A semmiből építettek milliós, globális közösséget, és ma is formálják, hogyan érdemes gondolkozni az építészetről. Milyen lesz a jövő városa, hogyan nyernek teret a természetes anyagok és honnan érdemes várni az innovációt? Exkluzív interjú az ArchDaily társalapítójával.
David Basulto chilei építész, a nemzetközi szinten is jól ismert ArchDaily építészeti információs szakportál alapítója. A platformot lényegében a semmiből hozta létre „a világ végéről”, mégis forradalmasította az információmegosztást, és havi több mint tízmillió olvasójával sokat tett azért, hogy az építészet a szakmán kívül is a közbeszéd részévé váljon. Közben üzletet is épített, amiből aztán kiszállt. A Forbes.hu-nak mesélt az új projektjéről és hogy szerinte felhasználói adatok nélkül is lehet online közösséget építeni, és arról is, honnan inspirálódik ma, és mi az építészek feladata egy ilyen komplex világban.
Forbes.hu: Mesélj a gyerekkorodról! Chile egy hatalmas ország, milyen közegben nőttél fel? Hogyan jellemeznéd az építészeti hagyományokat és a jelenlegi trendeket?
David Basulto: Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem a fővárosban nőttem fel. A fővárost ma már több mint nyolcmillióan lakják, egy széttagolt és átalakulóban lévő központ. Én viszont ettől délre, egy órányira fekvő kisvárosban születtem, ami sokkal nyugodtabb volt. Spanyol hódítók alapították, hagyományos téglalap alakú utcarendszerrel. Akkoriban körülbelül kétszázezer lakosa volt. A környék vidékies volt, a közösségek kultúrája pedig gyakran kapcsolódott a bányászathoz.
Megismerhettem a hagyományos vályogházakat, belső udvarokkal, amelyek jól bírták a forró nyarakat. Ezek az elemek – például a belső folyosók – később a kortárs építészetbe is beépültek.
Ugyanakkor, mivel egy kisebb városban nőttem fel, már fiatalon sok időt töltöttem az utcán, ami meghatározó volt számomra. Chilében nagyon gyakori a magániskolai oktatás, hiszen liberális gazdaságunk van, minden privatizált. Így könnyen buborékban élhet az ember. Én azonban 14 évesen elkezdtem gördeszkázni, és az utcán minden gyerek egyenlő volt – mindegy volt, ki hova jár iskolába vagy honnan jön.
Rájöttem, hogy a közterek lehetnek egyenlőségteremtő terek.
A város főtere, ahol a spanyol uralom alól felszabadító emlékmű is állt, mindenkié volt. Ez mély benyomást tett rám, és azóta is fontos számomra a közterek szerepe.
A semmiből indultak
David Basulto chilei építész, médiaszakember és vállalkozó, az ArchDaily társalapítója és főszerkesztője. Az oldalt 2006-ban indította David Assael-lel, mára a világ legnagyobb építészeti platformjává nőtte ki magát, több millió havi olvasóval. Basulto építészként végzett a Universidad Católica de Chile-n, de karrierjét elsősorban médiában és digitális tartalomfejlesztésben építette fel. Nemzetközi szinten ismert szakértő az építészeti kommunikáció és online média területén, rendszeresen tart előadásokat, zsűrizik nemzetközi pályázatokon, és az ArchDaily révén meghatározó szereplője az építészeti diskurzusnak.
Az Archdaily 2006 óta létezik spanyol, és 2008 óta angol nyelven. Bázisa ma is Santiago, de ma már van irodájuk Berlinben, Sanghajban és Mexikóvárosban is.
A két alapító, David Basulto és David Assael 2020-ban adta el a céget a Neue Zürcher Zeitungot is kiadó svájci NZZ Mediengruppe AG-nek.
Mikor és hogyan indult az ArchDaily?
Egy idő után rájöttem, hogy építészként nagyon fontos a tudáshoz és információhoz való hozzáférés, hogy lássuk, mi történik a világban. Az egyetemi könyvtár volt az a hely, ahol a legtöbb időt töltöttem. Ott olvastam modern és kortárs építészekről, elméletekről, szkenneltem a könyveket, gyűjtöttem az oldalakat.
