Zeibig Anna felélesztett egy ősi japán ékszerkészítési technikát, amit aztán nemcsak itthon ismertetett meg a közönséggel, hanem a nemzetközi színtéren is az elsők között volt az ősi módszer feltámasztásával. A dizájner sikereit a véletleneknek is köszönheti, például egy meghiúsult spanyol-tanfolyamnak és egy spamként landolt e-mailnek.
Különleges alakú, huzalszerűen tekeredő gyűrű volt azon a fotón, ami Zeibig Annának négy évvel ezelőtt véletlenül a kezébe került. Bár akkoriban éppen ékszerkészítést tanult, sejtelme sem volt, hogyan készülhetett az az ékszer. Nyomozni kezdett, és a neten rábukkant a megoldásra: a gyűrű egy szinte elfeledett ezernégyszáz éves, micuro (mitsuro) hikime nevű viaszvesztéses japán technikával készült.
A viaszvesztéses eljárás ősi technika a szobrászatban, illetve általában az öntészetben. A lényege, hogy viaszból elkészítik az adott tárgy pontos modelljét, azt körülveszik egy megszilárduló anyaggal, például gipsszel vagy agyaggal, aztán a már szilárd öntőformát fölmelegítve a viasz megolvad, kifolyik, és a keletkező üreggel előáll az öntendő tárgy negatívja. Már csak bele kell önteni a megolvasztott fémet. A micuro hikime lelke a különleges, sajátosan gyúrható, nyújtható, sodorható, különös textúrák kialakítására alkalmas viasz.
Anna csak kevés információt talált a viaszról, ami receptre meg rábukkant, az neki nem működött. Úgy döntött, hogy egyenesen a technika gyökereinél kutat tovább. Mivel japánul nem tudott, megkérte a nyelvet beszélő ismerőseit, hogy segítsenek, így jutott el egy japán mesterig. A levelezés hatékony volt, a mester megosztotta vele viaszreceptjét, így már egyedül is tudta gyakorolni és tökéletesíteni a technikát.
Olyannyira, hogy nemcsak itthon ismertette meg, Zeibig Anna nemzetközi színtéren is az elsők között volt, aki felelevenítette és alkalmazta az ősi módszert.
Zeibig Anna ékszerei. Fotók: Anna Zeibig Jewelry/ Kövesdi Réka
„Ha valamit nagyon akarok, teljes figyelemmel fókuszálok rá” – magyarázza elszántságát. A beszélgetésünkre két csomaggal jött el. Az egyikből egy halom papír kerül elő. Talán ez is a tökéletességre törekvés volt: az interjúra készülve kronologikus sorrendbe szedte, majd számokkal, évszámokkal felmondta élettörténetét. Nehéz volt kizökkenteni.
A másik csomagban az ékszerei voltak, ezt csak a beszélgetés végén bontotta ki. Az összegöngyölt vászonból sorra bukkantak ki a szépséges tárgyak – ez a világ a papirosra leírtaknál sokkal inkább sejtette Anna személyiségének valódi mélységeit.
Ő is érzi, hogy az ékszerei beszélnek róla a legjobban, szereti is nagy, látványos ezüstjeit viselni.
,,Az, hogy felveszek egy brosst, egy láncot vagy egy óriási gyűrűt, része az önismereti fejlődésemnek. Annak, hogy merjem magam olyannak mutatni, amilyen valójában belül vagyok. Az ékszerkészítésben a szabadságot élem meg. Nemcsak abban, hogy akár pingponglabda méretű gyűrűket is készítek és viselek, hanem a többórás elmélyülést kívánó folyamatban is, amíg a viaszból új ékszer születik.”
Ötszáz tanítvány hetvenhét országból
Nehezen indult el ezen az úton. Miután harmadszorra nem vették fel az akkor még Képzőművészeti Főiskolára, jobb ötlet híján úgy döntött, hogy Barcelonába megy bébiszitterkedni. Feltett szándéka volt, hogy egy év alatt nagyon jól megtanul spanyolul. A kiszemelt nyelviskolába azonban nem jutott be, más iskolák meg túl drágák lettek volna.
Nekiveselkedett az önálló tanulásnak, és amikor néhány hónap múlva újra felvételizett, már az egyik legmagasabb szintre került be. Azt mondja, ez a sikerélmény alapozta meg a hitét, hogy a maga erejéből is képes komoly célokat elérni.
