Minden túlzás nélkül tombolt a közönség március utolsó vasárnapján, miután majdnem 400 tizenéves – zenei és mezei gimnazisták csapata – elénekelte a Carmina Buranát a Müpa nagyszínpadán. Ők voltak a Jövő hangjai, és velük újjáéledt egy negyven évvel ezelőtt elindított, és később Énekel az ország néven országos mozgalommá nőtt gondolat. Az is kiderült: nincs rossz, jobb, másabb generáció, csak az a kérdés, mi hogy fordulunk feléjük. Bánhidi Brigittával, az egyik ötletgazdával és Hollerung Gábor karmesterrel, a projekt motorjával beszélgettünk.
Forbes.hu: Ott voltam a koncerten, és már az megható volt, amit a legelején mondtál. Hogy hosszú évtizedek óta foglalkozol gyerekekkel is, több generáció átment a kezed alatt, és nincs jobb vagy rosszabb generáció, csak meg kell találni azt a módot, és azt az értelmes dolgot, amivel megfogjuk őket. Amikor ezt kimondtad, a színpadon és a karzaton álló tizenévesek százai egyszerre kezdtek dobogni a lábukkal. Miért érezted fontosnak ezt kihangsúlyozni?
Hollerung Gábor (H. G.): Mert a felnőtt korosztályok értetlenül állnak az ifjúság látszólagos mássága előtt. Ez a másság azonban inkább az eszközökben és a kommunikációs mechanizmusokban van jelen, de az emberi habitus, a fiatalok reakciómechanizmusa gyakorlatilag nem változik. Csak az a kérdés, hogy mi mit adunk nekik, hogyan fordulunk hozzájuk, hogy beszélünk velük, és mit akarunk velük elérni.
Nekem szerencsém volt, mert a kórusomban és a zenekaromban több korosztály is megfordult. A különböző generációkat megfigyelve látom az ismétlődést, az azonosságot és a változásokat. Nem jelenthetem ki, hogy a fiatalok rosszabbak nálunk. A mai társadalmi kihívások – a szülők leterheltsége, az oktatási rendszer nehézségei – azonban megnehezítik a kibontakozásukat.
Amikor negyven éve megalapítottam a kórusomat, a tagok között voltak zárkózottak, kommunikációképtelenek és kevéssé szociális emberek is. Negyven évvel később ez ugyanígy van, mert ezek emberi, a családból, genetikai vagy szociális helyzetből hozott dolgok. Mind hozzátartoznak az élethez.
De az sem változott, hogy a fiatal korosztály képes megérteni és megélni az értékeket, különösen, ha mindezt élményszerűen közvetítjük feléjük.
Bánhidi Brigitta (B. B.): Szerintem az a legfontosabb, hogy ez az élmény, amit itt megkaptak, mit ad a személyiségükhöz. És ez szerintem független a korosztálytól. A zenének ősi ereje van. A barlangban lakó őseink megrakták a tüzet, hogy védve legyenek a mamuttól, utána körbeülték, és kántáltak. Hozzá verték a fa botokat, hogy legyen ritmus, együtt énekeltek. Ez fejezte ki az összetartozást és ez teremtette meg azokat az energiákat a testükben, a rezgést, ami által egészségesen tudták tartani magukat.
A diákok a színpadon. Forrás: Budafoki Dohnányi Zenekar (Facebook) (6 kép)
Amikor ott állunk a színpadon, és ezt lehetett látni a múltkori koncerten is, hogy a gyerekek teljes eufóriában voltak és tapsoltak, az olyan, mint egy drog. Mindenki a testén érezte a közel 400 hangot és 100 hangszert, különösen a Müpa termében, ahol elképesztő akusztika van. És közben láttak maguk előtt három szinten 1200 embert a nézőtéren. A koncert után napokig írogatták az üzeneteket az Instán, hogy csináljuk újra, hogy hiányzik a próba, menjünk vissza, újra át akarom élni.
Mert drog nélkül kaptak valami olyat, aminek ilyen hatása van rájuk.
Volt ennek az egész dolognak – a mostani Jövő hangjai koncertnek – egy előzménye. Régi előzmény, valamikor negyven évvel ezelőttről, amikor ugyanúgy, mint most, összetereltétek egy közös éneklésre a diákokat. Évtizedes mozgalom lett belőle, de hogy indult, mi volt akkor a motiváció?