Aztán észrevettem, hogy az új magazinok Olaszországból vagy az Egyesült Államokból érkeznek, és amikor megnéztem a kiadási dátumot, azt láttam, hogy már egy éve megjelentek. Nehéz volt időben hozzájuk jutni, és mivel drágák voltak, maximum évente egy könyvet tudtam volna megvenni.
Fotó: Bernardita Bennett
Szerencsém volt viszont, hogy mindig érdekelt a számítástechnika és az internet. Felfedeztem a blogokat, és elkezdtem írni technológiai blogokra. Az egyik ilyen bloghálózat később a legnagyobb spanyol nyelvű lett. Egyik nap a későbbi alapítótársam, David Assael – aki épp várostervezést tanult – odajött hozzám, és azt mondta: „Látom, hogy érdekelnek a blogok és a technológia. Szerintem az információ segítségével javítani lehetne a városok életminőségén.” Ez elsőre elég elvontnak és merésznek tűnt. Hogyan lehetne információval városokat jobbá tenni? De később megértettem, mit értett ezalatt.
És mit?
Ha az építészek jobban hozzáférnek az információhoz, jobb projekteket hozhatnak létre, jobb építészetet, és ez mindenkinek jó. Ugyanez igaz a döntéshozókra: politikusokra, fejlesztőkre, akik ha jó példákat látnak, jobb döntéseket hozhatnak. A gondolat tehát az volt: ha sok információt szabadon elérhetővé teszünk online, az hatással lehet a világra.
Ez teljesen logikus volt számomra, mert én is ezt csináltam: tudást kerestem az interneten. Akkoriban még nem volt olyan oldal, amely építészeti tartalmat gyűjtött volna. Ezért úgy döntöttünk, csináljuk meg azt, amit a magazinok csinálnak, de online formátumban.
És ez nagyon gyorsan növekedni kezdett, mert akkor még senki sem csinált ilyesmit. Először spanyolul írtunk, és a látogatók száma gyorsan nőtt: napi száz, kétszáz, majd ezer olvasó. Idővel azt vettük észre, hogy a weboldal spanyol nyelvű ugyan, mégis sok látogatónk van az Egyesült Államokból, Japánból, Olaszországból, sőt még Kínából is. Furcsának tűnt, hogy miért olvasnának minket, ha nem is beszélnek spanyolul? Aztán megértettük, hogy a nagy magazinok a nyomtatott példányokból éltek.
Miért adnák oda ingyen a tartalmaikat az interneten, ha az ellentétes lenne az üzleti modelljükkel?
Mi viszont megláttuk ebben a lehetőséget: ha ezt működtetjük spanyolul, miért ne csinálnánk meg angolul is? Ahogy elindítottuk az angol verziót, az egész hirtelen felrobbant. Két éven belül több mint 100 ezer napi látogatót értünk el – mindezt Chiléből.
Hány éves voltál, amikor elindult az oldal?
Spanyolul 2006-ban kezdtük, abban az évben, amikor lediplomáztunk. Akkoriban 25 éves voltam. Két évvel később, 2008-ban indítottuk el az angol verziót. Ez fontos fordulópont volt, mert bár még egyetemen tanítottunk, weboldalakat csináltunk építészeknek, kisebb projekteken dolgoztunk, de rájöttünk, hogy ebből akár üzletet is lehet építeni, fizetést tudunk adni magunknak, és teljes állásban azzal foglalkozhatunk, amit ráadásul szeretünk is.
Elkezdődött az angol nyelvű oldal növekedése, és ekkor kezdtünk el üzleti modellben is gondolkodni. De közben ott volt az a gondolat, hogy „Chile a világ végén van”, nem ismert technológiáról, sem semmi ilyesmiről. Amikor elkezdtünk nemzetközi szinten mozogni, felmerült bennünk, hogy talán más benyomást kellene keltenünk. Talán úgy kellene kinéznünk, mintha amerikai projekt lennénk.
Mit tettetek ennek érdekében?
Nem tudom pontosan, hogy ez hogyan történt, de mivel sok mindent csináltunk az Egyesült Államokban, az emberek egyszerűen azt hitték, hogy az ArchDaily New Yorkból jön. Volt egy amerikai postacímünk a névjegykártyákon, biztosan ez is hozzájárult. Így sokan azt gondolták: „Ez biztosan amerikai oldal, angolul van, profinak tűnik és nagyon népszerű.”
