Tóth Attilának természetes volt, hogy hétvégén fel kell hordani két tonna tápot az istállóba, és néhány naponta – még napfelkelte előtt – ki kell hordani másfél tonna trágyát. Ebben nőtt fel. Főiskola alatt már tudta, hogy a családi gazdaságot szeretné továbbvinni. Ma harmincezer tyúkja van, és százötven partnert szolgál ki tojással.
Tóth Attila szülei, amióta fiuk az eszét tudja, komplett gazdaságot vittek a ház mögötti területen. Sertést tartottak, csirkét neveltek, nyulat hizlaltak, ősszel pedig bejött a krizantém. Mindent maguknak csináltak, Attila az apját végtelen munkabírású ezermesternek írja le, aki, ha kellett, háromszáz négyzetméteres, kétszintes pajtát épített. Édesanyja pedig nagyon jól kommunikált, az ő temperamentuma alapozta meg a környéken a család jó hírét.
A piacról mindenki ismerte Mancsóékat – a Tóth családot csak így emlegették a környéken. Anyja Attilát is mindig bátorította, hogy legyen szókimondó, bízzon magában, és ne féljen meglépni, ha valamit jónak lát.
Gazdaság vagy gazdagság
Tizenötévesen ő szúrta le a hízót disznóvágáskor, és már főiskolás éveiben tudta, hogy a családi vállalkozást szeretné továbbvinni.
„Nem éltünk egyáltalán nagy lábon, de láttam, hogy ebből tisztességesen meg lehet élni, meg tetszett is, hogy lehet a magunk feje után menni.”
A 2000-es évek elején kezdett bele a család a tojásozásba, először a kétszintes istállóban két-háromezer tojóval, mélyalmos módszerrel termeltek. Ennél a tyúkok szabadon mozognak, a trágya ott van végig alattuk, időnként szalmával frissítik, és állományváltásnál van csak nagytakarítás. Ezekből már Attila is kivette a részét, ahogyan a tojásszedésből is, ezt viszont gyerekként még inkább játéknak és versenynek fogta fel, ahogyan azt is, hogy ki tud gyorsabban felhordani két tonna tápot.
A 2000-es évek elején kezdett bele a család a tojásozásba, hamar ki is nőtték a családi ház mögötti udvart. fotó: Ránki Dániel / Forbes
Mancsóék ekkor még csak a szűken vett környéket látták el tojással, de mindig fejlesztettek, például beszereztek egy használt tojóketrecet Hollandiából, és megduplázták vele a termelést. A nagy szintlépés 2008-ban jött el, ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a gazdaság kinőtte a családi ház mögötti udvart. Egy EU-s fejlesztési pályázatból meg tudták vásárolni a 23-as út mellett a mostani telephelyet, ami akkor még csak egy mező volt. Ez volt az a pont, amikor Attila teljes erejével bekapcsolódott a munkába, mert látta, hogy a szülők már nem látják át a szükséges jogi és pénzügyi hátteret.
Bár Attila mosolygós, vidám ember, amikor erről beszélünk, látszik rajta, hogy kemény alapozó időszak volt a vállalkozás életében, elő kellett teremteni a tőkét, és meg kellett oldani a gazdaság finanszírozását. A megpályázott támogatást ugyan megkapták, viszont az önrész finanszírozásához hiányzott a tőkéjük, a bankok pedig sorban dobták vissza a hiteligényüket. A gazdasági válság legsötétebb időszakában nem láttak fantáziát Mancsóék tervében.
Minden lépéssel újabb mocsárba
Attila végigjárta a bankokat, ez az időszak bő egy évig tartott, és a legkeményebb tanulási időszak volt neki. Minden lepattanásból levonta a következtetéseket, egyre jobb üzleti tervet írt, megtanulta, mit kell kidomborítani, hogyan kell tárgyalni. Amit csinált, arra leginkább a vesszőfutás szó illene, de tizenkilenc visszautasítás után a huszadik helyen, egy kis takarékbanknál befogadták a kérelmét. Ekkorra már nagyon jó üzleti tervet tudott letenni az asztalra, és ugyan a kért összegnek csak a felét kapták meg, azzal már elkezdődhetett a munka.
Felhúzták az első istállót, és építettek egy kis házat – most már utóbbi az iroda, de sokáig a szó szoros értelmében ez volt az otthonuk is. A következő nyolc évben számos problémával és buktatóval küzdöttek meg. Abban az időben a tojáspiac mínuszos volt, az áfával trükközők olyan nettó áron szállítottak, ami nála a termelési költséget sem fedezte volna. Ráadásul akkor még kész takarmányt vettek, amire a kereskedő akkora árrést is rakhatott, ami önmagában elvihette egy állattartó telep nyereségét. Utóbbira végül egy saját keverő lett a megoldás. Azóta csak az alapanyagokat kell megvásárolniuk, és a mixet már a telepen állítják elő.
