A legendás márkának már a rövid története is olyan, mint egy bevezetés az elmúlt egy évszázad kávékultúrájába. Előkerül benne rengeteg innováció, a Starbucks, az újhullámos kávékészítés, tulajdonosként a Délonghi, de a márka végső soron ugyanaz maradt, ami a kezdetekkor: egy sokat kísérletező, családias manufaktúra. Utazás időn és téren át Seattle, Firenze és Budapest között.
Egész nap csörgött Lorenzo Carboni telefonja. 2025. február 14. különleges nap volt számára, hiszen már több mint húsz éve dolgozott a La Marzoccónál, de az, hogy értékesítési igazgatóból vezérigazgatóvá nevezik ki, ott és akkor hirtelen érte. Aznap hiába próbálta elérni Nezvál Máté, a 42 Coffee Roastery tulajdonosa, Lorenzo régi ismerőse is, és csak másnap tudtak beszélni. Vicces beszélgetés lett. „– Ó, akkor nem azért hívsz? – Őőő. Miért is pontosan? – Hát tudod!?”
Máté nem a kinevezéshez akart gratulálni – hiszen nem is tudott róla –, hanem éppen a budapesti showroomnyitás időpontját és Lorenzo útját akarta lefixálni. Miután tisztázták a vicces félreértést, végül meg is állapodtak a májusi időpontban.
A Firenze-Seattle-tengely
„Akkoriban, amikor csatlakoztam, ez egy szuperkicsi cég volt. 2002-ben járunk, akkoriban az üzlet kis túlzással abból állt, hogy elláttuk a Starbucks-láncot gépekkel” – mondja Lorenzo Carboni, akivel Budapesten találkoztam, és miközben a csapat már javában készült a showroom hivatalos megnyitójára, mi együtt ittuk meg a reggeli kávénkat egy olyan szállodában, ahová természetesen ők szállítják a kávégépeket. A milánói szakember 23 éve igazolt a céghez, és idén év eleje óta ő a La Marzocco CEO-ja.
Lorenzo Carboni 2002 óta dolgozik a cégnél, ma már ő a vállalat vezérigazgatója. Mindemellett egy rendkívül közvetlen figura. Fotó: Sebestyén László / Forbes
A Starbucks még szintén egy egész kicsi cég volt Seattle-ben, amikor az 1980-as években megállapodtak, hogy kizárólag a firenzeiek szállítják a kávégépeiket. Az ezredforduló környékén már jóval nagyobbak voltak, de még mindig nem az a kávézólánc, amit ma ismerünk. Ekkor, egészen pontosan 2001-ben született meg a döntés, hogy stratégiát váltanak, és hatalmas növekedésbe kezdenek, amihez a firenzei manufaktúra kézzel készült gépei helyett más eszközökkel vágnak neki.
„Amikor elvesztettük a Starbucksot, ami az eladásaink kilencven százalékát jelentette, nem volt értékesítési hálózatunk. Én pontosan azért csatlakoztam a céghez, mert elvesztettük őket. Nehéz időszak volt, de az volt a szerencsénk, hogy már ekkor is olyan nagy volt a kávézólánc, hogy hat-hét évbe telt, mire bevezették az új gépeket, így volt időnk felkészülni”
– mondja Lorenzo, aki azt is hozzáteszi, hogy ráadásul ekkorra több tízezer barista és sok millió vásárló ismerte meg a nevüket.
A NoPressure Espresso Official Showroom Vágóhíd utcai üzletében az összes elérhető, otthoni és profi felhasználásra szánt gépet meg lehet nézni és ki lehet próbálni. Fotó: Sebestyén László / Forbes
Ez pedig sokat segített az eladásokban világszerte. Ami elsőre talán meglepő, hogy
a La Marzocco nem Olaszországban adja el a legtöbb gépet, sőt, Magyarország a méretéhez képest egészen előkelő helyen szerepel az értékesítési ranglistán.
Talán ezért is döntött úgy Nezvál Máté, a 42 Coffee Roastery tulajdonosa és a kávégépek egyik importőre, hogy saját showroomot nyit, ahol meg lehet nézni és ki lehet próbálni az összes modellt. Ebből három otthoni gép, két otthoni őrlő, egy professzionális őrlő és ötféle profi kávégép.
Nezvál Máté, a 42 Coffee Roastery tulajdonosa. Fotó: Sebestyén László / Forbes
„Persze, az internet nagy barátod, és különböző kávézókban eddig is meg lehetett nézni ezeket a gépeket, de itt egy helyen megtalálod mindet, és ki is lehet próbálni őket. Azért valljuk meg, ez nem hátrány, ha egy belépőszinten 2800 eurós masináról beszélgetünk. A márka már lassan húsz éve van jelen az országban, de eddig ilyen showroom nem volt nálunk. Mi méltó környezetet szerettünk volna teremteni ezeknek a gépeknek” – mondja Nezvál Máté. Ő egyébként lassan húsz éve, még 2006-ban ismerte meg Lorenzót – a ferihegyi repülőtér 1-es terminálján –, és azóta folyamatos szakmai kapcsolatban állnak.
