Írta: Jókuti András
Pascal, a taxisofőr nem túlzott, miközben a nizzai reptérről kanyarogtunk a hegyi szerpentineken a Maybourne Riviera felé: ez bizony azur, azaz kék. De még mennyire kék, sőt, égszínkék! Beszélgetésünk nem csak nyelvismereti hiányosságok miatt maradt meg az esszenciális jelzőknél, az ötven–hatvan éves sofőr ugyanis végig a feleségével – aki eleve Mon Amour néven volt eltárolva a telefonjában – folytatott meglehetősen élénk, és még annál is szerelmesebb diskurzust. De hát mivel is töltené az idejét egy taxisofőr (vagy bárki más) a Côte d’Azurön, mint azzal, hogy szerelmes?
Roquebrune-Cap-Martin talán nem eléggé népszerű úticél a hazai utazók körében, pedig a kiejtése egyszerűbb, mint gondolnánk: rokbrün-kapmartan! És ha már ezzel megbirkóztunk, tényleg érdemes alaposan körülnézni ebben a kisvárosban, ahol a legendás modernista építész, Le Corbusier töltötte idejét egy – mára már a világörökség részét képező – maga tervezte vityillóban a tengerparton. De itt van talán egész Franciaország legrégebbi erődítménye is, kiváló kilátás nyílik róla a nagy kékségre is, útban lefelé pedig egy kétezer éves olajfa hozza termését ma is.
Aztán befutunk a hotelbe, és hamar elfelejtődik minden, amit addig láttunk. Kicsit még mintha Pascal, a sofőr szája is tátva maradna, pedig láthatott ő már egyet s mást a Monaco–Menton-tengelyen, de azért az ötszáz méter magas függőleges sziklafalon álló impozáns hoteltől neki is felszalad a szemöldöke, talán még egy oh là là is kicsúszik.
De erre sajnos nem tudok figyelni, mert én is alaposan elámulok, majd hamar beszippant a modern művészeti alkotásokkal, például Louise Bourgeois szobrával és Le Corbusier hatalmas, mozgatható üvegfalával dekorált hatalmas, világos lounge. A fogadtatás természetesen a legmagasabb luxusszintnek megfelelően udvarias, de ehhez mediterrán szívélyesség is társul. Aztán hiába a gyönyörű enteriőr a fantasztikus bútorokkal, a panoráma ellopja a show-t.
Nem véletlenül van szinte minden falfelület üvegből, itt a fő attrakció a tenger tengerkékje, ez tölti be a látóteret, ez nyugtatja meg a szemet, ez a legszebb dekoráció. Az amúgy is hihetetlenül tágas lakosztály ezáltal infinity lakosztállyá alakul át – persze, nagyon szép a fürdő, a gardróbszoba, az elegáns, modern vonalvezetésű fehér bőrkanapékkal és étkező asztallal berendezett nappali, de a terasz mindent visz.
Háromszoros panoráma
Nem sok hasonló helye van a világnak, ahol egyszerre három országra nyílik lenyűgöző panoráma: jobbra Monte Carlo, egy jó távcsővel akár a Grand Prix vagy a Monte Carlo Masters tenisztorna is követhető lenne, de nézzünk inkább előre, és máris újra Franciaországban vagyunk, szemben a Cap Martin földnyelve, balra Menton (mintha még a három Michelin-csillagos Mirazur étterem ablakai is látszanának), majd pár méter, és már Olaszország következik. És tenger mindenfelé, amerre a szem ellát.
Mélyvíz – csak úszóknak!
A luxushotelhez luxusétterem dukál, az üzemeltetők nem fukarkodtak a nagy nevek felvonultatásával sem. Mauro Colagreco felügyeli a gasztronómiai koncepciót, de az infinity pool környékének lazább kínálatát a nem kevésbé híres Jean-Georges Vongerichten állította össze. A zászlóshajó, a Ceto étterem a legfelső szinten, megnyitása után mindössze pár hónappal már egy Michelin-csillagot is magáénak mondhat. (Izgalmas adalék, hogy épp a
Michelin Bibendum figurája ihlette az egyik étterem székeit tervező Eileen Gray-t.)
Itt is a tenger ural mindent, a teljes „A tenger mélye felé” menü a tenger gyümölcseire épül, de a megszokottnál ez sokkal szélesebb választékot jelent. A halak, rákok, kagylók mellett itt jelentős szerephez jutnak a tenger zöldségei is: plankton és algák is. Kombualga-kéregben érlelődött például a tonhal, vakaméval van dúsítva a kumkvatos articsókasaláta, de a legmeglepőbb, és egyben legfinomabb talán a ropogós algalapokból készülő mille-feuille (krémes), vaníliakrémmel és karamellszósszal, az alga enyhe sóssága kiváló adalék a süteményhez, roppanósságával pedig tökéletes helyettesítője a leveles tésztának.
A csillogó-villogó borhűtők tökéletes rendjében meglepő látvány egy sor olyan borospalack, ami alapos tisztogatásra szorulna. Mintha a Titanic borkészletét hozták volna a felszínre, mindenféle apró kagyló és tengeri élőlény fedi az üvegeket. Persze nem a takarítónő gondatlansága az ok, hanem gondos tervezés, a borospincét esetükben lecserélték a tenger mélyére: adott a sötét, állandó hűvöst biztosító, oxigénben szegény környezet. Tapasztalatok szerint az így tárolt borokra nagyobb összetettség jellemző mind aromákban, mind ízekben. Erősebb ásványosságuk és sósságuk kiválóan alkalmassá teszi őket az édeskésebb tengeri alapanyagokkal, például a rákfajtákkal való párosításra. Andrea Moscardino, a konyhafőnök tudja, hogy azért a víz az úr…