H. G.: Annak idején, amikor 86-ban elkezdtük azt, még tombolt a magyar zenei és iskolai kórusélet. Már akkor sem volt a fiatalok mindennapi kenyere a kórusba és a koncertre járás, ezért sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehet őket ebből kimozdítani, és hogyan lehet a megszokott sémák helyett a fiatalok felé fordulni. Akkoriban a KISZ-ben kulturális területen dolgoztam, és részt vettem az állami kulturális rendezvények tartalmának kidolgozásában.
Hollerung Gábor karmester / Fotó: Sebestyén László
Már évek óta láttam, hogy ezek az ünnepségek milyen ízléstelenek, adott esetben a nemzeti érzelmeket sértőek voltak. Hosszú évek alatt sikerült rábeszélni a döntéshozókat, hogy a felszabadulás ünnepén egy ifjúsági kulturális seregszemlét tartsunk, néptáncgálával és a fővárosi középiskolások koncertjével. Ez volt a Fővárosi Középiskolások Egyesített Kórusa, mely a Carmina Buránát adta elő. Ebből lett egy nagyon szép tradíció, ami a rendszerváltás után is megmaradt. Negyven év alatt sok ezer embernek lett természetes, akár nélkülözhetetlen, de legalábbis szerethető a kórusban éneklés,
mert aki ebben részt vett, már nem akarta abbahagyni, annyi élményt és értéket kapott tőle.
Azok nagy része, akik a 80-as, 90-es években részt vettek a projektben, azóta is rendszeres résztvevői az azóta Énekel az ország névre keresztelt, immáron országos volumenű rendezvénynek. Csakhogy ezek az emberek már hatvan felé járnak. Nem is értem, hogy miért nem indítottuk ezt újra már húsz évvel ezelőtt. Ám a negyvenéves munka meghozta gyümölcsét: amikor most újra belevágtunk, kiderült, hogy azok a tanárok, akik most elhozták tanítványaikat, kórusaikat, egykoron, vagy akár még ma is az Énekel az ország résztvevői. Megható látni, hogy milyen fontos számukra az élmény továbbadása az újabb generációk felé.
Brigi, most a te ötleted volt, hogy ezt az egészet felelevenítsétek és új alapokra helyezzétek?
B. B.: Igen. Ennek az a sztorija, hogy amikor két éve, az Énekel az ország tatai táborába elvittem az akkor 12 éves lányomat, nagyon kevés volt a fiatal, körülbelül húszan voltak ott a hétszáz felnőtt között. A szombat esti buliban beszélgettünk Gáborral, hogy bizony megöregedett a csapat, nem érjük el a fiatalokat. Én meg mondtam, hogy hozzuk ide őket újra. Körülbelül a második mondatomra Gábor azt mondta, ha idehozod őket, megcsináljuk újra.
Beletelt két évbe és sok ember közös munkájába, hogy be tudjuk vonni az iskolai énektanárokat, és kitaláljuk azt a felállást, ami a fiataloknak is jó. Májusban megmarad az Énekel az ország koncert, és kicsit korábban, március végén, hogy még ne üsse az érettségiket, legyen a Jövő hangjai projekt vége.
A 13 iskola
Ady Endre Gimnázium (Budapest, Harcz Katalin); Árpád Gimnázium (Tatabánya, Szeimann Zsuzsanna); ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium (Budapest, Márföldi-Boruzs Barbara); Eötvös József Gimnázium (Budapest, Németh Zoltán); Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola (Budapest, Kovács Katalin); Kispesti Waldorf Óvoda, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Gimnázium (Budapest, Hegyi Csilla); Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola (Budapest, Sapszon Borbála); Leövey Klára Gimnázium (Budapest, Füredyné Gróf Gizella); Napraforgó Waldorf Iskola (Debrecen, Balogh Jázmin); Óbudai Waldorf Iskola (Budapest, Justin Júlia); Pesthidegkúti Waldorf Iskola (Budapest, Manuel Medina); Tiszta Forrás Waldorf Ált.Isk., Alapfokú Művészeti Isk. és Óvoda (Kiskunfélegyháza, Tarjányi Tamásné); Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és Zeneművészeti Szakgimnázium (Budapest, Balassa Ildikó); továbbá egyéni jelentkezők más gimnáziumokból.
Miért pont a Carmina Buranát választottátok már negyven éve is, és most is?
H. G.: Azért, mert ez a darab minden generációhoz közel áll. XI–XIII. századi vágáns költők verseinek megzenésítése.
A szerelemről, fiatalságról, italozásról szól. Zenei anyaga ritmikus, helyenként már-már rockos, néhol izgalmasan misztikus.