Kézenfekvő lenne, hogy a teljes takarmányt maguknak állítsák elő, de a jelenlegi, körülbelül harmincezres állomány mellett két-háromszáz hektár termőföldre lenne hozzá szükség, ez pedig túlmutat a lehetőségeiken.
„Mire megtehettük volna, itt már megvettek mindent – legyint Attila. – De nem is sajnáljuk, azért nem kötelező itt gabonát termelni.”
Az indulásnál minden lépéssel újabb mocsárba léptek. Korábban a jércéket részletre vásárolták, ami ötezer csirkénél még ment, de harmincezernél már egyetlen korábbi beszállító sem vállalta ezt a kockázatot. Ekkora állomány akkoriban körülbelül negyvenmillió forintba került, ennyit senki sem mert kockáztatni a válság közepén. Attila ismét vett egy nagy levegőt, kutatni kezdett, és végül e-mailben felvette a kapcsolatot egy óriási osztrák baromfikereskedő céggel, akik két részletben vállalták a szállítást halasztott fizetéssel.
„Tehát jött az első adag, aztán rá két-három hónappal feltöltötték az istálló másik felét is. Ez szakmailag nem volt szerencsés lépés, de a körülményeket tekintve óriási lehetőség volt” – meséli. Látja, hogy nem tudom követni, ezért tart egy gyorstalpalót. Az az ideális, ha egy istállóban egykorú állomány van, minden szempontból, egészségügyileg, energetikailag, termelékenységileg egyaránt ez a legjobb. Ugyanis a különböző korú csirkéknek másféle takarmány kell, más betegségeken mehetnek keresztül, más világításmennyiségre van szükségük.
Most már száz-százötven partnernek szállítanak, az egészen kicsi ügyfelekért is lehajolnak. Sőt, azt mondja, tíz kicsi jobb, mint egy nagy. Ha valakinek csak egy-két karton tojás kell, azt is kiszolgálják. Fotó: Ránki Dániel / Forbes
Ez tehát ekkor mind összekuszálódott, ráadásul nagyon rossz állomány érkezett, sebes volt a hátuk. Először azt hitték, hogy a szűk szállítóketrecek miatt, de más oka volt: csipkelődősök voltak.
„Nem is gondolnád, hogy a csirke mennyire vérengző állat tud lenni. Ha rászoknak, addig ölik egymást, míg a ketrecben csak az egy-két legerősebb marad.”
Félúton a ketreces és a mélyalmos tartás között
A következő nyolc év végig ilyen pengeélen telt, mondja Attila. Az értékesítési oldalt is rendbe kellett tenni, a piaci árusítás mellett be kellett kerülni az áruházak polcaira, sőt, tulajdonképpen mindenhova. Bár a nagy láncok sokat vásárolnak, a súlyukat kihasználva lenyomják az árakat, mindig a legolcsóbb ajánlatot választják. Volt, ahol ezt kedvesen magyarázták el Attilának, máshol nyers stílusban tárták elé. Ő pedig tanult és alkalmazkodott. Egerbe és Salgótarjánba szállítva az árut mindenhol megállt, maszek boltoknál, zöldségesnél, étteremnél, cukrászdánál, és bement ajánlatot tenni.
Hogyan ismerd fel a jó tojást?
Attila szerint, ha a tojást a fülünk mellett óvatosan megrázva kotyogó hangot hallunk, már nem annyira friss. A héjnak a színe, szilárdsága önmagában sokat elárul, ha egyöntetűek a tojások színben és héjszilárdságban, akkor egészséges szép tojásokat látunk. A tojáshéjnak a színe a tyúk fajtájától és a táp összetételétől függ, ahogyan a tojássárgájának az árnyalata is. A tojást feltörve pedig a sárgája maradjon szépen egyben, és a fehérje legyen kocsonyás állagú.
A tojás olyan, mint az autógumi: első pillantásra a színén kívül nem sok mindent lehet róla mondani, viszont ha a ráírt számokat sikerül értelmezni, egyből számtalan dolgot megtudhatunk róla.
Tízből négy üzlet összejött. Most már száz-százötven partnernek szállítanak, az egészen kicsi ügyfelekért is lehajolnak. Sőt, azt mondja, tíz kicsi jobb, mint egy nagy. Ha valakinek csak egy-két karton tojás kell, azt is kiszolgálják.
Körülbelül 2016-ig szakadatlanul rezgett a léc, de ez a hosszú időszak nem viselte meg Attiláékat.
„Húsz-huszonegy évesen nem félsz semmitől, nem számít semmi. Nem aggódtam, nem voltam izgatott, csak előre mentem, az volt a cél, hogy a vállalkozás menjen. Ehhez pedig akarás kellett, meg egy kis ész. Utóbbi akkor még nem annyira volt nekem, ma már sok mindent máshogy csinálnék.”
2020-ra teszi, amikor már nem azt érezte, hogy homokra épült a gazdaság. Ehhez a stabilitáshoz viszont arra volt szükség, hogy a vállalkozás több lábon álljon. A tojásra csomagolóüzemük van, nevelnek sertéseket, belőlük füstölt termékek készülnek, a telep mellett hangulatos kisbolt üzemel, illetve a jércenevelés is már modernebb, állatbarátabb rendszerben működik, félúton a ketreces és a mélyalmos tartás között.