Ez egyfajta tudatos trükk volt: tudtuk, hogy így könnyebb lesz másoknak befogadni, megérteni.
Ezután kidolgoztuk az üzleti modellt, ami akkor kezdett körvonalazódni, amikor fiatal építészként dolgoztunk egy projektünkön. Amikor építkezel, mindig megkérdezed a másikat: „te hogyan csináltad a mennyezetet? A padlót? Ki volt a statikusod?” Mert ha egy jó építész jó projektet csinál, akkor a döntéseiben is megbízhatsz.
David Bassulto és Bagi László az ostravai Pulse Fesztivál Forbes-színpadán. Fotó: Marek Musil / Pulse
Rájöttünk, hogy az ArchDaily-n megjelenő projektek olyanok, mint a jó döntések katalógusa. Megnézheted, milyen acélt, üveget használtak – ha tetszik, követheted a példát. Vagy épp eldöntheted, hogy mást választasz. Így a mi értékajánlatunk az lett: a legjobb projektek a legjobb építészektől, a legjobb anyagokkal és mérnökökkel.
Olyan modellt alakítottunk ki, ahol a projektekhez csatoltuk az összes technikai információt, és a gyártók éves díjat fizethettek azért, hogy megjelenjenek ezekben a projektekben, mint beszállítók. Ez volt az üzleti modell 2008-tól 2020-ig, amikor eladtuk a céget, de a mai napig nagyon hasonló módon működik.
Mikor vettétek fel az első munkatársakat?
2008 végén, amikor az ArchDaily elkezdett komolyabban növekedni, még mindig csak ketten csináltuk. De aztán megjelentek az első szponzorok, és egyszer csak eljött az a pillanat, amikor már nem győztük. Ott volt a tartalom, az adminisztráció, az e-mailek, a weboldal karbantartása…Így felvettük egy barátunkat, aki szintén velünk járt egyetemre. Ő lett az első alkalmazottunk. Onnantól kezdve évente egy-két új emberrel bővültünk. Amikor már nyolc-tíz fős csapatunk volt, az emberek gyakran kérdezték: „Na és hol van az irodátok?” Mivel a világ különböző részeiről dolgoztunk, nem volt irodánk. Én például Németországban éltem egy darabig, és onnan dolgoztam. Sokan ezt nagyon modernnek és különlegesnek tartották akkor,
mintha szándékosan építettünk volna „remote-first” céget.
De valójában ez nem volt tudatos stratégia, egyszerűen csak nem volt pénzünk irodát bérelni! Nem volt értelme, hogy béreljünk valamit, amikor mindenki máshol volt. Az egész működésünk nagyon organikusan alakult.
Akkoriban hány olvasótok volt?
Ha jól emlékszem, 2010 környékén már napi 250 ezer látogatónk volt. Ami akkor, az építészeti médiában, óriási szám volt. Később jöttek a leányoldalak: a Plataforma Arquitectura (spanyolul), az ArchDaily México, az ArchDaily Brasil, az ArchDaily Colombia, és aztán a kínai verzió, valamint a dél-koreai oldal. Ez mind annak az igénynek volt a következménye, hogy a világ különböző részein is elérhető legyen a minőségi, kortárs építészeti tartalom, saját nyelven, helyi kontextusban.
Most, hogy az ArchDaily már stabil globális platform, hogyan látod a jövőt? Milyen szerepet játszhat az építészeti média a következő években? Gondolhatunk itt például a mesterséges intelligenciára vagy a digitális fordulatra.
Az elmúlt tizenöt év során az információk elérhetősége teljesen átalakult. Amikor elkezdtük az ArchDaily-t, az volt az alapelvünk, hogy a jó építészetet meg kell osztani azért, hogy mások tanulhassanak belőle.
De most, amikor a közösségi média és különféle platformok révén bárki, bármit azonnal megoszthat, a kérdés nem az, hogy hozzáférsz-e egy információhoz, hanem az, hogy mit érdemes egyáltalán elolvasni. A bőség zavarával küzdünk. És ebben a közegben egyre fontosabb, hogy legyen valaki – vagy valami –, aki segít értelmezni, kontextusba helyezni, rendszerezni az információt.
Ezért most úgy látom, hogy a jövő az „intelligens kurálásban” rejlik.