Anna volt babysitter Barcelonában, tanult filozófiát, sminkelést, rajzolt, festett, de még mindig nem tudta, merre induljon. Fotó: Mohai Balázs / Forbes Women
Hazajött, tanult filozófiát, sminkelést, rajzolt, festett, de még mindig nem tudta, merre induljon. Aztán egy spanyolországi nyári utazáson szövődött kapcsolat miatt úgy döntött, hogy Sevillában marad. A pár hónaposra tervezett kiruccanásból végül kilenc év lett. Kint rátalált egy művészeti főiskolára, ott bekerült belsőépítész szakra, és úgy érezte, végre sínen van az élete.
Az iskola után a kinyomtatott önéletrajzával besétált a kedvenc bútor- és enteriőrdizájn stúdiójába. A német tulajdonosok azonnal felvették. Lakásbelsők, hotelek, éttermek tervezésében vett részt a nemzetközi csapatban. Innen Dél-Spanyolország legnagyobb, irodák tervezésére specializálódott belsőépítési cégéhez, a Chavsához igazolt, és többek között a sevillai reptér információs pultjának tervezésére kapott megbízást.
2009-ben hazaköltözött, és elindította vállalkozását. Lakásokat, irodákat tervezett, közben hirdette magát – angol nyelven is. Egy nap a levélszemétmappában véletlenül észrevette egy Budapesten élő külföldi levelét. Egy hétfős, ideiglenesen itt élő nemzetközi nőközösség nevében írta meg, hogy szeretnének belsőépítészetről tanulni angolul, és érdeklődött, Anna vállalná-e őket.
Bár nem volt a tanításban gyakorlata, magabiztosan igent mondott. Egy hónap alatt összeállította a tananyagot, minden órán volt elmélet és gyakorlat is, a kurzus végén pedig egy kis diplomamunka. A tanfolyam annyira jól sikerült, hogy még vége sem lett, már bejelentkeztek a csapattagok barátnői is.
Tíz évig tanított Budapesten élő külföldieket, diplomatafeleségeket és nemzetközi környezetre vágyó magyarokat. Összeszámolta: több mint ötszáz tanítványa volt, hetvenhét országból.
Negyvenévesen döntött
Kutató férje akkoriban gyakran járt külföldi konferenciákra, Anna is elkísérte. Ahova mentek, oda szervezett egy hétvégi intenzív belsőépítészeti tanfolyamot. Ha tudta, hogy például New Yorkba utaznak, jóval előtte belépett a helyi lakberendezők, tervezők Facebook-csoportjaiba, ott hirdette magát. Így tartott foglalkozásokat többek között, San Diegóban, Los Angelesben, Tel-Avivban, rendszeresen járt Bécsbe és Barcelonába.
„Jöttek az emberek – mondja -, és jól érezték magukat. Minden csoportom betelt” – meséli. Pedig akkor már visszavágyott Spanyolországba, és váltani is szeretett volna. Úgy érezte, belsőépítészként mindig alkalmazkodnia kell a megrendelő és az őt alkalmazó cég elvárásaihoz, így sohasem tudja megmutatni a maga világát.
Rábeszélte a férjét, hogy szerezzen egy egyéves vendégkutatói állást Madridban. Ott beiratkozott az ékszertervezést és -készítést tanító Lalabeyou művészeti iskolába. Egyszer ellátogatott a világ legnagyobb kortársékszer-kiállítására, a müncheni Schmuckra.
„Tátott szájjal bámultam. Ott döntöttem el negyvenévesen, hogy csak ezzel szeretnék foglalkozni.”
A különböző stílusok próbálgatása közben talált rá a mitsuro hikimére, és innentől leginkább ezt az irányt követte. A korábbi belsőépítészi kurzusokon szerzett kapcsolataira alapozva kezdte új vásárlói körét felépíteni, privát bemutatókat szervezett, és a technikát megismertető tanfolyamokat tartott.
Amikor a férje újra állást kapott Ausztráliában fél évre, Anna a lehetőségből mindent kifacsart. Mire felszálltak a repülőre, a tanfolyamai már le voltak szervezve Sydney-be, Adelaide-be, kint ötvösasztal bérelt, kiállításon vett részt, és két galéria is árulta az ékszereit.
Az utóbbi két évben csaknem kétszáz tanítványa volt szerte a világban, így igazi nemzetközi mesternek számít. Most arra a legbüszkébb, hogy a madridi iskolájában végzett művésztársaival idén együtt állítanak ki Münchenben. Éppen azon a kiállításon, ahol eldöntötte, hogy ékszerkészítő lesz.