Elementáris volt a közönség tombolása, aminek egy része nyilván arról szólt, hogy a családtagok is ott ültek a nézőtéren. Pusztán szakmai szempontból mennyire volt ez magas színvonalú előadás?
H. G.: Elképesztő volt.
B. B.: Pedig Gábort azért hajlamos elkapni a gépszíj. Olyan tempókat tud venni koncerten, amiket előtte nem biztos, hogy bevállalt, meg olyan szüneteket tart, amilyeneket előtte lehet, hogy nem próbáltunk ki. De úgy reagáltak a gyerekek, mint egy nagyon gyakorlott, összeszokott csapat. Mind a két koncerten, mert ugye a főpróba is nyilvános volt.
H. G.: Pontosan szakmai szempontból volt ez elképesztő. Azt azért el kell mondanom, hogy a Carmina Burana nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik, kivéve a fiúk kocsmajelenete, de az is fantasztikus volt. Mivel a közreműködő fiatalok között az átlagnál többen tanulnak zenét, érezhető volt egyfajta zenei intelligencia, és mivel jó a hallásuk, tudnak tisztán énekelni.
Persze, el kellett mondani kétszer olyan dolgokat, hogy nem szabad minden magánhangzót kiénekelni, hogy pl. az „i” hangot nem úgy énekeljük, ahogy kimondjuk, és a mássalhangzókat a megszólaló hang előtt kell kimondani, de ezeket nagyon ügyesen megoldották. Figyeltek, koncentráltak, és jövőre már egy lényegesen magasabb alapról tudunk elindulni.
Hogy zajlottak a próbák? Hány hétig tartott a felkészülés? Az egyik közreműködővel cseteltem utána, azt mondta, nagyon kemény munka volt benne.
H. G.: Vannak olyan középiskolák a tizenháromból, ahol a karvezetők vállalták, hogy a rendes, heti énekkari próbáikon megtanítják a darabot. Ők novemberben megkapták a kottát, van, aki már elkezdte decemberben, és közben nyilván készültek más fellépéseikre is. Az olyan iskolák diákjainak, ahol nincsen énekkar, külön próbákat szerveztünk. Ilyen volt pl. a Radnóti Gimnázium, ahol a magyar tanár javasolta az énektanárnak a részvételt. Ezeket a különpróbákat az Eötvös Gimnázium énektanár karnagya, Németh Zoltán tartotta, aki így a saját gyerekein kívül felkarolt másokat is. Szombatonként voltak a próbák, januártól, ilyenkor a fél napjukat ezzel töltötték a gyerekek, ami azért kemény fizikai munka is.
B. B.: És aztán volt egy teljes hétvége, amikor Gáborral már mind a közel 400 diák együtt próbált. Reggeltől estig mindenki nagyon sok időt tett ebbe bele.
Ami azért is nagy szó, mert ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy a neten három másodperced van elkapni a figyelmét, de ilyenkor telefon nélkül ültek órákat, és koncentráltak egy kottára.
Olyanok is, akik nem is tudnak kottát olvasni. Volt, hogy egy kislány odahívott, mutatta a kottát, és kérdezte, hogy akkor itt most a két gombóc közül a fölsőt kövesse? És bár nem értette, ha azt mondtuk, hogy „gé”, meg „hangköz”, de hallás után megtanulta, az irányokat értette, és beletette az energiát.
Bánhidi Brigitta coach, a Jövő hangjai projekt ötletgazdája / Fotó: Sebestyén László
H. G.: Itt hadd emeljem ki a tanulás mechanizmusát. Már hangsúlyoztam az élményszerűség fontosságát, melyben nagyon fontos, hogy viccesen, komolytalanul tanítok meg részleteket, ugyanakkor megkövetelem a pontosságot és a koncentrációt. Ám a tanítás leglényegesebb eleme a hogyan. Profi felnőtt zenészeknek is gondot szokott okozni, ha egy karmester nem tudja megfogalmazni, hogy mitől áll össze egy zenei anyag. Ezért nagyon fontos, hogy hogyan bánunk az emberekkel, mennyi örömet adunk, mennyi követelményt állítunk, adott esetben akár szigorúan és kérlelhetetlenül, ám a legfontosabb, hogy mindig adjuk hozzá a hogyant.