Már nem elég csak publikálni egy projektet. A kérdés az: miért pont ez a projekt? Mit mond el a világról? Mit tanulhatunk belőle? Szerintem ebben az emberek és a mesterséges intelligencia kiegészíthetik egymást.
Fotó: Bernardita Bennett
Utóbbi képes rendszerezni, osztályozni, összekötni adatokat, de a mélyebb jelentést, az etikai és társadalmi kontextust csak emberek tudják megérteni. Legalábbis egyelőre. A mesterséges intelligencia lehet egy eszköz, ami segít nekünk eligazodni, de nem válthatja ki a kritikai gondolkodást. Sőt, egyre nagyobb szükség van kritikus gondolkodókra, különösen az építészetben.
Ha már erről beszélünk. Hogyan döntöttétek el akkoriban, hogy mit publikáltok? Mik voltak a szerkesztői szempontjaitok?
Ez mindig is fontos kérdés volt. Kezdetben csak azt publikáltuk, ami szerintünk minőségi volt. De ahogy nőttünk, rájöttünk, hogy a minőség fogalma is szubjektív és kultúrafüggő.
Ami Chilében radikálisan kortárs, az Japánban lehet teljesen hétköznapi. Vagy amit Európában nagy újításnak tekintenek, az Latin-Amerikában lehet, hogy már régóta létezik.
Ezért egy idő után elkezdtünk különböző kritériumok mentén értékelni. Mit taníthat ez a projekt másoknak? Válaszol-e valamilyen társadalmi vagy környezeti problémára? Van-e benne új térszervezési logika, anyaghasználat vagy technológia? Kihez szól, és kik tudnak ebből inspirációt meríteni? Nem az volt a cél, hogy minden publikáció világhírű legyen. Sokkal inkább az, hogy olyan ötleteket mutassunk, amelyek továbbgondolásra ösztönöznek.
Már említetted, hogy 2020-ban értékesítettétek az ArchDaily-t. Miért döntöttetek úgy, hogy eladjátok a svájci NZZ Groupnak, és milyen volt számodra ez a folyamat?
Őszintén szólva, nem akartam eladni. Nem az volt a célom, hogy építsek egy céget, aztán kiszálljak. Imádtam, amit csinálunk, és mindig is úgy tekintettem az ArchDaily-re, mint egy közösségi infrastruktúrára, nem pedig vállalkozásra.
De aztán rájöttem, hogy egyre nagyobb felelősséget jelent a működtetése. Már 90 fő dolgozott a csapatban, szerte a világon, és ez már nem az a kis startup volt, amit két barát egy lakásból működtetett. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy hogyan biztosítsunk stabilitást a csapatnak, hogyan kezeljük a növekedést, és közben ne veszítsük el azt az értékrendet, amiből az egész indult.
Aztán találkoztunk a céggel, akik tradicionális kiadói háttérrel rendelkeztek, és épp egy olyan platformot kerestek, mint a miénk. Hosszú ideig tárgyaltunk, mert nagyon fontos volt számunkra, hogy ne csak pénzügyileg legyen jó az üzlet, hanem kulturálisan is passzoljon. Végül megegyeztünk. Én egy ideig maradtam még vezetőként, hogy biztosítsam a zökkenőmentes átmenetet.
Ezalatt sokat tanultam arról, hogy mit jelent feladni az irányítást. Meg kellett tanulnom elengedni bizonyos dolgokat, elfogadni, hogy más emberek másképp gondolkodnak. De közben azt is láttam, hogy a platform tovább él, és ha jól van menedzselve, akkor az alapelvek – a hozzáférés, a megosztás, az inspiráció – továbbvihetők. Most már tanácsadói szerepben vagyok, és mellette új projekteken dolgozom, amelyek a technológia, az építészet és a társadalmi hatás metszéspontjában mozognak.
Mit csinálsz most, amióta kicsit hátrébb léptél az ArchDaily-nél?
Van néhány chilei partnerem, akik szintén Berlinben élnek. Velük együtt kezdtünk bele a Holder Objects nevű projektbe, és a lényege, hogy latin-amerikai dizájnereket hozunk be az észak-európai piacra. Mert itt van tér az olyan dizájnnak, tárgyaknak, amelyek nem a klasszikus európai galériás vonalat képviselik, ahol egy szék tízezrekbe kerül, de nem is az IKEA-szerű tömegtermelést képviselik. Hanem a kettő közötti középkategória, ami nagyon elterjedt Európában, és az emberek hajlandóak befektetni jól megtervezett, de jó történettel is rendelkező tárgyakba.