A Vágóhíd utcai üzlet enteriőrje. Fotó: Kapás Gergő
Hogy a La Marzocco nem odahaza adja el a legtöbb gépet, az csak elsőre meglepetés. „Mi a legtöbbször ugyanúgy isszuk a kávét, eszpresszónak, erősen pörkölt kávészemekből” – mondja Lorenzo. Márpedig a La Marzocco erősségeit nem egy ilyen kávénál lehet a legjobban kihasználni, ilyen szempontból a lehető legjobbkor jött nekik az újhullámos kávék divatja, ahol az egyéni beállításoknak, a kávé tulajdonságaihoz igazított ízprofiloknak, a millimétereknek és millilitereknek is óriási szerepe van.
Accademia a toszkán dombok között
„Az apám akkor kezdett itt dolgozni, amikor én születtem. Már nyugdíjas, de még mindig gyakran feltűnik, most is itt van” – mondja Lorenzo Santino, aki ránézésre a harmincas évei elején járhat, és az egyedi szériákat gyártó műhelyben dolgozik. Ő a második generáció, aki a cégnél van, és amíg beszélgetünk, apja valóban feltűnik a háttérben, ügyködik valamilyen alkatrésszel kicsit, majd továbbáll.
„Minden gépünk kézzel készül. Itt próbálunk valamit visszahozni a régi idők gyártásából és technikáiból. Megvan a magunk szabadsága, ami egy nagy gyárban nem nagyon lenne, mert nálunk nincs folyamat. Van egy feladat, de nincs meghatározva, hogy hogyan jussunk el a megoldásához” – mondja Lorenzo. A „nagy” gyárról leválasztott műhelyben néhányan dolgoznak, egyedi megrendelésre, egyedi anyagokkal és formákkal. Mint mondja, itt könnyen előfordul, hogy egy apró alkatrészt 3–4 órán keresztül formáznak, mert ezeket nem tudják legyártani gépek.
Firenzétől néhány kilométerre, Pian di San Bartolo településen, az Accademia del Caffé Espresso egyik kis műhelyében járunk. Az épület maga az 1960-as évek elején épült fel, és egészen a 2000-es évekig ez volt maga a gyár.
Ha valaki meg akarja érteni a La Marzocco lényegét, ide mindenképp el kell jönnie – de nemcsak nekik ajánljuk ezt a helyet.
A korábbi gyárépület az 1950-es és 1960-es évek fordulóján épült föl, és akkoriban nagyon modernnek számított. A belső terek világosak, az ablakokon túl a toszkán dombokra látunk. Az épület falai között ma az Accademia del Caffé Espresso működik.
Mióta a gyártás néhány kilométerrel északabbra, Scarperiába költözött, a hangárszerű, fényes teret átalakították, és ma van itt minden: könyvtár, látogatóközpont, kis laboratóriumok, műhelyek, kávézó és étterem, középen pedig egy mini üvegházban kávécserjék, ahol azzal kísérleteznek, hogy hogyan lehetne városi környezetben, az átalakuló klimatikus viszonyok ellenére is kávét termelni.
Az Accademia ugyanis nem egy egyszerű látogatóközpont, hanem egy olyan tér, ahol folyamatosan kísérleteznek, és a kávé jövőjéről gondolkoznak.
Azt mondják, hogy manapság túl keveset beszélünk a kávé eredetéről, az iparágról, vagyis hogy milyen hosszú ellátási láncon keresztül utaznak a kávészemek a csészénkig.
A látogatóközpont még a kevésbé kávéőrülteknek is szórakoztató. Fotó: Accademia del Caffé Espresso
De az Accademia egy találkozóhely is a világ baristáinak, kávépörkölőinek, a kávégépszerelőinek, kereskedőinek – és ahogy látom, a környékbelieknek is. Az Accademia egyébként tömegközlekedéssel is elérhető a belvárosból, és még akkor is nagy élmény meglátogatni, ha csak közepesen vagyunk kávéőrültek.
A látogatóközpont bejárása után – talán nem meglepő – kávét is adnak. Fotó: Accademia del Caffé Espresso
A hangulat nehezen leírható, valahogy azt érzem, hogy itt mindenki profi, aki szereti a munkáját, de mégsem egy vállalati szlengekben és betűszakkal kommunikáló szörnyű multicégnél járok. A családias a legjobb jelző, amit a fenti sztorin túl számomra talán az jelképez a legjobban, hogy az új munkatársaknak mindig az alapító, Piero Bambi szolgálta föl az első kávéjukat a cégnél.