B. B.: És még nem beszéltünk arról, hogy ennek mekkora közösségépítő ereje van. Jönnek a maguk 20-30-60 fős kórusával, és jönnek egyénileg is, aztán szólamonként szétrakjuk őket. És amikor már valaki mellett énekeltél, és együtt írogattátok fel a kottába a poénokat, amiket Gábor mond, mert egyébként ezt gyűjtik, Instán is összeírogatták a Hollerizmusokat, akkor másfajta hálók is kialakulnak. Olyan szövet jön létre, ami később is fontos kapocs lehet, már a munka világában. Egy összekacsintás, hogy te is ott voltál A jövő hangjain?
Ez egy értékalapú kapcsolódás a másikhoz, és közben rengeteg dolgot elsajátítanak. Hogy hogy tartják az időt, hogyan működnek együtt egy nagy csoportban. És itt megint szeretnék visszatérni a generációs kérdésedhez, ezek a gyerekek például nem késnek, gyakorlatilag nulla volt a késések száma. Fegyelmet tanultak, rendszert tanultak úgy, hogy közben nagyon magas dózisban kapták a humort és a kedvességet is. Szerintem ezért sem szabad ezt abbahagyni.
Meg azért sem, mert csodálatos üzeneteket kaptunk utána a gyerekektől. Egy 16-17 éves lány például azt írta: „megtanultunk teremteni az énekünkkel”.
H. G.: Azt kell megérteni, hogy a művészet erejét még a művészek sem magyarázzák el másoknak, főleg azért nem, mert maguk a művészek sem értik. A világ a művészetet ösztönmechanizmusoknak, meg tehetségnek tekinti. De ha belegondolunk, a művészet – és bocsánat, hogy ilyen száraz és filozófiai dolgokat mondok – a világ megismerésének egyik útja. A művész esszenciális mechanizmusokban gondolkozik, és ellentmondásokon keresztül ad kulcsot a világ legfontosabb dolgaihoz.
Az ellentmondás megfogalmazódhat abban, hogy egy hang magas vagy mély, hangos vagy halk, vagy egy festményen valami fényben vagy árnyékban van. A művészet elképesztő mennyiségű ellentmondásra világít rá szavak nélkül, és ebben rejlik a művészet értése, és az alkotásokban való tájékozódás ereje. Akik ebben részesülnek, azoknak a szellemi, fizikai és mentális fejlődése alapvetően fejlettebb lesz. Nem azt állítom, hogy ezek a gyerekek már egy életre szóló adagot kaptak, de megtették az első lépést afelé, hogy a világot hogyan tudják birtokba venni, hogy hogy bánjanak az érzelmeikkel, vagy hogy próbálják az érzelmeket megérteni a zene által.
Zenészként vallom, hogy a nonverbális művészetek erőteljesebb hatást képesek elérni a verbális művészeteknél. Sajnos annyira a szavakban megfogalmazott kijelentések világában élünk, hogy a nonverbális művészeteket nehezebben tudjuk befogadni.
Egy Hamletet nem azért nem könnyű végighallgatni, mert nehéz a szöveg, hanem mert az ember képtelen ekkora mennyiségű esszenciális gondolatot befogadni. Nem azt mondom, hogy ne fejlesszük a verbalitást, vagy sorvasszuk el, hanem hogy segítsük meg azzal, hogy a szavakhoz érzelmek és élmények társuljanak.
Mi például ezért csináljuk a filmzene koncerteket is. Ezzel is szeretnénk rámutatni arra, hogy a zene mennyire képes felerősíteni a filmben megfogalmazott érzelmeket, melyeket a zene hiányában talán észre sem vennénk.
A zene borzasztóan lényeges, általa magasabb szinten manifesztálódik egy élmény bárkiben, fiatalban, idősebben, mint mondjuk egy bölcs gondolat által.
B. B.: Az érzelmi részén kívül az értelmi rész is nagyon fontos, meg az az önbizalomnövekedés, amit ettől kaptak. Voltak köztük zárkózott, szorongó, depressziós, pánikrohamos vagy lámpalázas fiatalok is, de ők is jöttek, mert érezték, hogy ha ebben benne vannak, akkor utána ki tudják magukat húzni, mert megküzdöttek valamiért. Ezek a gyerekek, kórusok együtt létre tudnak hozni valami olyat, amit külön nem tudnának. Ez óriási muníció nekik a következő feladataikhoz, akár például egy érettségihez.
Bánhidi Brigitta és Hollerung Gábor / Sebestyén László
Mennyibe került ez a projekt, és ki finanszírozta?