Olyan alkotókat hozunk Latin-Amerikából, akik közel dolgoznak a kézművességhez, érzékeny, kifejező ötletekkel. Idén meg is nyertük a Monocle Magazin Design Award díját a legjobb design-partnerség kategóriában. Ez az egyik oldala: a hálózatépítés, hogy Latin-Amerikát összekapcsoljuk a világgal.
Fotó: Bernardita Bennett
De a másik oldalon azt látom, hogy a világ tényleg átalakul és sok minden megkérdőjeleződik. Néhány hely bezárkózik, de valójában már egy összekapcsolt világban élünk, és ez kiemeli a lokális értékek erejét. Például a vietnámi, iráni, indonéz vagy ukrajnai építészet – mindegyik nagyon szorosan kapcsolódik a saját helyéhez, és emiatt különleges, egyedi és inspiráló.
Az emberek szeretnék látni a világot. Akárhogy is próbálnak egyes gazdaságok bezárkózni, az alkotó elme mindig szabad akar maradni.
Az ötletek lehetnek globálisak, de végül mindig lecsapódnak, és helyben öltenek testet. És mivel a legtöbb médium egyre inkább központosított, nagy médiacsoportok tulajdonában van, úgy gondolom, van tér egy valóban globális médiának, amelynek saját rendje van, és szabadsága arra, hogy felfedezzen ismeretlen helyeket.
Milyen ambícióid vannak ezzel a projekttel? Hogyan képzeled el, mondjuk, öt év múlva?
Először is megértettem, hogy ez már nem a legnagyobbá válás versenye.
Az emberek ráadásul nagyon bizalmatlanok a nagy techcégekkel szemben. Én inkább olyan platformot szeretnék, amely erős és befolyásos hálózatot sző, és azokat vonzza, akiket ez tényleg érdekel. Nem a számok növelése a cél, hanem a valódi, értelmes kapcsolatok. Ez szerintem ma nagyon fontos, mert például az adatvédelem központi kérdéssé vált. Ma minden oldal tele van a „privacy meg adatvédelem” feliratokkal, és ennek nem kellene így lennie.
Természetesen akarunk információt megosztani, de nem a felhasználókból akarunk kinyerni dolgokat, hanem inkább lehetőséget adni nekik, hogy alkossanak. Én tényleg hiszem, hogy egy ilyen hálózatnak nem kell a felhasználói adatok kitermelésére épülnie, mint a big data esetében, hanem más üzleti modellekkel is működhet, amelyek nem az emberek adataira építenek.
Amikor az építészet jövőjéről beszélünk, egy kicsit az anyagok jövőjéről is beszélünk. Mit gondolsz, mely anyagok lesznek igazán fontosak egy-két évtizeden belül?
Néhány éve szerencsénk volt egy nagy gondolkodót, Andrew Hesselt vendégül látni Kaliforniából. Eljött hozzánk Chilébe, és arról beszélt például, hogy hogyan találkozhat a biológia és a természet az épületekkel. Ez úgy 15 éve volt, és akkoriban teljesen furcsának tűnt. Miért gondolja bárki, hogy épületeket lehet növeszteni? Az épületek betonból épülnek és árammal működnek!
De ő azt mondta: mi lenne, ha genetikai módosítással a fák fluoreszkálni tudnának, mint a plankton vagy a szentjánosbogarak? Akkor például egy épület nappal fényt gyűjthetne, és éjszaka világíthatna. Arra gondoltam, hogy ez az ember vajon mit szívott?
De az az igazság, hogy ezek a nagyon radikálisnak tűnő ötletek ma már elkezdtek valóra válni. Ma már valóban növesztenek anyagokat, például gombákból téglát készítenek. Ezek a dolgok ma már egyáltalán nem olyan őrültségek, mint amilyennek akkoriban tűntek. Gondoljunk a földből vagy agyagból 3D-nyomtatott építményekre. Ez mostanra a csúcstechnológia és a természetes, hagyományos anyagok találkozási területévé vált. Az én gondolkodásom is megváltozott: ma már hiszek abban, hogy ez lehetséges, és talán tényleg lesz egy olyan jövő, amelyet részben „növesztenek”.
