus kormányzati adminisztráció, de valójában gyakorlatilag informális módon dől el minden, így kormányoznak.
Nyilván szükség van a szabályozási környezet, továbbá a fékek és ellensúlyok rendszerének újraalkotására, de egy más megközelítési módra is éppen ennyire szükség lehet. Egy Orbán utáni kormánynak el kell döntenie, milyen módon akar kormányozni. Ezen belül a korrupció olyan jelenség, amit „wicked problem-nek”, magyarul ördögi vagy makacs problémának is nevezhetünk. Ezek nagyon összetett társadalmi problémák, amiket nem lehet egy huszárvágással megoldani.
Nem lehet létrehozni egy hatóságot, ami majd felszámolja a korrupciót. Komplex problémákra komplex válaszokkal lehet csak reagálni. És aki ezt nem látja át, az egy jövőbeli kormányban is, mindig csak látszatintézkedéseket tesz majd.
Aki viszont komolyan veszi, hogy a korrupciót kezelni akarja, az elkötelezett kell, hogy legyen arra, hogy ezt a borzalmasan bonyolult társadalmi jelenséget egyáltalán feltárja. Rengeteg dimenziója van, komoly erőforrások, komoly politikai akarat kell már csak ahhoz is, hogy különböző tudományágak bevonásával megvizsgálja azt. Sokdimenziós dolog a korrupció, és ha az ember harcolni akar ellene, akkor az összes elemét rendesen át kell gondolni.