A csirkék napos kortól tizenhat hetes korig külön istállóban növekednek, mielőtt elkezdődik a tojástermelés. Az első saját nevelésű állomány termelési eredményei minden várakozásukat felülmúltak, ilyen alacsony mortalitás mellett ennyire magas hozamot soha nem álmodtak. Az odafigyelés eredménye kimutatható a kasszában, egy harmincezres állománynál egykét százalékos elhullás is milliós kiesést jelentene az év végén.
Attila nem csinál titkot belőle, hogy nem minden jó ötlet az ő fejéből pattant ki, az évek során rengeteg kapcsolatot épített ki, és így talált szakmai barátokat és tanácsadókat, akikkel meg tudja vitatni a stratégiát.
„Kialakult egy olyan kapcsolati kör, ami gazdasági és szakmai tudásban is nagyon erős, és akik példát és irányt tudnak mutatni.”
Volt, aki takarmánykeverésben nyújtott támogatást, más a baromfinevelésben, illetve például a kolbászkészítést sem autodidaktikusan kellett Attilának megtanulnia. Ma már van annyi mozgásterük, hogy elébe menjenek a bajnak. Például napelemeket telepítettek, amivel az energiaárak növekedését ki tudták mozogni – a baromfitartás ebből a szempontból szerencsés, mert az energiafogyasztás nagy része nyárra esik.
A járványok is elkerülték őket, a legtöbb nagy hullám nem érintette Nógrád megyét. A Mátrában nincsenek olyan sűrűn baromfitelepek, mint mondjuk Bács-Kiskunban, és a vándormadarak útvonalai is máshol visznek, nincs a közelben olyan vízfelület, ahol ősszel tízezrével gyűlnének össze. Szigorúan betartják a higiéniai előírásokat, a telepre idegen autó nem hajthat be, a sajátjaik is csak fertőtlenítés után, a tyúkokhoz pedig csak a gondozók léphetnek be átöltözés és fertőtlenítés után. Résen vannak, amikor valós veszély lett a sertéspestis, azonnal elkezdték levágni a teljes mangalicaállományt.
Tóth Attila és Attiláné a Mancsótojás tulajdonosai a valódi körforgásos gazdaság megvalósításán dolgoznak. Fotó: Ránki Dániel / Forbes
Körforgás van
Attila agya gyorsan jár, beszélgetés közben is villámgyorsan szoroz össze fejben kétjegyű számokat. Bátran újít, gyorsan reagál, és nyitva tartja a szemét. A trágyapellet gyártásával egy olaszországi tanulmányúton találkozott, és egyből szöget ütött a fejébe. A trágya ugyanis sok teendővel jár, tonnaszám keletkezik, tárolni kell, és még ő fizet a gazdáknak, hogy elszállítsák a telepről a szántóföldre.
„A szerves trágyával műtrágya nélkül is meg lehet oldani a magas hozamot. De nem azt a csúcshozamot, amit műtrágyával együtt. Műtrágyával lehet a legjobb eredményt hozni, de közben tönkremegy a föld. A műtrágya és a szerves trágya együtt viszont már fenntartható. Ez körforgás, a föld adja az élelmet az állatoknak, az állatok pedig visszaadják a szerves anyagot a földnek.”
Olaszországból hazaérve Mancsóék be is szereztek egy trágyakomposztálót, ami forgatja és szikkasztja a baromfitrágyát, a folyamat végén jó minőségű, alacsony nedvességtartalmú komposzt áll elő. Az engedélyek és egy pelletálógép megvásárlása után el is indult a trágya hasznosítása, de a gyakorlat nem igazolta az elméletet, állandóan problémákba ütköztek.
Végül öt év és harminckamionnyi trágyapellet után elengedték a módszert, és új eljárás kerestek. A projekt nem halt el, csak őrlángra került, mindig volt más helye annak a pénznek, amit ebbe kellett volna invesztálni.
De amikor megkereste a Cápák között szerkesztője, egyből tudta, hogy nem a mangalicákkal, a füstölt húsokkal, a hamburgerezővel vagy a tojásokkal fog bemenni a műsorba. Végül Balogh Levente némi hezitálás után meglátta a lehetőséget az ötletben, azóta folynak az egyezkedések, most Attila térfelén a labda: el kell döntenie, mekkorában képzeli el az üzletet.
Több forgatókönyv is pörög a fejében, de már nem rohan izomból előre.
„Imádom, hogy itt körforgás van. Keverjük a takarmányt, termeljük a tojást, a trágya visszakerül a szántóföldre, amiből gabona lesz a tyúkoknak. A telepen a kihulló takarmány és a földjeinken termő lucerna megy a mangalicáknak, amiket aztán levágunk, és a boltunkban értékesítünk. Minden körforgásban van, és ezt nagyon szeretem.”