Milyen természetes anyagok kerülnek még előtérbe? Csak a csúcstechnológia segíthet?
Nem csak, gondoljunk például a bambuszra, ami nagyon fenntartható anyag, mert rendkívül gyorsan nő, és szén-dioxid-kibocsátás, illetve energiahatékonyság szempontjából is nagyon hatékony. Most újra reneszánszát éli, pedig mindig is jelen volt, például Hongkongban a legtöbb állványzatot bambuszból készítették.
Amikor ezek a beszélgetések elkezdődtek, sokan azt mondták, hogy rendben, a bambusz talán jó egy kis kunyhóhoz, kisebb házhoz, de soha nem lehet belőle igazi épületet készíteni. De ma már mérnökileg megmunkált faanyagokkal magas épületeket emelünk, és a bambuszt is elkezdték „mérnökileg” átalakítani. Vannak már repülőterek, ahol a mennyezet nagy részét bambuszból készítették.
Az viszont érdekes, hogy ez már nem úgy néz ki, mint a kézműves bambusz, amit a fejünkben elképzelünk. Nagy ugrás történt. Meg kell értenünk, hogy lehet, hogy maga a koncepció fogja meghatározni a jövőt, de nem pontosan olyan formában, ahogy most gondoljuk – ezért nyitottnak kell maradnunk.
Szóval szerintem a bambusz lesz a következő forradalmi építőanyag. És valószínű, hogy amit a tégla vagy a kő évszázadok alatt ért el, azt a bambusz néhány évtized alatt be fogja futni.
Chiléből jössz. Mit gondolsz, honnan érkezik az építészeti innováció a jövőben?
Szerintem az innováció és az inspiráció onnan fog származni, ahol kevesebből kell többet kihozni. Ez nem Nyugat-Európa és nem Észak-Amerika, hanem inkább Kelet-Európa, Délkelet-Ázsia, vagyis olyan térségek, amelyek hatalmas és gyors fejlődésen mennek keresztül. Ott rengeteg mindent kell megoldani, de nincsenek meg hozzá a bőséges erőforrások. És pontosan ez az, amikor megjelenik az innováció: amikor muszáj valamit megcsinálni, de a hagyományos módon nem lehet.
Erre is jó példa a bambusz. Amit Indonéziában és Vietnámban ma csinálnak, az elképesztő. Olyan szerkezeteket hoznak létre ebből az anyagból, amiket korábban elképzelni sem tudtunk volna. Új életformákat teremtenek. És mindez azért történik, mert fiatalok azt mondták: itt van ez az anyag, mindig is jelen volt, de mi lenne, ha kipróbálnánk? Mi lenne, ha gyorsabban tudnánk hajlítani, hosszabbra tudnánk nyújtani, ha kortárs szemlélettel közelítenénk hozzá? És lám, működik.
Én ezért figyelek állandóan ezekre a helyekre, mert ez a szükséglet és a szabadság találkozása szüli az igazi innovációt. És ez az, ami a világ északi felén dolgozó építészeket is vonzza: azt mondják, „wow, amit ők itt csinálnak, az annyira szabad, annyira kreatív! Talán tanulhatnék tőlük valamit. Talán átvehetnék ötleteket, és alkalmazhatnám a saját piacomon.” Ez rendkívül érdekes és inspiráló.
Hol élsz most?
Jelenleg Berlinben élek. Valaki egyszer azt mondta nekem: „Menj Berlinbe, tetszeni fog” – és igaza lett. Amikor megérkeztem, azonnal megéreztem a szabadság légkörét, egy olyan helyet, ahol az emberek kevesebből is sokat tudnak létrehozni. Más európai városokhoz képest még mindig viszonylag megfizethető, és emellett az innováció központja is.
Mi a legizgalmasabb egy építész számára ma Berlinben?