Valójában a La Marzocco ma már igenis multi: a 2020-as évek elején a korábbi disztribútoruk, a szintén olasz De’Longhi-csoport több körben vásárolta fel a legendás versenytárs részvényeinek többségét. Bölcs tulajdonosként pedig meghagyta olyannak, ami naggyá tette, profilban amúgy sem konkuráltak egymással, a trevisói De’Longhi otthoni félautomata-automata gépeket gyárt nagy volumenben, alacsonyabb áron és széles termékpalettával. Az Accademia mögött álló manufaktúra filozófiája ennek pont az ellentéte. Még akkor is így van ez, ha a La Marzoccónak is vannak otthoni modelljei, de ezekből 1 millió forint alatt nemigen fogunk tudni vásárolni (a felső határ 2,5 milliónál van, a profi gépekből van 5-6 milliós darab is, az egyedi igények azonban feljebb nyomhatják az árakat).
A vállalkozást Giuseppe és testvére, Bruno Bambi alapította az 1920-as években Officine Fratelli Bambi néven. Ez még egy kis karosszériaüzem, sőt – ahogy a neve is utal rá – inkább egy kis műhely volt. Ez az, amit ma La Marzocco néven ismerünk.
A fémmegmunkálásból jött a kávégépgyártás, 1927-ben adták ki az első modelljüket, ezt már La Marzocco márkanév alatt, a nevet – mely Firenze történelmi szimbólumából, a Marzocco oroszlánból ered – később a cég is felvette. Ezzel útjára indult a történet, aminek rengeteg innovációt köszönhet a kávés világ.
Giuseppe fia, Piero a második generációt képviselte a cégben, mint product designer, és szellemisége tette a márkát azzá, ami ma is. Az ő idején lett meghatározó az áramvonalas design, a polírozott rozsdamentes acél használata, és rengeteg olyan apró megoldás, amitől messziről felismerhetőek a gépeik. Piero bácsi néhány éve nem él már, de bárkivel is beszéltem, mindenki szeretettel beszélt róla.
A márka neve a város egyik jelképére, a Firenze erejét és függetlenségét szimbolizáló oroszlánra utal. Fotó: Sebestyén László / Forbes
Ők fejlesztették ki az 1940-es években a fekvőbojleres gépeket, majd az 1970-es években, a GS-sorozattal jött a legfontosabb fejlesztésük, a kétkazános gépek megalkotása. Ez azért előnyös, mert a kávénak és a tejhabosításhoz használt gőznek más-más hőmérsékletre van szükség. Az egykazános gépeknél ezt nem lehet túl finoman szabályozni, így vagy a kávé ég meg, vagy gyenge lesz a gőz, hamar „kifárad” a gép. A kétkazános gép stabilabb, gyorsabb működést eredményezett.
Kitalálták azt is, hogy a többkaros gépek alkalmasak a kávé profilozására, vagyis arra, hogy a kávé tulajdonságainak megfelelő paramétereket állítsanak be, így lehet akár ugyanazon a gépen mosott kávészemekből készülő, savasabb eszpresszót és sötét pörkölésű eszpresszót készíteni.
Minden gép kézzel készül a cég scarperiai üzemében, Firenzétől nagyjából fél órányi autóútra.
De a felsoroltakon kívül is tucatnyi olyan innovációt vezettek be gépeiken, amivel a baristák – és végső soron a kávéfogyasztók – kedvenceivé váltak. A márkát valószínűleg az emelte ki a tömegből, hogy a la Marzocco mindig teret adott a kísérletező szellemiségnek, a legmodernebb technológiáknak, de ugyanakkor máig megőrizték a régi mesterségek tiszteletét, a mai tömegtermelő gyárakhoz képest valóban különösen sok alkatrészt szerelnek össze kézzel.
Régen tizenöt gép készült évente, ma már ennél jóval több, de a termelés továbbra is „lassú”: nincs raktárkészlet, minden megrendelésre megy, és ami a lényeg, kézzel készül. Minden egyes alkatrészt kézzel illesztenek a helyére, pont egyforma erősen húzzák meg a csavarokat, közben pedig a legmodernebb algoritmusokkal ellenőriznek mindent.
„Gyakran luxusgépeknek tekintik ezeket, pedig szerintem semminek sem kellene luxusnak lennie, ami sokáig tart. Manapság semmit sem száz évre terveznek”.
Jobbra a keresztelőkápolna, a Battistero, balra a firenzei dóm, a Cattedrale di Santa Maria del Fiore, mindkettő az UNESCO Világörökségének része. A Filippo Brunelleschi által tervezett dómkupola igazi technikai bravúr. Fotó: Nicola Pavan / Unsplash