H. G.: A projekt összköltsége több mint 15 millió forint, a Demján Sándor Alapítvány és a Müpa is támogatta. A szakmai részét a Budafoki Dohnányi Zenekar, az anyagi részét az Interkultur Hungaria biztosította. A szervezésben jó pár önkéntes vett részt, Hazai Eszter, az Énekel az ország főszervezője irányítása alatt. Az ő sokéves tapasztalatuk és odaadásuk jelentősen hozzájárult a sikerhez.
A kulturális élet szponzorálása, mecenatúrája nálunk még gyerekcipőben jár. Nemcsak azért kell támogatni egy intézményt, mert a területén az a legjobb, hanem fontos lenne a társadalmi felelősségvállalásra is gondolni. Annak felelősségére, hogy egy ilyen, az ifjúság számára megrendezett művészeti projekt milyen óriási mértékben javítja a résztvevők mentális egészségét, akik így bizonyíthatóan jobban tudnak koncentrálni, tanulni, és később felelős döntéseket hozni.
Hiszen a művészeten keresztüli transzferábilis tudás a legerősebb. Gondoljunk csak bele, mit hagyott hátra az európai kultúra, és hogyan jöhetett létre. Pápák, grófok, királyok támogatták, és most teljesen mindegy, hogy a maguk örömére vagy Isten dicsőségére tették. De megvolt a társadalom vezetésében vagy elitjében a szándék, hogy a kultúra a hatalmukat, fényességüket, országukat, nemzetüket gazdagítsa.
B. B.: És azért egyéni szinten is óriási értéke van a zenei nevelésnek. Az éneklés, a hangszeres zenélés, a tánc, és minden olyan művészet, ami a testet használja és ritmussal összekötött, az különösen kisgyermekkortól kezdve olyan mértékben fejleszti az agyat, hogy konkrétan magasabb mentális képességekkel bíró felnőtteket fog eredményezni. A gazdasági elit jó, ha felismeri, hogy ha profitot akar elérni, ahhoz értelmes munkavállalók és értelmes ügyfelek kellenek. Ráadásul a mai rendszerekben már az ESG-elvárások miatt is érdeke lehet egy-egy cégnek ilyen projektek mögé beállni.
Március 30-án volt a Jövő hangjai, május 11-én lesz az Énekel az ország, de hogy folytatódik mindez? Minden évben lesz egy Jövő hangjai koncert és egy Énekel az ország koncert?
H. G.: Terveink szerint igen. A szervezés kezdetén nem gondoltuk, hogy ilyen sok gyerek jelentkezik, hiszen 1986-ban „csak” közel kétszázan voltunk. Most októberre már 450 jelentkező volt, a lemorzsolódások után végül 370-en álltak színpadra. De már most elkezdtünk egyeztetni a Müpával, hogy a két dátumot jövőre is megtaláljuk, mert a gyerekek is rágják a fülemet.
Jövőre mit énekeltek velük?
H. G.: Mendelssohn Die erste Walpurgisnacht című műve mellett két Kodály-darabot, a Mátrai képeket és a Jézus és a kufárokat fogjuk előadni, ami a legnehezebb művek egyike, de biztos vagyok benne, hogy a gyerekek majd megcsinálják.
Kiemelt kép: Bánhidi Brigitta és Hollerung Gábor, a Jövő hangjai projekt kezdeményezői / Fotó: Sebestyén László
Hollerung Gábor és Bánhidi Brigitta
Hollerung Gábor: Liszt Ferenc és Prima Primissima közönségdíjas karmester, karvezető, érdemes művész, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ügyvezető zeneigazgatója, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezető karnagya, a Zempléni Fesztivál művészeti vezetője, valamint a Budapesti Nemzetközi Kórusverseny alapítója és művészeti vezetője.
Bánhidi Brigitta: Közgazdász, jogi háttérrel, ICF PCC fokozatú coach. Dolgozott egyebek mellett a bankszektorban, folyamatszervezési, kockázatkezelési, kontrolling és termékfejlesztési területeken. Executive coachként 17 éve a vezetőfejlesztés a fókusza, szakmai díjak birtokosa, éveken át „Az Elég Jó Vezető” címmel cikksorozata volt a Forbes.hu-n, jelenleg doktori fokozatvédésén dolgozik. Visszatérő tagja az „Énekel az ország” kórusának, a „A jövő hangjai” projekt szervezésében pedig pro bono vett részt.