Itt talán az a leglenyűgözőbb számomra, hogy a város soha nem áll meg az építkezéssel. Akár válság van, akár nem, a daruk folyamatosan mozognak, ami jól mutatja a város energiáját. Berlin folyamatosan újraalkotja önmagát, és teret ad különböző típusú építészeti modelleknek. Vannak, akik kooperatív módon építkeznek, mások a meglévő épületek közötti területeket találják meg, hogy újrahasznosítsák azokat. Számomra ez a város még mindig egyfajta egyedi építészeti laboratórium. Természetesen érzékelhetők az anyagi nyomások, a szabályozások, a csődbe menő fejlesztők, de ennek ellenére továbbra is van tér az alkotásra.
Berlin tényleg nagyon gyorsan változik, de közben teret adnak az olyan közösségi kezdeményezéseknek, mint a Tempelhof, ahol a volt repülőtérből egy hatalmas ingatlanfejlesztés helyett egy park maradhatott. Bár a fejlesztők erős nyomást gyakorolnak, de a zöld területeket valahogy mégis meg tudják őrizni, amire kevés példa van a világban.
Igen, pontosan. Egyre több ember akar itt élni, ami hatalmas nyomást helyez a lakáspiaci helyzetre. Ahogy az új építkezések jönnek, az árak emelkednek, ami a már ott élőket érinti. Az emberek ilyenkor azt kérdezik: hol építsünk legközelebb? A fejlesztők gyakran azt mondják, hogy vannak nagy parkok vagy üres területek, talán azokat hasznosíthatnánk. De az emberek megértik, hogy nem ez a megoldás, inkább kreatív stratégiákra van szükség, hogy újrahasznosítsunk kisebb, szabad telkeket, és sűrítsük be a várost okosan.
Néha viszont szükség van extra erőfeszítésre, például régi, hosszú ideje használaton kívüli épületek felújítására, még ha drága is. Van egy társadalmi konszenzus arról, hogy bizonyos helyeket – például a Tempelhof vagy a Tegel repülőtereket – a köz javára kell megtartani, nem ingatlanfejlesztésre használni. Más, központi területeken viszont találhatunk kreatív megoldásokat.
Például van egy nagy projekt most az Alexanderplatz közelében. Hosszú ideig elhanyagolt modern épületeket újítanak fel, mert drága lett volna, és senki sem tudta, mit kezdjen velük. Egy építészcsoport azonban a közösséggel együttműködésben újította fel az épületeket, és a cél az volt, hogy a meglévő adottságokra építsenek, „alulról felfelé” módon, nem „felülről lefelé”.
Mi inspirál mostanában? Miből merítesz energiát, motivációt?
Most, hogy egy kicsit hátrébb léptem, újra felfedezhetem azokat a dolgokat, amik az elején is motiváltak: az emberek, a helyek, az igazi kérdések. Sokkal inkább érdekel, hogyan tudjuk összekapcsolni a technológiát és az építészetet oly módon, hogy az valós problémákra adjon választ.
Nagyon inspiráló látni, hogy a fiatalabb generáció mennyire tudatos társadalmi és környezeti kérdésekben. Ők már nemcsak formáról vagy stílusról beszélnek, hanem arról is, hogy mi a funkciója az építészetnek a világban.
Mit tanácsolnál ma egy építészhallgatónak vagy pályakezdőnek?
Azt, hogy ne gondolkodjanak sablonosan. Az építészet sokkal több, mint épületek tervezése. Ez egy eszköz, egy nyelv, amivel társadalmat lehet formálni, érzéseket lehet közvetíteni, rendszereket lehet újragondolni. Ne féljenek attól, ha más irányba mennek, mint amit a hagyományos pálya kijelöl. Ha érdekli őket a technológia, a várostervezés, a kutatás vagy akár a politika, akkor abba az irányba menjenek. A jövő építésze nem csak rajzol, hanem gondolkodik, összekapcsol, kérdez.
És szerinted mi az építészet legfontosabb feladata ma?
Most, hogy a világ ennyire komplex és gyorsan változik, az építészetnek értelmeznie kell a káoszt. Nem csak épületeket kell létrehoznunk, hanem olyan térbeli és társadalmi rendszereket, amelyek fenntarthatóak, befogadóak és emberiek.
Azt hiszem, ma az építész szerepe közvetítő: a természet és az ember, a múlt és a jövő, az egyéni és a közösségi érdekek között. Ez egy felelősségteljes, de gyönyörű szerep.
David Basultóval a csehországi Pulse Fesztiválon találkoztunk, ahol az interjú készítője, lapunk munkatársa a zsűri tagja is volt.
